Balassa Zoltán 2012. március 18-án Nagytárkányban elhangzott ünnepi beszédét alább közöljük.
Nemzeti ünnepünk kapcsán szeretettel köszöntöm Önöket és egyben megköszönöm, hogy meghívtak. Így most együtt ünnepelve, Krasznahorka lángjait hozom magammal. Tudom, most elsősorban azokhoz kellene szólnom, akik nem jöttek el, nincsenek itt. Kérem adják át nekik beszédem üzenetét szó nélkül. Tartással!
Március 15-én mindenkinek Petőfi Sándor, Jókai Mór, Kossuth vagy Széchenyi, netán mások jutnak az eszébe, akik ezekhez a fényes napokhoz immáron szétválaszthatatlanul kötődnek. Hiába voltak köztük akkor ellentétek, együvé tartoznak, összeolvadtak. 164 éve Európa érdekében mostuk le magunkról a gyalázatot. A forradalom és szabadságharc lángja rövid időre lobbanhatott csak föl, ám mindmáig megdobogtatja keblünket, mert nem lettünk árulókká. Azt mondtam, rövid időre, mégis ez volt a leghosszabb ideig tartó mozgalom az öreg kontinensen. Már csak azért sem volt hiábavaló. Ha nem tettük volna meg, akkor a következő generációk önbecsülése sínylette volna meg. Ma is ezt látjuk! Ahol nincs kiállás, ott lemorzsolódás van. Ahol nincs láng, ott az asszimiláció üszke füstölög. Pedig kaptunk egy lángoló jelet éppen a választások napján. Ahol nincs egyértelmű, férfias hang, ott elbizonytalanodás, áskálódás, gerincsorvadás várható. Magyarán: önsorsrontás, mely nemzetárulásba torkollik.
1848. március 15-e mámorítóan hatott. Hasonló mámort éltünk át 1989 telén. De azután jöttek a kijózanító évek, elszomorító évtizedek. Szabadság, egyenlőség, testvériség! – kiáltották az emberek nemsokára Kassán is, amikor a Kossuth-címeres postakocsi éppen 1848. március 18-án megérkezett és a pesti diákok osztogatták a 12 pontot.
Mit is kívánt a magyar nemzet? „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Ezt ismételten követelhetjük, mert szükségünk van rá. De az egyetértés ne megalkuvás árán köszönjön be! „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!” Látjuk, a világsajtó, vagy a hazai is bármit írhat büntetlenül, az interneten mint a ragály terjed a szennyes beszéd, a kiforratlan, vagy pláne káros vélemény. „Törvény előtti egyenlőséget!” – mondja az egyik következő. Kettős állampolgárságot nem, de kettős mércét kapunk helyette bőven. A költségvetés arányos elosztását a nemzetiségek között törvény nem szavatolja. A déli régiók gazdasági diszkriminálását meg kell szüntetni!
Nemzeti ünnepünkön egyfajta hármasságra gondolunk. A történelmi múltra, melyet csak másodkézből ismerhetünk, mégis lelkesít, gondolatokat ébreszt bennünk, tettekre sarkall és másodsorban a közelmúltra, az elmúlt két évtizedre, melyről a 12 pont kapcsán szó esett. Most elsősorban a népszámlálásra és a választásokra gondolnak sokan. Ezen jár az agyunk és keressük a válaszokat. Miért kerültünk ilyen helyzetbe? Nem volt más kiút? Hol követtük el a hibát? Ezt a kérdést akkor is meg kell válaszolnunk, ha tudva tudjuk, vannak ellendrukkereink, akik minden hibánkat, megingásunkat, kényelemszeretetünket, elvtelen kompromisszumkeresésünket – mert ugye, jobb a békesség, mely azonban a temetők békessége – hiúságunkat, félelmeinket, szorongásainkat, műveletlenségünket és önzésünket ki fogják használni ellenünk! Ezt nemcsak tudomásul kell vennünk, hanem számolnunk kell vele tevékenységünkben. Ha a körülményeket tesszük felelőssé helyzetünkért, akkor lemondunk saját felelősségünkről, letagadjuk, hogy bölcsebben, körültekintőbben kellett volna cselekednünk! Így nem tudnánk levonni a szükséges következtetéseket. A Bibliában állítólag pont 365-ször szerepel a fölszólítás: Ne féljetek! A félelem megalkuvásra, rabszolgaságra és csőlátásra kárhoztatja az embert. Nehéz ezt leküzdeni, egyedül nem is sikerülhet, de azért van múltunk, hogy erőt merítsünk belőle ahogyan Anteusz is tette. A mitológia szerint, ha megérintette a földet, akkor anyja, Gaja erőt adott át neki. Az egyik bibliai fölszólítás a sok közül így hangzik: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Erő, szeretet, józanság! Ezt megkaptuk, csak hallgatni kell rá!
