A táborra – melynek felvidéki résztvevői is voltak – július 21-28. között került sor, a Lezsák Sándor által alapított Népfőiskolán.
Egy érdekes alkalom során hallottam erről a táborról. Két éve nyáron részt vettünk a Romzsa Tódor-zarándokúton Kárpátalján, mint az azt megelőző hittan-történelmi Kárpát-medencei verseny sikeres szereplői /5. helyezettek/. Lakitelekről indultunk, éppen akkor, amikor zajlott már a tábor. Pár percre betekintettem közéjük. Most visszaidéztem az akkori emlékeket, és úgy döntöttem, elmennék idén én is a táborba, nem árt azt az angol nyelvet gyakorolni, tanulni, újratanulni így az egyetem előtt nekem, aki amúgy is kezdő szinten vagyok e nyelvben. Pontosabban újrakezdő, hiszen a táborba érkezéskor tesztet írtunk, és az elért eredmény alapján soroltak minket csoportokba. Összesen 6 volt, én a 2-esbe kerültem.
Első nap, szombaton még nem volt oktatás, ekkor csak szétosztottak bennünket csoportokba színek szerint, volt összesen hét ilyen színcsoport, mindegyikben 5-6 vezető. Azért voltak többen, mert a „tanítási napok” forgatókönyve a következő volt: reggeli dicséret után kezdődött az egy órás olvasási, kiejtés gyakorlási óra, melynek vezetője Eric Baldwin volt, aki nem beszél egyáltalán magyarul, s épp ezért volt miden egyes találkozás alkalmával velünk Körösi Pálma, aki a tolmács szerepét töltötte be, és mindig nagyon jól fordított. Ezeken az órákon tulajdonképpen a Szentírásból olvastunk részleteket, ami azért is előnyös, mert lévén az ember ismeri nagyjából a történeteket, így könnyebben meg tudja érteni az egyes idegenül hangzó szavakat is, hiszen kikövetkezteti a történetből és összerakja magában a képet. Először Eric elolvasta az egész részt a Bibliából, amit minden egyes táborozó kapott az érkezés alkalmával, hozzá egy kapcsos füzetet, amiben a napi elolvasott szakaszokhoz voltak kérdések, természetesen csak angolul, és ezeket angolul meg kellett válaszolni, mindig annak, akit felszólított. Ezután egyenként olvastuk el, igyekezve a legjobban kiejteni a nehéz szavakat.
A délelőtt folyamán volt még a nyelvtanóra, melyet Rachel Markel vezetett Amerikából. Ő szintén csak angolul beszélt, de lévén a mi csoportunkban azért a gyöngébbek voltak nyelvtudás szintjén, így a tolmács feladatait a péceli Borzási Lídia látta el. A vége felé közeledve már egyre kevesebbet kellett fordítania, mert egyre inkább kezdtük megérteni Rachel szavait. A nyelvtanórákon átvettük az egyes témakörök szerint a szavakat, szókapcsolatokat. Kaptunk házi feladatokat is, kellett keresztrejtvényt fejteni az éppen közeledő olimpiával kapcsolatosan, igerészeket kellett megtanulni az aznap elolvasott bibliai történetekből, amiért jutalmul különleges, finomabbnál finomabb amerikai csokikat kaptunk.
Délutánonként volt az ún.”free time” egytől négyig, amikor legtöbben a sportot választották, így rendeztek foci-, röplabdabajnokságokat, lehetett úszni a Népfőiskolához tartozó Gyarmati Dezső Tanuszodába. Négy órától voltak minden nap különféle egyéni szórakozási lehetőségek, mint beletekinteni az ausztrál festészet művészetébe Mihályi Éva néni segítségével, lehetett festményeket készíteni, melyek az utolsó nap aztán a Kölcsey Házban ki lettek állítva. Lehetett anyagból virágot hajtogatni, mely iránt főleg a lányok mutattak érdeklődést, de voltak fiúk is, mint jómagam, akik azért szántuk rá magunkat ilyen készítésére, mert úgy döntöttünk, hogy viszünk haza anyukáiknak emlékbe. Ezt a részt Körösi Pálma vezette. Volt még számháború, „vízicsata”, agyagozás a lakiteleki keramikus, Edit néni segítségével, aki szombaton elhozta nekünk kiégetve a készített tárgyakat. Végül, de nem utolsó sorban, mivel nagyon közeledett már, volt olimpia is, színcsapatok szerint, melynek része volt az úszás, kenuzás, röplabda-bajnokság, futás, kerékpárverseny, futás és egyéb. Minden nap délután öttől volt a beszélgetési óra, melyet a magyarul is beszélő Janet vezetett, aki már néhány éve Budafokon él. Ő nagyon kedves, szeretett tagja volt a csoportunknak, mert kitűnt a többi 30-35 vezető közül a nevetésével. Elég volt neki mondani, hogy nevess, ő máris elnevette magát, de nagyon sajátosan. Sajnos a 3.nap végén el kellett mennie tőlünk, mert egy héttel a tábor előtt történt egy kisebb balesete, ami nem akart javulni, elvitték orvoshoz, aki azt javasolta, hogy inkább otthon pihenjen. Így, amikor utolsó este még volt egy csoportos beszélgetés, többen mondták arra a kérdésre, hogy miért is szomorúak amellett, hogy véget ér a tábor, hogy hát azért, mert nem lehet velünk Janet. Nagyon élvezhető volt ez a beszélgetési óra, ahogy mindegyik, a vezetőkkel. A „narancsszínű orángutánok” feje Allen Mercer volt, aki már szintén néhány éve Magyarországon él, négy gyermek apukája és kiválóan beszél magyarul. Ő nem tudott mindig velünk lenni, mert az ő feladata volt az egyes napok során készített fotókból videót készíteni, aminek az utolsó napra bizony el kellett készülnie. Vacsora után volt szintén rövid hálaadás a sikeres napért, mivel a tábor keresztény szellemben zajlott.
