Annak idején határozottan szorgalmaztam, hogy a Felvidék.ma hírportálon megmaradjon, illetve az átszervezéskor visszakerüljön a Múltidéző rovat. Ennek hasznosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a fiatalok is szívesen olvassák.
A Palóc Társaság magyarságismereti esszéíró pályázatára született az a fogalmazás, amellyel szerzője idén Magyar Kultúra Napja-díjat érdemelt ki. Kovács Emese, a párkányi Ady Endre Alapiskola nyolcadik osztályos tanulója
a Felvidék.ma hírportálon talált egy visszaemlékezést a párkányi bevonulással kapcsolatban, s ebből idézett is a Szülőföldem, szép Felvidék című munkájában.
Mint írja: Babucs Zoltán hadtörténész a Felvidék.ma oldalán is hétről-hétre megörvendeztet bennünket írásaival, akik szeretjük a történelmet, szívesen olvassuk, s forrásként is szívesen használjuk:
„(…) a József nádor gyalogezred élére áll József királyi főherceg [sic!]. Rohamsisakban, kezében marsallbottal, derékszíján és vállán egy-egy hatalmas őszirózsával, vezeti ezredét a párkányi hídon át.
Ami Párkányban fogadja az érkezőt, azt egyszerűen nem lehet leírni. A kenyeret hozó honvédtiszt egy pillanatra megáll. Letérdel a földre, amely ismét magyar lett. Körülötte sír, zokog a város. (…)
A főtér felé vezető úton bokáig virágban gázolnak a táncoló paripák. A diadalkapunál egy kipirult arcú magyar lány elkapja az első katonát, megcsókolja és könnyezve, kacagva mondja:
– Ezt nem kell meggyónni! Ezt látta az Úristen!
Fél tizenkettő elmúlt már, amikor megérkezett a főtérre József királyi főherceg és vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy, az átkelő csapatok parancsnoka. Ismét permetezni, zuhogni kezd az őszirózsák fehér virágesője.”.
Majd Kovács Emese, akinek felkészítő tanára Valent Ákos volt, így folytatja írását:
„Amikor a fent idézett sorokat olvastam, arra gondoltam, milyen nagy lehetett a párkányiak bánata Trianon miatt, hogy ilyen boldogok voltak, amikor visszakerültek Magyarországhoz.
A párkányiak között volt egy fiatal garamkövesdi legény, aki a falu legmódosabb gazdájának és elöljárójának volt a fia. Ez a legény fehér lovon, népviseletben és nemzeti zászlóval a kezében szavalt Horthynak, aki szivarral kínálta meg őt. Ez volt a fiatalember első és utolsó szivarja, hiszen nem dohányzott. A zászlórudat, amely szintén nemzeti színű volt, volt szerencsém látni. Ez nem is olyan nagy csoda, tekintve, hogy ez a fiatalember az én dédapám volt.
Garamkövesdről is elindult a honvédség fogadására az Endrődi tanító úr által szavalatokkal felkészített csapat. Elöl fehér lovon dédnagyapám, a lányok kezükben virágcsokrokkal mentek mögötte ki a faluból. Foszlányokban meg is maradtak az ott elszavalt, Urgasz Gyula bácsi ez alkalomra írt versének sorai, amelyet a mai napig őriznek családunkban:
„Jött egy dobogó vitéz,
bécsi nagykövet volt ezen derék vitéz,
mindenkit eltiport, kit útjában talált,
azt vette észre, oda van szép hazánk.
Szétnézett hazánkon, szép Magyarországon,
de senkit sem talált az egész tájon.
Álom-e ez, valami csoda, de megverte az Isten ostora.
Álom legyen álom, de ez mégsem álom,
hogy szép magyar hazámat sehol sem találom.
Isten éltesse Horthy apánkat,
aki lassan összeszedte ezt a rongyos széttépett magyar hazánkat! … Verje meg az Isten a bocskoros cselákját” / így hívták akkor itt a cseheket/ – ezek a sorok maradtak meg gyermekkora óta a nagymamám emlékezetében.
Irma néni is emlékszik egy versrészletre, amelyet minden nap elmondtak az akkori párkányi elemi iskolában. A szerzőjére már nem emlékszik, de néhány sora most is visszacseng a fülében, szeretném lejegyezni, hogy megmaradjon nekünk is:
„Tudjátok-e, mitől piros
A fakadó rózsa?
Kardforgató őseinknek
Hullott itt a vére,
Ezeréves szép hazánknak
Minden kis rögére.”
Felejthetetlen emlékek, amelyek az idős emberek szívében máig élnek.
A töredékből sikerült megtalálnom az eredeti művet, a részlet Pósa Lajos „Gondoljatok őseinkre” című verséből származik.
A Felvidék történetének talán legnagyobb tanulsága, hogy bár szülőföldem felett a határok folyamatosan mozgásban voltak, de az itt élő magyar emberek mindig példát mutattak emberségből és hazaszeretetből. Erre a legfényesebb bizonyíték az a tény, hogy megőrizték anyanyelvüket, múltjukat és hagyományaikat, magyarként éreznek és élnek” – írja Kovács Emese pályamunkájában.
Azt gondolom, a fenti sorokkal és az egész esszéjével, melyben Radnóti Miklóst, Sajó Sándort is idézi, joggal érdemelte ki a tisztelt zsűri dicséretén túl korosztálya legnagyobb díját. A Kovács Emese teljes esszéje a Palóc Társaság közreadásában ITT érhető el.
Mint Kovács Emese írja, Felvidék kapujában, Párkányban él születése óta. Ott él a családja, a barátai, oda jár iskolába, ott vannak ősei sírjai, egyszóval minden odaköti. „Esztergom közvetlen szomszédságában, két folyóval, a Dunával, a Garammal és a Kovácspataki- hegyekkel, valamint a Hegyfarok dombjaival körbeölelt Párkány számomra a legszebb város, és nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy itt élhetek” – mondja.
Mi is szerencsések vagyunk, hogy ilyen kedves kis olvasónk van. Szívből gratulálunk neki!