Megszámláltattunk és híjával találtattunk! 1848-ban sem állt minden magyar a jó oldalon. Ki érdekből, zsíros állásért, kedvezményért, kitüntetésért – vagy vaksággal verte meg a Teremtő -, nem ismerte föl saját érdekét és így állt a rossz oldalra. Büntetése a kettős halál. Nemcsak fizikai teste porlad, hanem a nemzeti emlékezet kitörölte emlékezetéből. Legfeljebb a történészek emlegetik őket és gyászos tevékenységüket. Pedig a múlt és jövő figyel minket, a mát, amelyet akarva-akaratlanul formálunk. A múlt, mely kötelez, mégis annyian bújnak ki előle és kergetik gyermekeiket a félnyelvűség, tudatcsonkítás, pláza-kultúra igénytelenségébe. A jövő szeme is rajtunk, hiszen az utánunk jövők fognak majd nagyon kemény ítéletet mondani fölöttünk. Nekik nehezítjük meg az életét, ha nem tesszük megfontoltan és konokul dolgunkat, ami ránk bízatott. Nekik kell majd helyettünk is helytállniuk.
Súlyos helyzetben sokan fölteszik maguknak a kérdést, miért kellett ebbe a nehéz korba születnem? Miért nem élek máskor? Az időutazás csak a fantáziában létezik. Hogy most ide és ekkor születtünk a Történelem Urának szuverén elhatározása volt. Könnyebb korban elpuhulnánk, magunkba fordulnánk. Tehát most van ránk szükség, hiszen annyi a feladat. Néha úgy érezzük, elönt az áradat. A kérdés tehát jogos: Miért élek a 21. században felvidéki magyarként Szlovákiában? Ebből további kérdések sorjáznak, melyekre választ kell keresnünk és adnunk. Bizonyára nem azért születtünk most és ide, hogy gyermekeinket, unokáinkat gerinctelen, hitehagyott és őseinek nyelvéből, kultúrájából kivetkőztetett klónokká neveljük, vagy hagyjuk nevelni. Kinek példaképe az a mozihős, aki mindig mindennel megalkuszik, elbújik az egérlyukba és nem áll ki verekedni igazáért?
Az utókor rendszerint tisztábban láthatja a helyzetet, mint a kortárs. Ezért van szükség bölcsességre, tudásra és bátorságra, hogy az ismeretlen jövő ellenére a helyes oldalon álljunk. Nehéz, gyakorta embert próbáló feladat, de egyáltalán nem lehetetlen. A 48/49-es példák sokasága utat mutat.
Márai Sándor városából jövet, az jár a fejemben, hogy most az egyre nagyobb nemzetközi közkedveltségnek örvendő írónknak sorsfordító helyzetekben mindig Johann Wolfgang von Goethe jutott eszébe. Az ő nyomát követve, most őt idézem, mert úgy érzem, következő gondolata jellemezheti szándékunkat nemzeti ünnepünkkel kapcsolatosan. „A legtöbb, mit gyermekeinknek adhatunk: a gyökerek és szárnyak.” Ez a nap mindkettőt megadhatja.
