Nyugtalanít, hogy nem tudom, mit csináltak a Való Világ – show lakói a házban január 22-én a Magyar Kultúra Napján. Hogyan telt el a szombatjuk, éreztek-e valami felemelőt ezen a napon, nem voltak-e szomorúak, hogy bezártságukból kifolyólag bármennyire is akartak volna, nem mehettek el egy színházi előadásra vagy valamilyen komolyzenei koncertre, esetleg múzeumba?
De azért el tudom képzelni, hogy csak úgy magánszorgalomból, önerőből kulturáltabban viselkedtek, nem csináltak műbalhét, mert bizonyára mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy a magyar kultúra jegyében aznap nem illik egymás fejéhez vágni semmit se, visszafojtottabban kell szellenteni, visszafogodtabban kell szidni egymás felmenőit, nem szabad hosszabb beszélgetésbe bonyolódni bizonyos vágykielégítést elősegítő mesterséges eszközőkről, sőt mindenki maradhat a házban, senkit se szabad elzavarni ezen a jeles napon melegebb éghajlatra. A forgatókönyvírók, a „nagy show“ rendezői meg bizonyára dühöngtek, mert hiába kapcsolták száznegyvennégyszer a házat, nem történt semmi érdemleges a nap folyamán, és emiatt valószínűleg aggasztóan csökkent a csatorna nézettsége. Nem volt nekikvaló világ a Való Világ!
Mégis hogyan telhetett el a napjuk? El tudom képzelni, hogy a lakók miután felébredtek hajnali dél felé, az ünnep jegyében magyaros ízekkel tisztelték meg magukat: fonnyasztott makói hagymán gyulai és csabai kolbászt pirítottak, majd magyar tojójércék magyar tojásait dobták rá, az egészet megszórták kalocsai pirospaprikával, és egyetlen kósza böffenés nélkül közösen megreggeliztek. A vegák meg kiskunhalasi zöldpaprikából meg paradicsomból készült sok lecsót ettek, ami miatt a kötelező reggeli torna cigánykerék- hányásába lecsóhányás is keveredett. Ezt követően felidézve az általánosból elemi iskolás tanulmányaikat – hogy mindenkinek legyen mit – előbb elbeszélgettek a magyar költészetről, majd a kiosztott verseskötetekből felovastak egymásnak a déli harangszó után. Az első szándék az volt, hogy mindenki fejből elszavalja kedvenc költője egyik versét. Ez sajnos meghiúsult, mert se kedvenc, se költő, se vers. A választott rövid versek, többnyire négysorosok felolvasása is elég hosszú időt vett igénybe, nem a tökéletes átélésre és hangsúlyozásra való törekvés miatt. Ezt követően majdnem összevesztek azon, hogy ha lenne tévé a házban, akkor az este mit néznének: Az M1-ről a Liszt Ferenc-év nyitókoncertjét, vagy a Duna Tv-ről a Cseh Tamás emlékkoncertet. Még jó, hogy nem tévézhetnek! Aztán a kedvenc tévéműsoraikról cseréltek véleményt. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy a kiválasztó-show-k a legkirályabbak, mert ezekben a lét a tét, ez pedig nagyon komoly, és most nagyon nem zsír, hogy most bent vannak, és nem nézhetik kint a Való Világ-ot, de a legjobb lenne mégis, úgy nézni kint, hogy ők közben bent.
Ne sajnálják, nem érdemes! Nem vesztettek semmit, sőt azok vesztenek, akik nézik a bentieket kint – sokan és sokat! Főleg a gyerekek, akik már a délutáni adást is nézik. Valamelyik internetes közösségi oldalról lefordulva, odacövekelődnek a készülék elé lesve a bentlakók minden rezdülését, és elhiszik, hogy a benti a való világ. Pedig nem az, sőt a benti hatására a kinti függő nézőkből a becsapottak világa lesz, a kereskedelmi médiacsapdába csalt emberek világa. Jó ízlés, médiaerkölcs? A Való Világ meg a hozzá hasonló műsorok nem magyar találmányok, nagybefolyású külföldi kereskedelmi tévétársaságoktól átvett programok, melyeknek a nézettsége a programkiötlők hazájában minimálisra csökkent, kissé honosítva viszont a hazai piacon még bőven eladható. Ezért ilyen nagy a felháborodás külföldön a magyar médiatörvény ellen, amely valószínűleg az ilyen jellegű programokat jogosan letiltaná a képernyőről. A média pedig nagy úr, a kereskedelmi televízió pedig nagy pénzes úr, és nehezen visel el beleszólást a saját nyereségének védelmében.
A sajtószabadság ebben az esetben valószínűleg csak ürügy…
Száraz Dénes, Felvidék Ma
