Minden magyar, idős és fiatal egyaránt ismeri egyik legnépszerűbb 1848/49-es zeneművünk, a Klapka-induló szövegét. Kétszáz éve, 1820. április 6-án született a magyar szabadságharc egyik legendás tábornoka. De milyen ember volt ő? Írásunkban erre igyekszünk választ adni kortársainak segítségével.
Komárom hős védőjéről csupán néhány életrajzi adattal szolgálunk. Klapka György (Temesvár, 1820. április 6. – Budapest, 1892. május 17.) morva eredetű, német anyanyelvű katolikus családból származott, édesanyját korán elveszítette. Papnak szánták, de rendkívül érdekelte a katonatiszti hivatás, így került a császári-királyi hadseregbe. Tüzér hadapródként kezdte szolgálatát, s 1842-ben nyert felvételt a Magyar Nemesi Testőrség soraiba. Dicsérettel teljesített testőri szolgálatát követően vezényelték a 12. határőr-gyalogezredhez. Főhadnagyként 1847-ben lépett ki a hadseregből, mivel Észak-Indiába hívták katonai tanácsadónak, de az 1848. tavaszi események hatására itthon maradt. Több bajtársához hasonlóan szédületes karrier várt rá, 1848 nyarán még századosként küzdött a Délvidéken, s a következő év elején már ezredesi rendfokozatban vette át a Felső-tiszai hadtest parancsnokságát és Tokaj térségében megállította a Debrecen felé törő császári csapatokat. A kápolnai fiaskó eredményeként ő is szerepet játszott gróf Henryk Dembinski altábornagy eltávolításában és március utolsó napjaiban terjesztette be a magyar fősereg támadási tervét, amelyet az utókor tavaszi hadjárat néven ismer. Ekkor kapta meg vezérőrnagyi előléptetését, a már meglévő 3. osztályú katonai érdemjel mellé annak 2. osztályát. Tápióbicskénél kis híján vereséget szenvedett az általa vezetett I. hadtest, 1849. április 6-án pedig Görgei Artúr vezérőrnagy erélyére volt szükség ahhoz, hogy ne futamodjon meg ismét. Vácnál elkésett az ütközetből, de Nagysallónál és Komáromnál már kiválóan végezte hadtestparancsnoki tevékenységét. Görgeit előbb a Hadügyminisztériumban, majd a Feldunai hadsereg élén helyettesítette.
A második komáromi csata után a sebesült Görgeitől vette át a hadsereg parancsnokságát, de az erődben maradt, s az 1849. július 11-i harmadik komáromi csatában nem sikerült megvernie a császári fősereget.
A Feldunai hadsereg ezután indult el, ő pedig a várőrség élén Komáromban maradt. Az 1849. augusztus 3-i kitöréskor sikerült megzavarnia a császáriak dunántúli erőit, de a katonai vereséget már nem tudta megakadályozni. Komárom így is előnyökkel adta meg magát: a várőrség amnesztiát kapott és Kossuth-bankóit félmillió forint értékben váltották be az osztrákok. Elhagyta az ország területét, de svájci bankárként is megállta helyét, a magyar emigráció vezetői közé tartozott, 1859-ben nagy szerepe volt az olaszországi Magyar Légió felállításában, majd 1866-ban a poroszországi Magyar légió élén betört Trencsénbe, de csalódnia kellett: nem tört ki újabb forradalom. A kiegyezést követően hazatért, volt országgyűlési képviselő és a honvédegyletek elnöke, de az 1870-es években visszavonult. Budapesten 1892. május 17-én halt meg, utolsó útjára tízezrek kísérték el, miközben a tiszteletére 1849-ben komponált Klapka-indulót énekelték.
A poroszországi Magyar Légió parancsnoka, idősebb korában
Egykori tisztje, a komáromi 203. honvédzászlóaljnál főhadnagyként szolgált Szinnyei József Komárom 1848-49-ben című munkájában a következőket írta róla: „Körülbelül 30 éves – írja róla Szillányi [Péter alezredes], ki mint táborkarának főnöke, legjobban ismerhette – közép, nyúlánk termetű, kiválóan elegáns finom külsővel: fényes sötét, ábrándozó szemmel, szellemességet, költőiességet, tüzes bátorságot és tengernyi szép eszmét árultak el, sötét hajzata, könnyen ívezve a magas finom homlokon, hosszú tömött fekete szakálla kiegészíté a szép, nemes és férfias arcképét. Klapka magas katonai képzettséggel bírt, értelmes theoretikus és nagy stratega volt, a haditörténet mindig kedvencét képezte. Miként használta föl elméleti tudományát, azt a magyarországi utolsó küzdelmek megmutatták. Mint hadvezérnek csak egy hibát lehetne neki bűnül felróni, hogy még igen fiatal volt és azért sok ábránddal bírt, mely hibája azonban napról napra javult. Belső tüze sokszor erővel ragadta őt el; lelkülete mintegy kiszabadulva, nem lehetett többé azt fékezni, hanem magával vitte őt is cél nélkül a határtalan térben; innen magyarázható mindig ingadozó, mindig változó eszmemenete, innen van az órákig tartó mély munkának könnyedén való elpusztítása. Ki azonban őt ismerte, tárgyát és alapgondolatát megértette a változatok nélkül, melyeket ábrándozása hozzá csatolt, az bámulhatta csak, hatalmas lelkét, gyors, világos, katonai éleslátását és mély hadászati ismereteit. Környezete, mely testestől-lelkestől rajta csüggött, megszokta már ábrándképeit, ezért hadműveleti terveit az ő eredeti eszméje szerint dolgozta ki. Klapkának szívjósága, szelídsége és barátságos modora, a szigorú rendszabálytól való idegenkedése, jellemének határozatlanságot és lágyságot kölcsönöztek; sokban növelte ezt eszméinek változatossága, de amit ő egyszer magában eltökéllett, azt hajthatatlanul és ritka eréllyel keresztül is vitte.”
Klapka tábornok szobra Révkomáromban. Róna József alkotása 1896-ból
Gelich Richárd – 1849-ben táborkari őrnagy, a Hadügyminisztérium Hadműveleti alosztályának ideiglenes vezetője – Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben című trilógiájának 2. kötetében jegyezte fel Komárom parancsnokáról: „Klapka egyike a leglánglelkűbb magyar vezéreknek, magasabb katonai műveltséggel bírt, mellyel világi műveltséget is kötött össze. Igen jó hadvezér volt és magas katonai eszmék által tűnt ki, de sokkal inkább az érzelem embere volt, semhogy Görgey [sic!] merev erélyességével bírjon. Egyéni viszonyaiban is mint katona Görgey [sic!] felé hajlott ugyan, de sokkal jobb hazafi volt, semhogy a kormánnyal ne tartson. E viszony azonban gyakran megbénította határozati képességét. Igen humánus főnök volt, emellett kitűnő bajtárs. Ellensége volt minden erőszaknak, s ha váltságos percekben erélyességet kellett kifejteni, humanitását még akkor is érvényesítette.”