Nem sorfordító időket élünk? Sorfordító lehetett volna a népszámlálás és a választások is. Azt kell látnunk, hogy Bodrogköz népe a választások alkalmával nem vizsgázott rosszul. Köszönet érte! De most kaptunk egy nem mindennapi figyelmeztetést is. Szlovákiában kereken száz várat találhatunk. Ezek közül a leghíresebb Krasznahorka, mely épp a választások napján fogott lángot azért, hogy figyelmeztessen. Ezzel kapcsolatban egy gyermekkoromban hallott régi történet jut eszembe. Valamelyik skandináv országban élt a tengerparton egy nénike. Gyönyörű idő volt, így mindenki a befagyott tengeren korcsolyázott. A néni ismerte az időjárást s tudta, vihar közeledik, mely veszélybe sodorja a sportolókat. Ám hiába szólt bárkinek is, kinevették. Nem hittek neki. Erre fogta magát és fölgyújtotta házát, mert tudta, az emberi szolidaritás működik, a sok korcsolyázó segítségére fog sietni. Így is történt. Háza ugyan leégett, de a sok embert sikerült így önfeláldozóan megmentenie. Most hiába gyulladt ki a vár? Az emberek belefásultak abba, hogy a jeleket megértsék, egyáltalán meglássák? Itt Máraihoz kell fordulnom, mert valami hasonlót gondolna a tetőzetétől megfosztott vár láttán. „Az ember él és nagyon keveset tud csak az erőkről, melyek a korszakot áthatják. (…) Az ember lassan érti meg az idő jeleit. S még sokkal lassabban tanul e jelekből. De egy napon megérti, lehajtja fejét, emlékezik, s csodálkozva látja, hogy kortársa volt valaminek, amiről azt hitte, hogy csak véletlen és átmenet. Most már tudom, hogy ez a nap végzet volt.”
Nincs véletlen hölgyeim és uraim! Véletlen, hogy éppen a választások napján gyúlt föl az a vár, mely a legközelebb áll szívünkhöz? Nem! Jézus Krisztus sok jelet tett, mégsem hittek neki. Mi most egy nem mindennapi figyelmeztető jelet kaptunk. Tovább fogunk korcsolyázni a jégen?
Daliás napok – mondták a 48/49-es időszakról a kortársak. Akkor sem a Mars-lakók fogtak össze, hogy végrehajtsák a nagy tetteket. Papucsférjek, gyáva emberek halált megvető bátorsággal küzdöttek, valósítottak meg hőstetteket. Mert a tettvágy mindenkit föllelkesít, ha van világos program, cél.
Hadd zárjam mondandómat a nagy mesemondó szavaival, aki a márciusi ifjak egyike volt. De Jókai Mór Kassa képviselője is volt, ahogyan Esterházy János is, a 20. század egyik legtisztább politikusa. Meg is büntették helytállásáért, emberségéért, jellemességéért, bátorságáért, elvhűségéért, Krisztus követéséért. De a mi nemzetünknek ilyen is adatott! Hála érte a Mindenhatónak!
A nemzetéért aggódó író egy évszázada a következőket írta – nekünk:
„Vedd fontolóra, magyar nemzet, e történetet…
Sokat vétettél önmagad ellen, sokat bűnhődtél önmagad miatt.
Kerested a veszedelmet és megtaláltad; elhajítottad magadtól a jó szerencsét és nem találtad meg többet.
Terhedre volt a nagy hatalom, amit Mátyás király hagyott rád, alig vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd; sok embernek jusson belőle, senkié se legyen.
Mikor végveszedelmedre esküdt ellenség jött határodra, akkor belháborút csináltál magadnak, abban vérzettél el.
Mikor eljött rád a válság napja, nem voltál rá készen; álmodból riaszta fel a jajszó. Egy hatalmas nemzet, mint te, egy maroknyi haddal jelent meg felkészült ellensége előtt; az ott elveszett, elhullott. Dicsőség legyen szomorú sírjaikon! Akik túlélték őket, irigyelhették tőlük a halál nyugodalmát.
A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét-lábát nagy urak szolgáinak, nagyságos úrnak hívta, aki ráütött.
Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell.
Szép nagy országát elosztották két darabra; … a szép ősi címer, a négy ezüst folyóval kétfelé vala repesztve; egyik folyó ide szakadt, a másik amoda; a magyarnak csak a köztük levő véres mező maradt. (…)
Emeld fel szívedet.
Múltad olyan volt, amilyet megérdemeltél, s jövendőd lesz olyan, amilyet megérdemelsz.
Nézz bele a történetnek e lapjaiba s gondold meg azután: mi voltál? mi vagy? s mi légy?”
Itt az idő! Válasszatok! – szólt a költő. Ha nem teszünk semmit, igaza lesz a dalnak: „Rákóczinak dicső kora, nem tér vissza többé soha.” Ezt akarjuk? A történetnek nincs vége! Mit üzen hát Krasznahorka!?
Balassa Zoltán
Elhangzott Nagytárkányban, 2012. március 18-án
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32979,32933,32918,32880,32865,32863″}
