A Rákóczi Szövetség és az Esterházy János Emlékbizottság által rendezett Esterházy János Emlékünnepségen a Selye János Gimnázium Esterházy Emlékplakettet kapott. Koncsol László laudációját alább teljes terjedelemben közöljük.
Sokszor írtam már komáromi gimnáziumi éveimről. 1951 szeptemberében, amikor Sárospatak és Dunaszerdahely után az iskola diákja lettem, még gimnáziumként fogadott falai közé. Később 11-éves magyar tanítási nyelvű középiskolává sorvasztották, majd amikor egyetemi éveimen is túl voltam, ismét gimnáziummá léptették elő. Remélem, most már annak is marad. Méltatását örömmel vállaltam.
Dicsértem volna akkor is, ha nem ez az intézmény vezet el az egyetem küszöbéig. Mindenre, amit a klasszikus gimnáziumok oktattak, az ötvenes évek első felében nem taníthattak meg bennünket, azokat később, az életben kellett elsajátítanunk, de tanáraink többsége tele volt igyekezettel. Bizonyos területeken az országos átlag fölött teljesítettek, személyes törekvéseinket bátorították, önképzésre is neveltek, és mindenek fölött anyanyelvünkön oktattak bennünket. Szociológiai felmérés, amelyet két kutató a csallóközii Diósförgepatonyban végzett, mutatta ki, milyen károkat okozott azoknak az embereknek életében az az öt év, amely során a falu szlovák vagy deportáltan a cseh határvidék cseh iskoláiban, egy számunkra ismeretlen nyelven kellett volna a tudományok alapjait elsajátítaniuk. A magam kétéves tapasztalata is megerősíti, hogy az ilyen kényszer nem vezet sikerre. Egyetlen kétes hozadéka, de csak az országnak nevet adó, többségi uralkodó nemzet számára, hogy a kisebbség egyedeit leszorítja, tágabb egzisztenciális teret nyit a többség kiművelt fiainak, a kisebbséget intézményesen idegeníti el nyelvétől, kultúrájától, közösségtől, nemzete, sőt családja múltjától. Három nemzedék láncoltában a többségi nemzet állományába olvasztja az utódokat. Ezt célozza meg a többségi nemzet csöndes, szívós propagandája. Ismeretlen nyelven, ismeretlen szavak közvetítésével alapszinten nem lehet tudattartalmakat átadni. A gyermek pár éven belül jól-rosszul megtanulja a szavakat, de közben a tananyag nem rögzül a tudatában, s az iskola nem tölti be rendelt szerepét. A latin Rómát a görög Athén kultúrája nevelte föl, de ifjabb Plinius a Kr. u. I. században már dühösen kelt ki az itáliai görögség ellen, a latinért. Bessenyeiék a XVIII. Század végén a nemzeti nyelv és tudomány fölfuttatását szorgalmazták, a csehek is a magukét, a Magyar Királyság szlovákjai pedig örökké szemünkre fogják hányni, hogy a XIX. század magyar törvényhozása elvitatta őseiktől a száz százalékos állami anyanyelvű iskoláztatás jogát. A gond csak az, hogy amit a maguk történelmi szempontjából joggal és helyesen elítélnek, ugyanazt revánsként alkalmazták durván és alkalmazzák körmönfontabban a maguk nemzeti javára, egyre nagyobb sikerrel miellenünk.
A második Csehszlovákia az én nemzedéken ütött vissza a Kárpát-medence történelmében példátlan kegyetlenséggel, s a csapás meg a többi ütések következményeit a Felvidék magyarsága immár, jelenleg úgy érezzük, képtelen lesz kiheverni. Tatarozásokra, a romlás fékezésére, az állag óvására egyebek közt az az iskola lesz hivatott, amelyet itt, ezekben a percekben laudálok.
Kedves tanárok, Önökre, kedves diákok, tirátok vár az elméteket, lelketeket, elhivatottságotokat száz százalékig lekötő munka, hogy nemzetünk leszakított, szabad prédának odavetett részeit hűségükben erősítsétek, számukban szaporítsátok, helyben maradásra, hazatérésre és véreink szolgálatára bírjátok, oktassátok, neveljétek, szellemiekben, lelkiekben és anyagiakban is gyarapodni segítsétek.
A révkomáromi magyar gimnázium volt a II. Csehszlovákiai első magyar gimnáziuma. Nemcsak időrendben, hanem rendkívüliségben is az első felvidéki magyar gimnázium volt és maradt. Tanári karát pici részben jogelődjétől, a bencés gimnáziumtól örökölte. Ők mint szlovákul még az első köztársaság idejéből tudók a város szlovák iskoláiban vészelték át az üldöztetés éveit, más részük az enyémhez hasonló sorsú, Magyarországon tanult, már diplomás vagy még nem végzett nagyobb diákokból verbuválódott. Egy-egy orvos vagy mérnök csak szláv nyelvtudása birtokában honosíthatta magyar oklevelét, a nyelvtudáshoz időre volt szüksége, s nekünk ilyen tanáraink is voltak. Magyarra, történelemre, matematikára-fizikára, vegytanra, kristálytanra, franciára, latinra egyként volt az iskolának alkalmas, eseteként kiváló tanára. Néhányukról írtam is ide-oda. A gimnázium diákjainak mai, világszínvonalú természet- és társadalomtudományi teljesítményeit, amelyek feltétele a tanárok felkészültsége és színvonalas oktató-nevelő munkája, a mai egykori oktatóink lekesült elhivatottsága alapozza meg.
