Fülsiketítő hangzavarban éltünk a koronavírus hazai debütálásáig naponta. Mérések szerint a magyar lakosság 10%-a hallássérült. Világszerte is ilyen arányú az emberiség halláskárosultsága. 90-100 decibel (dB) felett már káros zajról beszél a tudomány. Elképesztő fény- és hangszennyezésben élünk, nem csak a káros anyag kibocsátás okozta szennyezett légkörben és környezetben.
A káros és egészségkárosító zajhatáron belül a leginkább fülkímélő hangerőforrás a levélsuttogás, 10 dB-lel. Ez a teremtett világ emberkímélő halk hangereje. Az óraketyegés már 20 dB-es, a normál hangerővel folytatott emberi beszélgetés hangereje is még a károsító értékhatáron belül van, 60-70 dB, de a kiabálás, az ordítozás már a határértéknél mozog 80-110 dB-lel.
A külső zajok okozta fül- és fejfájások küszöbe 130 dB körül van. A kézi köszörű és a metálkoncertek hangártalma túlszárnyalja a kézi köszörű 104-106 dB-es hangerejét, s valahol a léglökéses repülőgép 135-140 dB-s hangereje tájékán van.
A világmindenségben mindennek van alaphangja, rosszabb esetben zöreje. A legkevésbé ártalmas hangkörnyezet a természet, az erdő csendje, ami a levélsusogás 10 dB-s értéke alatt van legtöbbször.
De a templomcsend is, a laboratóriumok, vizsgálóhelyiségek hangszennyezettsége is alacsony, maximálisan 40-50 dB.
Nem szeretnék mélyebben belemenni a hangfizika törvényeibe, összefüggéseibe. Az előbbiekből egy valami szembetűnő:
az Isten alkotta teremtett világnak még a hangártalma is finomhangoltságú, a tartós hanghatások létezést és létet kímélőek, tapintatosak, nem úgy, mint az emberi, egymást túlharsogó hangreklámok.
Isten ugyan roppant dübörgéseket és – ha akkoriban lettek volna – műszereinkkel is alig mérhető hangtornádókat képes létrehozni, hiszen a teremtés, az ősanyag robbanás, a földtörténet hatalmas robajlások története is. De Isten története a teremtési aktusokon túl és innen az üzenetes csend története is.
Csendtörténelem
A modern tudomány, a művészetek, a bibliatudomány, a keresztyén hitélet egyre inkább odafordult a csendforrások felé az egyre dübörgőbb gazdaság, egyre harsogóbb napi életvitel szükségszerű ellenpontozásaként.
A keresztyénségben és a Bibliában is ott vannak már a csendkeresésnek gyönyörű vagy éppen fájdalmas történetei, jelenetei. Csak ezt említem:
jelenlegi világjárványos helyzetünkben egyáltalán nem kényszerű és kínos feladat az, hogy beszorulunk otthoni mozgásterünkbe, hanem esély arra, hogy felfedezzük vagy újra felfedezzünk valamit, amit már a csend metafizikájának nevezhetünk.
Roppant különös tapasztalat: a külső, fizikai és a belső, indulati hangzavarainkból a láthatatlan vírussereg otthoni, külső-belső elcsendesedésre késztet. Akaratlanul is, hiszen a vírusnak a pusztítás az elsőrendű feladata. De a vírushoz való viszonyulásunk, a jó feleletadás között ott van a kikényszerített pauza jó hasznosításának a lehetősége is. Ezért fogunk néhány gondolatfutamban arról együtt gondolkodni, miként lehet javunkra fordítani a kényszerpihenőt.
Bár félő, hogy az első, járvány okozta tömeges megszeppenésben keletkezett pillanat-ötletgyárakban feldobott „új világ” célképzet (ilyeneket harsognak a sajtóhírek: új világ jön, hat fontos változást hozhat a koronavírus-járvány…), vagy „a már nem ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk” önvigasztalási, önámítási kísérlete.
Félő, sokan még fokozottabban ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták napi rutinjukat a pandémia előtt. Ettől eltekintve, hiszem, vagyunk nem kevesen, akik minden „új világ” ideologizálás nélkül is felfedezünk áldásokat a pandémia állandó, halk veszélyeztetésében és életéberségre késztető alarmírozásában.
Jómagam például azt, hogy már két cikkben is az Olvasó elé tártam azokat a Lélek-akkordokat, melyek az Isten előtti elcsendesedés évezredes, vagy még annál is hosszabb, nem pusztán siker,- hanem csodatörténetéből bontakoznak ki az odafigyelő szemek és lelkek előtt. A „Pörögsz, pörögsz…elpörögsz életed értelme mellett?” és a „Filozófusok és a koronavírus” című cikkeimben meghívtam a Kedves Olvasót a létezés gondolati és valóságos csendövezetébe, apró szigeteire, virtuális utazásra.
