Minden gyerek kincs – írja profiljára az egyik jó barátom. S a kincset védeni, szeretni, félteni, áldani és ápolni kell. Most szándékosan nem írok nevelést. Ez a szó biztos a szocializmusból maradt ránk, mert érett fejjel rájöttem: a gyereket nem nevelni, hanem nagyon szeretni kell. Nem majomszeretettel! Mert a XXI. században (vagy még előbb) a szeretet jelképe tárgyi eszköz lett. Csillogó, villogó, csörgő, zenélő, gombnyomásra mozgó kütyük és repülők, meg furcsa színkavalkádban bőgő, síró, beszélő babák, megannyi herkentyű, ami elkápráztatja a csemeténket, unokánkat, de csak addig, míg nem jön a következő „szeretetcsomag”. S nem is tudatosítjuk, hogy mindezek egy-egy iparág drágán eladott, ócska és legtöbbször egészségre káros termékei.
Jutott eszembe: ezek az ajándékozók lelkiismeretének megnyugtatására szolgáló tárgyak ideig-óráig ugyan örömmámorba, és csendességre „kényszerítik” a gyereket (csakúgy mint a csecsemő kocsija, ágya fölé akasztott plüss és műanyag „csodák”, melyek csilingelnek), de tapasztaljuk, hogy mindössze rövid ideig tart a gyerek öröme, játéka az újabb és újabb ajándékoktól.
Jutott eszembe: valamikor, kint a sárban, porban ugrándozással, testmozgással, jégen csúszkálással teltek az apróságok napjai udvaron, réten, mezőn, majd nagyobbaknál már a szülőknek segítő munkában.
Altatódalra aludt el a csecsemő, a nagyobb csemeték pedig a legszebb magyar népmesék képzeletbeli tündéreivel, boszorkáival, királyaival, csodáival tértek nyugovóra, szenderültek álomba.
Lehet többen a nagyobb gyerekek közül még ma is kikövetelik a meséket, s ha a népmesék legszebbikét választjuk, akkor még az álmuk is szép lesz.
Jut eszembe még az is, hogy valamikor a nagymamák gondja volt, hogy már 4-5 éves kortól az esti imával ajkukon szenderüljenek el kicsik, de még a nagyobbak is.
Volt idő a gyerek ágyánál mesélni, imádkozni, énekelni, mert nem szólt a másik szobában a televízió vagy a rádió, vagy egy anyuka, apuka bulis estéjén nem dübörgött a zene és a gyerekszemet és lelket rontó fényei között nem altatták a még babakocsiban lévő gyermeket is.
Mert gyakran látunk ilyet.
Mindez jut eszembe az idei gyermeknap idején. Második éve, hogy még az önfeledt gyermeknapi játékokat, programokat is elvették gyermekeinktől, félelmet keltve bennünk, hogy megkapják a vírust. Másfél éve a kisgyerekeket is maszkba kényszerítve távolították el a barátaiktól, ovis és osztálytársaiktól, a családi összejövetelektől, nagyszülőktől. S az iskolások belekényszerültek egy nyolcórás ülést igénylő otthoni tanulásba, mely mind a gyermeket, mind a szülőt megviselte, elsősorban lelkileg, de fizikailag is, a kevés mozgás miatt. Ennek eredményeiről a szülők, tanítók tudnak számot adni.
Ha a gyerek kincs a szülőnek és a társadalomnak, bizonyára lehetett volna emberközelibb megoldásokat találni, hogy legalább ne okozzanak egy életre szóló traumát azoknak, akik ezt megszenvedték. Nem szólva a kamasz korosztályról, akiknek a a közösség, a barát, barátnő érzelmi és lelki szükséglet. Na meg a buli, a koncert az az élmény, amely kissé lecsendesíti a kamasz belső érzelmi világát.
A rádióban hallottam ez idén sorra kerülő programok sorozatát, de azt már semmiképen nem tudom feldolgozni, hogy ha a programok megengedettek, miért szabnak korlátokat a részvétel lehetőségével kapcsolatban egyes szülőknek és gyermekeknek.
A gyerek kincs! Kitűnő szakemberek cikkei, intelmei szólnak arról, testileg és lelkileg mely időszak meghatározó a gyermek felnőtté válásának szempontjából.
Szeretni kell őket, igazi nevelő hatású szeretettel, amikor a gyerek érzi, hogy érte, és az ő érdekében születik minden, de főleg jó példával, őszinteséggel, és önállóságának kibontakoztatását segítve a szülők részéről.
Amit nem tudunk megmagyarázni, mert mi sem értjük, az a gyerekben örök nyomot és kérdőjelet hagy. Ha a miértekre nem kapunk választ, egy olyan nemzedék nő fel a kezünk között, hogy beteg társadalom jelenti majd a jövőt, melynek jeleit már most megéljük.
Versek, dalok, imák sóhaja szól olykor gyermekeinkért, mert az életünk értelmét, valódi kincsét ők jelentik.
„Isten óvd a gyermeket, ki ártatlan, tiszta még.
Körötte csalás, hazugság, önzés.Mindebből mit sem ért.
Kísérje útján a szeretet! Legyen értelme, hogy él!
Vétkeinkért ne bűnhődjön, neki még adj esélyt”
– szól a Kormorán együttes dalszövege, amely mindig és újra érvényes!
(DE/Felvidék.ma)