A Trianonhoz vezető útról március közepére tervezett a VERITAS Történetkutató Intézet egy kétnapos, az Országházban, illetve az intézet székházában tartott konferenciát, mintegy nyitányaként a térben és időben is szerteágazó téma további megvitatásainak. Mint szomorúan tapasztaltuk, erre már nem kerülhetett sor, de a százéves évfordulót karanténban sem szabad elfelejteni, így a sorozat első vitájára – sok más tudományos és kulturális eseményhez hasonlóan – az online térben került sor.
Noha a témát moderáló Ujváry Gábor intézetvezető, és a két résztvevő: ifjabb Bertényi Iván történész, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója, valamint Gali Máté, a VERITAS tudományos munkatársa más-más helyszínről szólaltak meg, a közvetítésben nem jelentek meg az online-eszmecserék gyakori technikai akadozásai.
Szükség is volt a jó tempóra, hiszen Ujváry Gábor az előzményektől, az 1867-es kiegyezéstől indította a vitát, ügyelve arra, hogy a több mint fél évszázadot átívelő téma legfontosabb mozzanatai beleférjenek az egyórás időtartamba. Első kérdésére, hogy voltak-e jelei az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának, ifj. Bertényi Iván azt válaszolta, hogy
a magyar uralkodói elit tudatában volt annak, hogy a Magyar Királyság területi integritása, és azon belül a magyar irányítás nem öröktől való és nem örökké létező adottság. Sokan jelentettek rá veszélyt, ezekkel szemben a Habsburgokkal való kiegyezésben látott biztonságot.
Amint az I. világháború kitörésével szembekerült egymással Oroszország és a Monarchia, megjelent Magyarország területi integritásának veszélye is.
Gali Máté ehhez hozzátette, hogy a nemzetiségi veszélyt a 19. század utolsó harmadában már jól érezte a magyar vezető réteg, ezért volt fontos a horvátokkal való kiegyezés, amit id. Andrássy Gula hozott létre, viszont éppen ő volt a fő ellenzője annak, hogy a dualizmust trializmussá alakítsák. Ezzel a csehek ellenszenvét vívta ki.
Az is fontos tény, hogy az utolsó népszámlálás adatai 1910-ből kimutatják, hogy az 51 milliós Monarchiát mintegy tucatnyi nemzetiség alkotta, de egyik sem volt abszolút többségben. A 23%-os németség volt a legnagyobb, őket követte 20%-kal a magyar.
Korábban, a rendiség korában a nemzetiségnél nagyobb súlyú volt a vallási vagy a társadalmi hovatartozás, de a modern nacionalizmus megjelenésével a nyelv, a kultúra már húzóerőt jelentett, például a Nagyszebenben megjelenő Tribuna című román lap jelmondata az volt, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap.
Bertényi szerint Trianon után már észrevesszük a nemzetiségi elszakadásra törekvés apró jeleit, de akkor a háború előtt elképzelhetetlen volt, hogy egy ekkora birodalmat szét lehessen robbantani. Mitől változott meg a helyzet a háborúban? Veszély esetén először mindenki összezár.
A háború kitörésekor a nemzetiségek hitet tettek a Monarchia mellett, valójában kivárásra játszottak, hogy a háború kimenetele mennyire segíti vagy sem saját törekvéseiket. Ennek érdekében mindenki több vasat tartott a tűzben. Tisza azért is ellenezte a háborúba lépést – mondta Gali – mert nem akarta Szerbia legyőzésével megnövelni a szláv súlyt a birodalmon belül.
Hogyan alakult a nagyhatalmak álláspontja Magyarország területi egységével kapcsolatban? – volt a következő kérdéskör.
A történészek egyetértettek abban, hogy a háború előtt a briteknek és a franciáknak nem a Monarchiával volt bajuk, különösen nem Magyarországgal, csupán a német gazdasági és hatalmi törekvésekkel. Az volt az érdekük, hogy a Monarchia mint jelentős középbirodalom álljon Németország és Oroszország között. Az 1917-es orosz forradalommal megszűnt ez a szerepe, az ellenség oldalán harcolt, de abban még nem voltak biztosak, hogy szét kell-e szedni, vagy föderalizálni és demokratizálni.
Mindenesetre a háború folyamán különböző titkos ígéreteket tettek az olaszoknak és a románoknak területi igényeik kielégítésére, ha szembefordulnak a Monarchiával. Ezekkel az ígéretekkel nem sokat törődtek volna, ha maga a Monarchia elszakad a németektől, és különbékét köt az antanttal, amire IV. Károly trónra lépése után volt esély.
Utólag könnyű mondani, hogy ezt kellett volna tenni, de egyrészt nem lehetett csak úgy elszakadni a németektől a különböző frontokon, másrészt 1918 tavaszáig még arra is volt esély, hogy a németek nyernek. A márciusi nagy német offenzíva ezt a látszatot keltette, de aztán nyáron az amerikai csapatok meg tudták állítani a német előrenyomulást. Addig azonban pengeélen állt minden.
Újváry Gábor az év fontos politikai eseményére terelte a vitát: Wilson amerikai elnök híres 14 pontból álló beszédére, amelyben a háború utáni világ vízióját hirdeti meg, az elveket, amelyekért az Egyesült Államok belépett a háborúba 1917-ben. Ennek 10. pontja vonatkozik a Monarchiára.