A csend metafizikájának olasz, angol, francia mesterei
A csend metafizikáját okos és finom hangoltságú férfiak már a múlt század elején elkezdték kimunkálni, szavakkal, sőt ecsettel, mintegy belső tükröt tartva azoknak, akik ilyen csodadolgokra agyukkal-szívükkel nyitottak.
Az 1900-as évek elején, még a két világháború robajló és fájdalmas pusztításai előtt, de már a dekadens, lejtőre került 19. század kulturális fülledtségét megelégelt millennium környéki újabb nemzedékek keresték a világértelmezés és világláttatás új útjait. A nálunk kevésbé ismert, de későbbi írásokban majd Olvasó közelbe hozni kívánt olasz festő, Giorgio de Chirico ecsetjével vezette be képei szemlélőit az egészen különleges fényhatások birodalmába, s belső tükreinek visszképében bontakoztatta ki a metafizikai csend piktúráját és látásmódját. (Milyen különös, most magam is elcsodálkozom, hogy két cikkben is olaszokat említek, előzőben a fiatal olasz filozófusnőt, Silvia Panizzat, most meg de Chiricot. Ilyen mélyen megrázott volna szépséges Itália koronavírusos drámája, s több tízezer szinte temetetlen halottja? Úgy tűnik, igen).
Thomas Hardy angol novellista és költő pedig csend-verseivel és a csend szépségkincseiről szóló írásaival tette ugyanezt. Mindkettőjük csendkultúrájáról később még lesz szó. Aztán jött egy kiváló nyelvfilozófus, a francia Jean-Jacques Lecercle, aki egyenesen a csendfilozófiák, csendfogalmak sűrűjében próbált meg ha nem is rendet tenni, hanem inkább rendszerezést végezni, s az alábbi csoportokat állította fel.
1. A nyelvészeti csendkutatást, benne a kommunikációs csendekkel, az elhallgatási szünetek értelmezésével, s ezek szerepével az emberi érintkezésben. Hiszen az elhallgatásnak is van üzenete.
2. Másik rendszerező fogalma az esztétikai csoda(kutatás) volt, amikor a szépségre vagy különlegesre történő rácsodálkozás tölt el csenddel minket.
3. Írt a metafizikai csendről, és csendkutatásról, ami kiváltképpen megragadott, hiszen ebbe beletartozik a dolgok, a teremtett világ sok ezer formájú és szintű, hangolású csendje éppúgy, mint Isten csendje.
4. De elkülönítette a szellemes francia tudós a narratív csendet is, melyben az emberek kilépnek a csendből olyan tevékenységgel, amivel néven nevezik a világot, a jelenségeket, a dolgokat, az eseményeket, melyek velük megtörténtek. Elmesélik a világot.
5. És végül írt még a temporális, ideig-óráig létező csendről, arról, ami már elmúlt, s ami még nincs itt. Nosztalgiáról és az elvárások születéséről és elmúlásáról.
A metafizikai csend emlékszerpentinjein
Valósággal felrajzanak lelkemben azok a csendélmények, amiket a Biblia és a keresztyén gondolkodástörténet elképzelhetetlenül gazdagon kimunkált, megőrzött és örökül hagyott ránk. Akkora az örökség, hogy olykor nem is tudunk mit kezdeni vele. Ezért szelektálni kell, nem elszaladni előle. Az emlékszerpentinen most csak elindulunk.
Hiszen kinek ne jutna eszébe közülünk a teremtéstudósításból ismert csend, amikor a Teremtő a nagy kreációs mű hetedik napján megpihent világalkotó munkája után,
s körültekintve keze kozmikus és földi rendet formáló művén, sabbat napon, a létezés és a neki engedelmes anyagi és élő világ boldog és törvény szerinti működése láttán szombati, sabbatos öröm töltötte el (1Móz 1.2. fejezet). Mekkora planetáris örömcsend ragyogta be azt az első sabbatot!
És ki ne szédülne bele azokba a decibelekkel alig mérhető, talán csak a levélsusogás szellőnyi hangerejéhez, hanghalkságához mérhető jelenetekbe, amikor Izrael népe a sivatagi vándorláskor elérkezik a kijelentés hegyéhez (2Mózes 19-20). Lenn a nép fesztiválozik, új világ helyett a régi egyiptomi húsosfazekakhoz nosztalgiázik vissza az aranyborjú körül (mert ugye vallási igénye az aztán van!),
fenn a hegyen pedig Mózes szinte árván, még szívét is lehalkítva jegyzi le az Úr Tíz Igéjét, Parancsolatát, ami népformáló, történelemalakító, erkölcsi tartást adó iránytű egyetemes érvényességgel!
