Gáspár Tibor földi emlékének adózva – Földi útjának végén, a természettel való igazi és végső egyesülésének perceiben, temetése idején, az őt, végső idejében gyötrő lábfájás kínjait átérezve és megélve gondolok rá, mintegy tíztucatnyi kilométer távolságból.
Nem emlékszem, mikor fogtunk először kezet. Valószínűleg Komáromban történhetett vagy ötven évvel ezelőtt. Élesebben élnek az emlékezetemben abból az időből a tanítványaival történt találkozások, a sokat mondó hangsúlyok, amivel kimondták a nevét, az akkori kötelező szóhasználat szerint: Gáspár tanár elvtárs! Az ő esetében ez ráadásul igaz is volt – vele lehetett vallani egy elvet.
Nevének említésekor diákjainak szeme felcsillant, de sötét felhők is átsuhantak arcukon. Az egyik jel a csodálatot tükrözte, a másik a szigort, az általa felállított értékszinthez való igazodást, elvárásainak való megfelelést. A fiúk szeme erről, az igazodó tekintetekről árulkodott, a lányok sok esetben szinte szerelmes rajongással beszéltek róla. Egy valaki – aki önmagának sem merte bevallani, hogy szerelmes – most biztosan gyászolja Őt lelki özvegységének szomorúságával a testileg beteljesületlen lelki szerelem emlékével a szívében, és újra mondja, magában mormolva a tőle vagy neki megtanult Petőfi, Ady és József Attila verseket. Hányan voltak és vannak?
Gáspár Tibor azon kevés pedagógusok egyike volt itt a Felvidéken, aki – néhány hasonló áldottsággal rendelkező társához hasonlóan – reformkori megszállottsággal, Bach-korszaki feltételek mellett, klebersbergi tudattal és néptanítói szorgalommal a jövőt látta a diákban. Akit nem csak tanítani kell, akitől nem csak számon kérni kell, hanem szemléletet és értékrendet, gondolkodási rendet kell adni számára. Aki az ő diákja volt, még ha később építész, hajómérnök vagy matematikus lett belőle, akkor is a gyökerek felől közelítette meg a szellem koronájában érlelődő gyümölcsöket. Az Ő diákjai sosem éltek meg azonossági tudatválságot.
Tibor, Gáspár tanár elvtárs, Tanár Úr, számomra, aki nem voltam tanítványa – még ha életkorom szerint lehettem is volna –, talán inkább küzdőtársat jelentette, 1968 óta biztosan. Azok lettünk, hiszen az ő tanítványai, gimnazistái nevükkel vállalták a magyar iskolák védelmét 1984-ben, akár csak Zonctorony magyarjai. Ez az értékrendi kapcsolat ugyan kitapinthatatlan, de a kellő időben mindig igazodást jelent a hasonlóan gondolkodóknak.
Most a teste eggyé válik a fizika és a vegytan szabályai szerint működő természettel, minek következtében nem lesz, és már nem is lehet új tanítványa. Elvégeztetett. Életében megtett mindent, hogy kevesebb gyarló legyen sorainkban. Aki többet tett ezért, az vetheti rá az első követ. De ha valóban tett, akkor úgysem követ vet, hanem társként menetel Vele. Ő már ott, a többiek még itt, mert a feladatukat még nem végezték el.
Tanár úr, béke Veled!
Aki Téged követ, nem jár sötétségben.
Duray Miklós
(Kerekes András fotói)