Ezután mindig elmondta a tábor programjait Kate Thompson, azaz Kati néni, aki szintén a magyarul nagyon jól beszélő amerikaiak közé tartozik. Mert itt kell megemlíteni, hogy egy tucatnyian rászánták magukat már nem első alkalommal, és elrepültek ide Amerikából, hogy megtanítsanak minket a lehető legtöbbre, amiért köszönetet érdemelnek. Esténként sem volt mód unatkozni, hiszen részt vettünk kincsvadászaton, tánclépéseket sajátíthattunk el a lakiteleki Kösöntyű Néptáncegyüttes jóvoltából, akik maguk is bemutattak egy felvidéki és egy kárpátaljai táncot. Tanultunk egy nyolcütemű ír táncot, de természetesen amerikait is. Volt egy nagyon sokrétű műsorszámokból összeállított Ki mit tud?, melyben volt éneklés, tanító jellegű színdarab, vicc, hangszeren játszás. Utolsó este kenyérlángos várt ránk meglepően lekvárral, ami különlegesség volt számomra, mert emlékezetem szerint ilyet még nem ettem. Utána volt tábortűz és egy édességkóstoló amerikai módra, amit egy kis tűzön megpirítottunk, s utána fogyasztottuk.
A búcsúzás napján, szombaton úgy éreztem, hogy azért sokat fejlődtem a magam módján az angol nyelvtudásomban, ennek nagyon örültem, mert akkor már volt értelme elmenni ebbe a táborba. Ezt többen a csoportom vezetőiből is alátámasztották, és ezt jól esett hallanom, továbbá a bátorításokat, amelyet mindnyájunknak mondtak, hogy ne féljünk beszélni, ha akadozva is, de próbáljuk meg elmondani angolul, amit akarunk. Erre bizony volt elég lehetőség, ha már máshol nem, akkor az ebédlőben az étkezések során, hiszen hogy ne üljünk az asztalnál szótlanul, azért megpróbáltunk mi, gyöngébbek is hozzászólni a csak angolul beszélő tanárokhoz, és nagyjából meg is értettük egymást.
Kedves élmény marad számomra, hogy hétfőn és csütörtökön egy rövid kéznyújtás erejéig találkozhattam Lezsák alelnök úrral, volt idő rövid társalgásra Olajos István tanár úrral, a lakiteleki általános iskola igazgatójával, a komáromi Marianum csapatával, akik épp akkor délután érkeztek meg délvidéki zarándokútjukról, melynek úti célja Nándorfehérvár volt, és július 22-én ott emlékeztek meg és koszorúztak a résztvevők a győzelem 556.évfordulóján, ahol az Országgyűlés alelnöke beszédet mondott.
A táborban úgy összesen diákok 60 körül lehettünk. Gyökeres Erikától, a Nemzetközileg Magyarország Jövőjéért Alapítvány munkatársától megtudtam, hogy az idei bár a 8. tábor volt, Lakiteleken negyedszer rendezték meg. Korábban olyan helyszíneken tartották mint Mátrafüred és Révfülöp. Nagyon kellemes volt hallani tőle és Katitól, hogy emlékeztek rám két évvel ezelőtt, hogy ott jártam a Népfőiskolán a zarándoklat keretében, amikor zajlott a tábor. Búcsúzás után Mihályi Laci bácsi kivitt engem és Andrást az állomásra, aztán én kecskeméti rövid megállással, városnézéssel mentem Budapestre vonattal, onnan Hegyeshalomba a „Bécsi Keringő” nevet viselővel tovább, melyet az Aranycsapat mozdonya húzott, épp az a mozdony, amely húzta idén a Székely Gyorsat Csíksomlyóra. Innen hál’ Istennek indult vonat tovább, úgyhogy este háromnegyed tízre Rajkára értem. Már csak épp a villámlás volt előttem, amitől nagyon megijedtem. Továbbá egy szomorú élményben is részem volt, az egyik vendéglőben Rajkán az egyik pozsonyi szlovák rádió szólt. Talán már nem is Magyarországon vagyok?! Hát ilyen „élményt”! Rossz érzéssel távoztam, de szerencsésen hazaértem a késő esti órákban a villámlás és az eleredő eső közepette. De azért több volt a jó élmény, és ha módom lesz rá, a táborba jövőre is elmegyek, mert már maga a hely, a Népfőiskola is kedves hely számomra a maga útjelző tábláival, melyekből 102-t számoltam meg szabadidőmben, köztük volt természetesen Pozsony is, Árpád 907-es győztes csatája kapcsán, fapadjaival, Kölcsey Házával, ebédlőjével, Vendégházával, uszodájával, jurtáival.
Zilizi Kristóf, Felvidék.ma
