Párkány város utcáján ilyenkor az adventi kavalkádban a járdán kerülve a sétáló óvodás csoportot, egyre hangosabb fegyelmező hangra lettem figyelmes: „Anna po slovensky” – hasított a levegőbe a szőke (minek nevezzem?) vezető hangja, vagy ötször megismételve, már szinte odahajolva a kis Annához, aki kis barátnőjével csevegett az anyanyelvén.
Az alig háromévesnek tűnő kis csemete valószínűleg nem hallotta, nem akarta hallani, vagy inkább nem értette a levegőbe hasító utasítást. Mert ha nem ilyen lett volna, magam sem hallom meg, elhaladva a sétáló gyermekcsoport mellett.
Egy pillanatra megdöbbentem, majd visszanéztem a parancsot kiadó szőke nő szemébe. Elkapta a tekintetét. Én pedig megdermedtem, annyira, hogy egy pillanatra azt sem tudtam, hogy éppen merre tartok.
Egy könnycsepp is megjelent a szememben az apró leánykát sajnálva, akinek kis lelkén ez a hang ott az utcán vagy fájó sebet ejt, vagy már itt megszületik benne a dac, az ellenállás.
Mert hallottam én már olyan gyerekről, aki a beíratáskor azt mondta a szülőjének: olyan iskolába vigyél engem, ahol megértenek, és én is értem, amit mondanak. Így vitte át az anya a szemben lévő magyar iskolába, ahonnan kikerülve ma már egyetemet végzett felnőtt.
Visszatérve e szörnyű élményre, merült fel bennem a kérdés: a kedves magyar szülők, akik idegen nyelvű óvodába adják gyermeküket, valóban ezt akarják, ilyen alapokra helyezik majdani érvényesülését? Annak sikerében bíznak, ha a gyermekük mit sem értve éli meg élete legszebb és legfogékonyabb korszakát? Örvendezve veszik tudomásul, ha a gyermekük anyák napján, vagy a karácsonyi ünnepségen elmondja az idegen nyelvű versikét, holott nem érti a szavak jelentését?
Ha még az óraközi szünetekben sem szólalhat meg magyarul, akkor mitől marad magyar, vagy mitől lesz szlovák és „érvényesülő ember”, ha felnő? S akkor ki lesz ő, hová tartozik?
Eszembe jut gyermekkori legjobb barátnőm, aki a munkahelyi hatásoknak engedve szlovákba iskolába íratta egyetlen gyermekét. Nem tudom, mit tanult meg, a barátságunk itt megszakadt, de azt tudom, hogy a lányának nemhogy barátnője nem volt a faluban, de soha egy nyilvános rendezvényen nem szerepelt, el sem jött sehová. Az alapiskolát befejezve bizonyára elvégzett valamilyen szakiskolát, de örökre eltűnt a szülőfalujából, még a szülőföldjéről is. A gyermekét ő is szlovák iskolába íratta (ezt már a nagymama nem érhette meg), mivel „nem tud segíteni neki”, s ugyanaz ismétlődik a leszármazottnál is. Igaz erre van ellenpélda is, amikor a szülő bevallja magának és másoknak is, hogy élete legnagyobb tévedése volt, amikor idegen nyelvű iskolába adta a gyermekét.
A fenti rossz élmény ellenpéldája volt a napokban a muzslai alapiskolában szerzett élményem: a kis elsősöket avatták iskolásokká, akik a kilencedikes „keresztszülők” és tanító nénik, bácsik szeretetétől övezve mondták a kedves szövegű fogadalmat.
Majd kirajzottak abba az iskolai forgatagba, amely egy napra – a hagyományőrző napon – picit visszavitte őket, s az iskola minden diákját az egykori iskolai életbe, mely napon minden értük és róluk szólt: a játék, a dal, a tánc, foglalkozás – s mindez az édes anyanyelvükön történt.
