A kereszténység legnagyobb ünnepét, a húsvétot, Jézus feltámadását várjuk, lélekben erre készülünk. Reményt és hitet önt belénk az a tudat, hogy a nagypénteken kereszthalált halt Jézus nagyszombaton feltámad, hogy majd újra eljöhessen, mert tudja, hogy az emberiségnek szüksége van a ,,Megváltóra”, a Messiásra, de semmiképp sem az önjelölt Messiásokra.
Az élet egyszeri és megismételhetetlen, ezért olyan értékes és drága, mégis mennyire törékeny! S mi naponta ,,hazardírozunk” vele, még veszélyhelyzetben is, mert mindenki okosabb akar lenni a másiknál, sok esetben megfelelő tudás és tapasztalat híján. Vajon miért? Mert: „Elfelejtettük a boldog természetes csodálkozást. Akaratunk a megszokottság béklyóit hordja, a szépség tisztaságát szégyelljük magunk és mások előtt. A cinizmus még nem menti meg a világot, nem elég a mindent tagadása. Megszoktuk a nikotint, a rákot, nem sérti a fülünket mások jajgatása. Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak nyugtató szeretete.”/ Ozsvald Árpád /
Hiszen minden ember cipeli azt a bizonyos ,,keresztet”, nincs kivétel! Élete során végigjárja, megéli a maga stációit. Van, kinek segítenek, van, aki egyedül birkózik meg a mindennapok nehézségeivel.
Csendesen figyelem, mi történik körülöttem, különösen most, amikor minden és mindenki kicsit megváltozott, már semmi sem olyan, mint régen volt. Sokan elvesztették biztos megélhetési forrásukat, szeretteink hagytak itt minket, újra kell tanulni a mostani életünket. Új utakat keresünk, mert egyre nehezebb problémákkal küszködünk, szembesülünk naponta, s ezek megoldására nincs kész receptünk. Embert próbáló időket élünk, most mutatkozik meg a valódi, igazi énünk.
Várunk valakire vagy valamire, arra a bizonyos Messiásra, netán csodára? Azt mondják, csodák nincsenek. Szerintem vannak, ha nem is olyanok, mint a mesékben, de hisz az életünk is valahol egy furcsa kis mese, színjáték, ahol változnak a szereplők, a színfalak, melyhez nekünk is igazodni kéne. S nem föladni az álmainkat, a vágyainkat, mert „álmodni puszta földön is lehet”.
A harangok elmentek, hogy figyelmeztessenek, eljött az ideje, hogy önvizsgálatot gyakoroljunk. Gondolkozzunk el a tetteinken, hogy mire a harangok nagyszombat este újra hazajönnek és megszólalnak, lélekben megtisztulva, hitünkben megerősödve „köszönthessük” őket, mert hisz ők is az életünk részei, hozzánk tartoznak, s ha egyszer végleg elmegyünk ebből a világból, nekünk, mindenkinek, mindenkiért szólnak majd.
Az elköltözötteket hazahívják, a holtakat megsiratják, az élőket szentmisére hívják, ha baj van, félreverik a harangokat. „Mert kiért szól a harang? – érted is szól.”
Az idei húsvétkor a harangok ismét hazatérnek, hogy tudassák, igenis, van feltámadás, van remény, csak hinni és bízni kell a „mindenkori feltámadásban”, magunkban, a jövőnkben és egymásban. Adja a jó Isten, hogy sikerüljön! „Alleluja, örvendezzünk!”
(Pék Éva/Felvidék.ma)