Hogy a teremtés rendje után megszülessen a nemzetté válás, az Istent ismerő és tisztelő közösség szociális és szellemerkölcsi csodája! És már ott kettévált az Istencsend kreatív közelsége, és a tömegélvezkedés ricsaja, hejehujázása, az istenélmény és a testi élvezkedés minőségi különbsége.
Micsoda Lélek-csend és Lélek-fegyelem kellett Mózesnek, hogy elvégezze törvényalkotó küldetését! És hogy még két csendet idézzek fel. Micsoda metafizikai csendélmény volt Jézus számára, amikor a pusztában, a sivatag peremén 40 napon át megkísértette őt a sátán (Lukács 4, Máté 4, Márk 1). És a csendben az Úr angyalai hordozták, támogatták Őt, Ő pedig Igékkel hadakozott a sátánnal, mert olyan Igéket tudott mondani, melyeket korábban a bibliaiskolában, a Tóra-iskolában szíve hústábláira vésett a Lélek.
És milyen világrengető csend volt az, amikor a kozmosz és szíved Megváltója, az egyetlen igaz ember a földön a kereszten Isten-csendben ráborult az Atya láthatatlan kezére – lehajtva fejét, kilehelte lelkét (Máté 27,50).
Panasz, vádaskodás nélkül, a megértett és engedelmesen elfogadott megváltási terv végrehajtásának szentséges csendjében. Ó, Golgota, ó sivatagi puszta, ó, Sinai-hegy és te első Kert, Isten pihenőparkja! Mind-mind a metafizikai csend kitüntetett hordozói lehettetek!
És egy svéd az általa épített csend csarnokával
Sok-sok üzenetes, csendre hívó, azt megértő, befogadó hívásra válaszoló, beszédes történet között most egy 20. századit idézek fel. Dag Hamarskjöldöt, a svéd diplomatát, az ENSZ második főtitkárát. (Róla írtam Isten diplomatája c. könyvemet, Budapest, 2005).
Karácsonyai java részét messze a New York-i ENSZ palotától, a fagyos svéd északon, lappföldi tájakon töltötte puritán protestánsként, belső csendáhítatok sorozatában. Neki a mások számára szürke, rideg, olykor hóviharos, ércerekkel ragyogó sziklák földje „Istenről énekelt”. A Svéd Turisztikai Szövetség elnökeként csodákat volt képes mesélni az északi tájakról, ahol nekünk még a lelkünk is megdermedne. Karácsonyi számadásait évről-évre ott készítette el.
Ilyen mondatokat jegyzett le protestáns-evangélikus hitének bizonyságaként Útjelzők c. naplójába, amit halála után New York-i munkahelyén páncélszekrényében találtak meg. Sok imával, bibliai Igével teleírt titkos napló volt. Például:
„Minden reggel oda kell tartanunk életünk kelyhét, hogy felfogjuk, hordozzuk, s visszaadjuk a napi erőket – amiket Isten ad nekünk.”
A távoli észak fizikai csendjében őbenne Isten Lelke gyönyörű mondatokat formált metafizikai csendtereket borítva fölébe és reá.
Ott határozta el, hogy a népek világközpontjában kialakítja a Csend Csarnokát (Room of Silence), azt a spirituális szigetet, ahová bárki betérhet imádkozni.
És mit tett ezért? Lappföld ércektől ragyogó külszíni szikláiból kivágatott egy oltárnyi tömböt, azt elszállíttatta az ENSZ épületébe, s az lett a csend szobájának úrasztala, prédikációs pultja és oltára. Így a fizikai valóság, a lappföldi sziklatömb formálódott át a Csend Csarnokában metafizikai üzenethordozóvá és jellé!
És a hívő diplomata érctömbje üzen azóta is Isten csendjéről, minden ember Isten-szomjáról, és az Isten-csendben meghallható Lélek-hangok levélsusogásnál is halkabb rezdüléseiről, melyek embert és népeket gyógyító, áldott csenddé változnak át…
Sokszor merített azokból az emlékcsöndökből, melyeket otthonról hozott. A tengerfövény gyorsan változó hullámverésébe szőtt üzenetet ugyanúgy észrevette, mint a sirályok elnémulása után a tenger susogását, vagy máskor az erdőmélyi csendet. Naplójában így írt:
„Megértés – a csenden át. Munka – a csend forrásánál. Nyereség – csendben. Azért, hogy szép fává növekedhessen az életünk, teljes csendben rá kell találnunk arra a csöndre, amelyben a Teremtő akarata szinte belső ösztönünkké változik, annyira sajátunkká lesz”.
Lám, a csend fizikája, metafizikája, életszépítő, múló napokat rangosító liturgiája olyan végeláthatatlan jelensége az emberi életnek, ami nem fér bele egyetlen, de még sok cikkbe sem. Méltó, hogy beszéljünk, írjunk róla továbbra is.
Leginkább, hogy részesei legyünk…
