Jó, hogy kiemelten fontosnak tartjuk az iskoláinkkal, a beiratkozásokkal kapcsolatos híradásokat, helyzetjelentéseket. Ám ahogy én látom, még mindig hiányoznak az elemző, a több szempontot figyelembe vevő, mélyebb írások; a megállapítások helyett a tényfeltáró dolgozatok.
Néha úgy érzem, mintha elbeszélnénk egymás mellett, ismételgetnénk régi megállapításokat; mondanánk bölcsen a magunkét, dalolnánk a jól ismert slágert. Mintha színvakként áradozni szeretnénk a szivárvány sokszínűségéről, a színek árnyalatait akarnánk megfesteni.
Ha most a Nagykürtösi járás, illetve régiónk egyik felének iskoláival kapcsolatosan megszólalok, az alábbi okok miatt merem tenni:
- Magam is e járásból származom, s itt a szülőfalum, Kelenye is. Ide jártam magyar kisiskolába, a felső tagozatot pedig a szomszédos Ipolyszécsénykén végeztem. Mára mindkét iskola megszűnt, mondhatnám erőszakkal végezte ki azokat a hatalom. De innen akkor senkinek nem jutott eszébe a gyerekét szlovák iskolába küldeni.
- A magyar gimnázium és pedagógiai főiskola elvégzése után közel két évtizedig Ipolybalogon tanítottam, amely Beszterce megye egyik legjobb iskolája volt. Ezután más helyeken is oktattam, egy ideig igazgatóként is tevékenykedtem. Iskoláink állapotát tehát némiképp belülről is ismerem.
- Szülőként valamennyi gyermekemet magyar alap-, közép- és főiskolára, egyetemre járattam. Unokáim mind magyar iskolába, illetve óvodába járnak.
- Nem a szerzőket akarom kiokítani, csupán közös ügyünk érdekeit kívánom szolgálni; problémánkat szándékozom továbbgondolni, a dolgok okainak keresésére ösztönözni a szakembereket.
S most lássuk, amit én a Kürtös vidéki körképből kiolvasok! Mint a cikkíró megállapítja: a helyzetkép errefelé szinte változatlan, sok helyen csökken a létszám, több magyar szülő is a szlovák iskolát választja gyermekének, s ez nem jó, mert ezért apad iskoláink létszáma. Megállapításával bizonyos mértékig egyetértek, hiszen a szerző számokkal dolgozik, ám a magyarázattal, a végkicsengéssel nem tudok azonosulni. Mert megint megfeledkeztünk valamiről, mégpedig a demográfiai problémáinkról. Arról, hogy megdöbbentően alacsony a születések száma falvainkban. Szülőfalumban például most volt az elsőáldozás négy gyerekkel, ebből egy a szomszédos Szécsénykéről, a hajdani plébániaközségből való. Ott több nem is akadt, de nálunk is volt már úgy, hogy a háromnál kevesebbet tudtak csak kiállítani, avagy egy sem akadt. Mi annak idején tizenketten voltunk.
Ipolyhídvég monográfiáján dolgozom újabban, s az anyakönyveket vizsgálva jól látom, hogy ebben az egykor ezer körüli lakosú faluban Trianon után évente 25-30 gyermek is született. S ezek mind a helyi iskola tanulói lettek. Ma, mint a cikkíró írja, háromra apadt az iskola tanulóinak száma, s nincs elsős. Illetve lenne, de nem írattak ide gyermeket, hanem más iskolába szánták azokat. Ki magyarba, ki szlovákba.
Ha jól számoltam, akkor idén az egész Nagykürtösi járásban 33 gyermeket írattak magyar iskolába. 2017-ben, az akkori körkép kapcsán írtam az alábbiakat: „Befejezésül megjegyzem még, hogy a Nagykürtösi járás 7 iskolájába összesen 34 magyar gyermeket írattak be. S akkor akaratlanul is eszembe jut, hogy amikor arrafelé kezdtem tanári pályámat, csak az ipolynyéki és az ipolybalogi iskolának volt közel 600 tanulója. Az utóbbiban általában a felső tagozat minden évfolyamában párhuzamos osztály működött. Ha itt-ott mégsem, akkor az egyben körülbelül annyi volt a létszám, mint most az összes beíratotté a járásban. Jómagam kétszer is voltam harmincas létszámon felüli gyermekcsoport osztályfőnöke. Arról már nem is beszélek, hogy Ipolyságon, ahol a feleségem is tanult és tanított egykor, az egyetlen magyar tanítási nyelvű alapiskolának közel annyi diákja volt, mint most a négynek (2 magyarnak és 2 szlováknak) összevetve. A felső tagozatban időnként még E osztályok is voltak, gyakran harmincon felüli létszámmal. Hogy sorsunk miképp alakul, rajtunk is múlik!”