Kép: honvedelem.hu
Bertényi Iván szerint amikor arról szól, hogy a Monarchiában élő nemzetek szabad fejlődését kell garantálni, nem derül ki egyértelműen, hogy ez nemzeti autonómiákat jelent egy államban, vagy önálló államok alakulását. 1918 tavaszán még az első változatra gondoltak, de mikor a nyári fordulat után a központi hatalmakon érződik a kimerültség, és mivel a Monarchia nem kötött különbékét, a szövetség gyengébb felét kezdik támadni propagandával és az itt élő nemzetiségeknek önálló államalapításra tett ígéretekkel. A wilsoni pontokat attól kezdve így értelmezik.
A háború menete kirajzolja a forgatókönyvet: a Habsburg birodalom halálra van ítélve.
Gali Máté a folytatást, az őszi helyzetet elemezve rámutatott, hogy Károlyi Mihály szeptemberben még nemzetiségi vezetőkkel tárgyal a megoldásról. Tudta, hogy a horvátokat el kell engedni, de a nemzetiségi igények kielégítésével területi autonómiák rendszerévé képzelte átalakítani az államot, mint ahogy Jászi Oszkár még novemberben is a románokkal folytatott tárgyaláson egy svájci típusú állam elképzelését vázolta. Károlyi a wilsoni békében hitt, azt eleve elfogadta, s úgy gondolta, hogy hiteltelenné tenné a kiegyezéses politikát, ha heves ellenállást fejtenének ki az antanttal szemben. Tehát hagyni kell a területfoglalásokat, mert majd a béketárgyalásokon igazságosan helyükre kerülnek a dolgok.
1919 januárjában összeült a békekonferencia, és márciusra – már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt – eldőlt a magyar határok sorsa, kivéve az Ausztriával közös határt.
A franciák követelték a legkeményebben a Monarchia és a történelmi Magyarország szétszedését, az angolok és az amerikaiak megpróbáltak etnikailag valamivel igazságosabb határokat rajzolni, de az amerikai delegáció hazautazott, és a francia szándék győzött.
Tehát a politikai érvek mellett a gazdasági és stratégiai érvek felülírták az etnikai tényeket – összegezte Ujváry Gábor, és hangsúlyozta, hogy a közvélekedéssel szemben a Tanácsköztársaság idejére már csak egyetlen magyar területi döntés esett: Burgenland elvesztése.
Ne mentsük fel azért a Tanácsköztársaságot! – mondta Bertényi Iván –, mert nem mindegy, hogy a békedelegáció mikor jutott ki Párizsba. Az osztrák kijutott 1919-ben, a magyar csak 1920 januárjában. A „dicsőséges 133 nap” késlekedés az osztrákhoz képest, s főként a némethez képest. Azt ne képzeljük, hogy ha nincs kommunizmus, akkor megmarad a történelmi Magyarország, az már elment 1918 nyarán, de ha ott vagyunk a békekonferencián időben, talán néhány részletkérdésben lehetett volna eredményt elérni: esetleg Csallóköz, a sátoraljaújhelyi vasút, Arad, Szatmárnémeti megmarad.
Kun Béláék rendszere zárójelbe tette a nemzeti kérdést, mert abból indult ki, hogy jön a nagy proletárforradalom Bécsben, Berlinben, Münchenben mindenütt, és „az egész imperialista békekötősdit” el fogja söpörni.
Gali Máté hozzátette, hogy Kun Béla a bécsi Neue Freie Pressében nyilatkozta, hogy „mi nem állunk a területi integritás talaján”, Kassán pedig kifejtette, hogy nem a csehszlovákok, hanem az elnyomó burzsoázia ellen harcol, nem érdekli, kinek mi a nemzetisége.
De a legnagyobb probléma az, hogy 1920 januárjáig nem volt, aki képviselje a magyar ügyet Párizsban, szemben a csehekkel, akiktől Beneš már a háború alatt ott előszobázott, vagy a románokkal, akik Mária királynét is bevetették, hogy előnyösebb feltételeket csikarjon ki.
Tehát mire a magyar küldöttség a konferencia elé kerül, Apponyi Albert több nyelven elmondott beszéde, vagy Teleki Pál „vörös térképe” nem javított pozícióinkon.
A konferencia – csatlakozott az elhangzottakhoz Bertényi – egy évvel az összeülés után már nem szívesen foglalkozott jelentéktelen kérdésekkel. A brit Lloyd George és az olasz is a Csallóközt szerette volna visszaadatni, de már csak legyintettek, tudván, hogy a békekonferencia nem küldene csapatokat, és aki a terület birtokában van, annak előnye van. Pedig a békekonferenciára a magyar elit legkiválóbb koponyái mentek, Apponyi nemcsak kora egyik legműveltebb, de az interparlamentáris unióban végzett tevékenysége révén nemzetközileg a legismertebb magyar politikus, aki képes volt több nyelven elmondani érveit. Több húron is játszott, egyrészt a terület földrajzi, gazdasági egységét hangsúlyozta, másrészt biztosította a konferenciát arról, hogy az igazságos, népszavazáson alapuló változást el tudná fogadni a nemzet. Tehát a területi integritás és a kompromisszumra való hajlandóság együtt volt a beszédben.
Gróf Apponyi Albert (cultura.hu)
Apponyi híres szónoklatának érveit használták mindig a két háború között a különböző tárgyalásokon – tette hozzá Ujváry Gábor intézetvezető, az est moderátora, aki végül felhívta a figyelmet arra, hogy csaknem minden megjelent kiadványuk olvasható a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár honlapján. A következő estjük – valószínűleg még mindig online keretek között – június 2-án 18 órakor lesz.