Magyartanárainkról írtam. A gimnázium két akkori történésze azt érte el velünk, hogy 1954-ben, amikor a pozsonyi egyetem bölcsészkarán felvételiztünk, a tanár az öt egykori révkomáromi magyar diákra, a zsibongó folyosón csöndet kérve ránk mutatott, mondván: „Vegyenek példát ezekről a magyar fiúkról, tanulják úgy a történelmet, ahogy ők tudják.” A testnevelést egy magyar olimpikon és egy frissen végzett budapesti TF-es diplomás irányította, s bár nem „frequentáltam diligenter” (Petőfi) s sportpályákat és a tornacsarnokot, azt elérték, hogy harmadik lettem egy 3 kilométeres terepverseny járási fordulóján a komáromi vár falai alatt, jól futottam a hadseregben, később, máig egy hat-nyolc órás napi gerinctúra meg se kottyant, s a közel 76 esztendő test-lelki tipródásait talpon jártam végig. Franciatanárunk, Tomaschek Mária országos hírű tánckart szervezett, koreográfusa Takács András volt, korrepetitora pedig – zongora – vagy harmonika-kísérője inkább bánatomra, mint örömömre én lettem. A tánckar élén egyebek közt Egyházam későbbi püspöke, Dr. Erdélyi Géza csapkodta a csizmáját, s amikor elnöktársaként főgondnoki szolgálatomat végeztem, el-elsütöttem az elmésséget, hogy volt idő, három év, amikor püspökünk úgy táncolt, ahogy én muzsikáltam. Érdekes időszaka volt ez az iskolának: a gimnázium két párhuzamos osztályába terelt össze történelmi sorsunk a komáromi Nagy János szobrásszal, a nógrádi (zsélyi) Zs. Nagy Lajos és a gömöri Tőzsér Árpád költővel, a zempléni Erdélyi Géza püspökkel, Bastrnák Ferenc sebész főorvossal, a tardoskeddi Tóth (Méry) Margit néprajzossal és számos más, kiváló emberrel, majdani mérnökkel, pedagógusokkal, gazdasági és pénzügyi szakértőkkel, közösségünk szolgálóival.
Nemcsak tanáraink verbuválódtak minden égtáj felől, hanem az induló gimnázium diáktársalma is a Komáromot ülelő négy égtáj felől verődött össze. A Bodrogköz, az Ung-vidék, Abaúj-Torna, Gömör, Nógrád megyék, a Garam és az Ipoly völgye, Mátyusföld és a Csallóköz települései küldték nem ritkán túlkoros, szlovák és cseh iskolákat is megjárt fiaikat-leányaikat Alma Materünkbe. Sokan jöttünk magyarországi iskoláinkból Sárospatakról, Miskolcról, Budapestről, Győrből, Pápáról, s írtam már valahol, hogy egy tájnyelvkutató kész aranybányára lelt volna köreinkben, mert elég lett volna, ha betelepszik kollégiumunkba, a Marianumba, ahol az északnyugati, északi és északkeleti magyar dialektusok teljes felvidéki hang- és szókészletét összegyűjthette volna. Mosolyogtunk egymás kiszólásain, de nagy szerettük egymást. „Diversitas delectat” – a latinok fölismerésén magunk is osztozhattunk. Ez volt tömören az indulás, a hősi kezdetek, a hőskor öröme és dicsősége. Komáromban összeforrtunk és összeédesedtünk.
Révkomáromi gimnáziumunk klasszikus, nyolc évfolyamos jogelődje a bencés gimnázium volt. Számos öreg barátom járt a falai közé, és mind áhítattal beszélt tanárairól. Hogy nem érdemtelenül, egy kis példával illusztrálom. 1987-ben szerkesztettem egy könyvet, és szerzőjének adatait ellenőrizve fölkerestem a bencések egyik ott ragadt paptanárát, a nagyon öreg Bíró Luciánt. A hosszú, földszintes révkomáromi ház tornácán, az eresz alatt várta őt műanyagba csomagolt, barna koporsója, bent pedig azzal indította beszélgetésünket, hogy mint az Irodalmi Szemle egykori szerkesztője kérném meg Varga Erzsi főszerkesztőt, hogy ne haragudjék rá, amiért a lapot lerendelte, de lassan százéves lesz, és fárasztja szemét az olvasás.
Révkomárom a századok folyamán egyre inkább iskolavárossá lett, a folyamatot ismerjük, s a fejlődést s református teológia, majd a ráépült magyar egyetem léte tetőzi be. 1950-ben a révkomárom magyar gimnázium országos intézmény volt, később – a vidéki iskolahálózat kiépülésével – ismét helyivé (körzetivé) vált, de rangját és színvonalát megőrizte, s eredményeit növendékeitől és sajtójából, köztük a Komáromi Öregdiákból ismerve mondhatom, hogy nemcsak a felvidéki magyar, hanem az anyaországi iskoláknak is mintájául szolgálhat.
Tudom, hogy ma is jó érzés a révkomáromi Selye János Gimnázium diákjának és tanárának lenni. A mai és majdani szolgálat derűs komolysága itatja át az iskola szellemét.
Abban a meggyőződésben élek, hogy ez a jövőben, az idők végezetéig így marad, s hogy ez az iskola ezután is nagyszerű szolgákat fog nevelni felvidéki magyar nemzetrészünk javára. Ebben a szilárd hitben gratulálok az iskolának az idei Gróf Esterházy János-díj elnyeréséhez, és kívánom, hogy Isten tartsa meg az iskolát, szülői bázást, diákjait és tanárait, egész magyar közösségünket és a Rákóczi Szövetséget, amely ezt a díjat adományozza.
Koncsol László
A laudáció elhangzott Budapesten 2012. március 18-án
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33025″}