Hogyan múlhat hát rajtunk is a sorsunk? Úgy, hogy sok-sok magyar család vállal több gyermeket, követjük az Orbán-féle nemzetstratégiát, családtámogatást stb. Mert megint el kell mondanom, fogyásunknak nemcsak az az oka, hogy a magyar gyerekek bizonyos százaléka szlovák iskolába megy. Ismét hangsúlyozom: ez nem helyes, de mint a szerző is konstatálta, errefelé ez igen régi rossz szokás.
Ám nemcsak errefelé, hanem máshol is. És mint többször ismételgettem: korántsem ez az egyetlen ok. A fő ok a meg nem született s az abortált gyerekek száma, hiánya. Mert a százalékarányok mást eredményezhetnek bizonyos helyzetekben. (S ez így van más vidékeken meg a szlovák iskolákban is.) Például akkor, ha a beíratandó gyermekek száma az adott helyen mondjuk 30, s abból elmegy 10-12 százalék szlovák iskolába, avagy egy másik helyen a négyből megy el 20 százalék. Azt azonban még mindig nem olvasom ki az írásokból, hogy ott, ahol a nemzetiségi arány 70-30 a magyarok javára, s magyar a vegyes iskola igazgatója is, helyből mennyit írattak a szlovákba, s közülük hányan születtek vegyes házasságban, hányan vannak a színtiszta magyar családok gyermekei?
Azt is fontos lenne tudni, hogy a magyarok hetven százalékának milyen a kor szerinti összetétele, nem mutat-e riasztó képet az elöregedés. S ugyanez miként alakul a 30 százaléknyi szlováknál, nem fordított-e az arány a két esetben? Hogy a négykilométeres körzetben nyitnak egy másik vegyes iskolát (s szintén magyar az igazgató), ahol megint csak a magyar tagozat a botladozó, bizony erősen elgondolkodtató. Mert közrejátszhatnak személyes, települések közti ellentétek, s további történelmi-geográfiai okai is lehetnek egy-egy állapotnak. Például tradíciója van az egykézésnek, közel a nyelvhatár, sok a vegyes házasság; közel a szlovák város, s kitelepülnek innen a szlovák fiatalok a magyar falvakba stb.
Említettem fent a régió egykori két nagy iskoláját, az ipolynyékit és az ipolybalogit. Mindkettőnek majdnem egyharmadára csökkent a létszáma. S ennek itt elsősorban nem az az oka, hogy ennyivel több gyereket írattak volna szlovák iskolába, hanem az, hogy bizony itt sem születik annyi gyerek, mint három-négy évtizede. Az ezerkilenszázkilencvenes években a régióban újraindítottak néhány kisiskolát, valamennyit az egyház. Kelenyéről, Nagycsalomjáról, Óvárról, Ipolyhídvégről van szó. Közülük az első kettő már évekkel ezelőtt megszűnt, az utóbbi pedig azzal küszködik, hogy helyből nem íratnak ide gyereket. Még csak nem is szlovák iskolába viszik, hanem valamelyik másik magyarba.
Tehát sok itt bizony a gond. S mintha hiába idéznénk oly sokszor azt a bizonyos Remenyik-verset. Mert bizony hagyjuk veszni vagy az iskolát vagy a templomot, olykor mind a kettőt. Mint olvasom: otthon magyarul beszélő családok, magyarul imádkozó hívek fordítanak hátat az iskolának. De nekünk ezeket sem szabad elveszítenünk. S ha nem is nagy sikerrel, de kutatnunk kell az okokat, foglalkoznunk kell az ilyen szülőkkel is. Akár a gyengébb képességű gyerekekkel az iskolában. Hátha egyszer megérjük a kis csodát! Én várnám a többször javasolt mély elemzést, a valamennyi valós okot összefüggéseiben feltáró munkát. Hiszen vannak a régióban is talpraesett pedagógusok, igazgatók, országos hírű társaságok, képviselők, politikusok, pártok, Csemadok-szervezetek stb. Talán a sok alapítványnál, alapnál egy ilyen célú munka elvégzésére szolgáló támogatást is meg lehetne pályázni!
