Első magyar nyelvészeink egyikéről, a jezsuita szerzetes tanárról és misszionáriusról, Pereszlényi Pálról csaknem megfeledkeztünk, s alig tudunk valamit szülőföldjén. Életpályájának hosszabb szakasza a Felvidékhez kötötte őt. A Pereszlényi család kapcsán Nagy Iván családfakutató írja, hogy annak egyik őse, István 1718-ban „nemesíttetett meg Károly király által”. Hogy a család Hont megyében is honos volt, arra az itteni Tersztyánszkyakkal való kapcsolatból is következtethetünk.
Ugyancsak Nagy Iván említi, hogy „a család elődei közül lehetett Pereszlényi Pál, aki 1630-ban Nagyszombatban született, és korábban jeles nyelvtudós volt”. (Nagy, 1862. 283- 1.)
Nagy Iván művében valószínűleg tévesek Pereszlényi Pál születési adatai. Az újabb lexikonok szerint (s már Hont vármegye monográfiája szerint is) Pereszlényi 1631. január 25-én a ma Ipolysághoz tartozó Pereszlény községben született.
1650-ben lépett be a jezsuita rendbe, majd 1653-ban a latin nyelv tanára lett a jezsuita kollégiumban, illetve később a nagyszombati egyetemen. Ugyanott teológiai és filozófiai tanulmányokat végzett, s hittanárként is működött. Ismertté vált ebben az időben, mint magyar és szlovák nyelvű hitszónok. Négy éven át pedig misszionáriusként működött.
Az egyházi és nyelvészeti író 1680-ban kiadta Nagyszombatban a maga korában jól ismert nyelvtant. Ezt a magyar nyelvről írta latinul. A könyv címe: Grammatica Linguae Ungaricae. Pereszlényi nyelvészeti munkájával Jancsó Benedek foglalkozott részletesebben. A Figyelő 1880. évi számában írt róla alapos ismertetést. Megállapítja többek közt, hogy „az újabb magyar nyelvészet Pereszlényinek 1680-ban és 1682-ben megjelent »Grammatica Linguae Ungaricae«-jével kezdődik. Ez nagyjában a latin nyelv után indul ugyan; de nem ragaszkodik hozzá, mint Komáromi Csipkés. Élénk érzéke van a magyar nyelv sajátosságai iránt; egynémely dolgokat megállapít végleg, másokban nagyérdemű kezdeményező s még tévedéseiből is az tetszik ki, hogy grammatikai gondolkodású elmével állunk szemben”. (Jancsó, 1880. 352. 1.)
Jancsó szerint Pereszlényi az előző nyelvészekkel szemben „határozottan követelheti magának az elsőbbségi jogot” a hangok két nagy osztályának megkülönböztetése terén. Érdeme, hogy felismerte a „vocal harmónia” törvényét, azaz a magas és a mély hangú toldalékok illeszkedésének sajátosságát. Pereszlényi tehát a magánhangzókat magasakra és mélyekre bontja, ugyanakkor az „i” hangot mindkét csoporttal közösnek mondja. Az ilyen hangot tartalmazó tőhöz ugyanis mély és magas hangú toldalék egyaránt járulhat (pl. nyílnak, vízhez).
Pereszlényi fő érdeme azonban nemcsak abban áll, hogy „a magyar nyelv magánhangzóinak kétosztályúságát felismerte”, hanem abban is, hogy kimondta: „e tulajdonság mintegy kulcsa a magyar nyelvnek”.
Másik érdeme a nevek személyragja névmási eredetének felismerése (pl. könyvem = könyv + enyém). Pereszlényi csodálatosnak tartja „a magyar nyelvnek a birtokos viszony kifejezésénél tapasztalható rövidségét, mely tulajdonságával a héber nyelvvel versenyzik”. (Jancsó, 1880- 358. 1.)
Sokat foglalkozik nyelvtanában a fő- és melléknevekkel, azok tő-, illetve toldalékos alakjával, ír az igék „névi alakjáról”, azaz a melléknévi igenevekről (látó, kérő, vetett). Dicséretére válik, hogy „ő e tekintetben magát meglehetősen emancipálta a latin grammatikától és figyelemre méltatta a magyar igék (…) névi alakjait, melyeket még későbbi, sőt legújabb grammatikusainknál is hiába keresünk”. (Jancsó, 1880. 363. I.)
Pereszlényi nyelvtanát az idő természetesen sok tekintetben túlhaladta. Megállapításai sem voltak mindig úttörőek, s maga sem tartozott a legkiemelkedőbb nyelvtudósok közé. De van, amiben övé az elsőbbség, s amiért illik emlékezni rá. Pereszlényi 1689-ben hunyt el Besztercebányán. Kár, hogy tevékenysége egyéb területeiről a mai napig keveset tudunk, s nevét nem őrzi semmi a szülőföldjén.