Nagyboldogasszony napja az egyik legfontosabb katolikus Szűz Mária-ünneppé vált. Somorján Fóthy Zoltán esperes ma este 18 órától celebrál ünnepi szentmisét a Nagyboldogasszony plébániatemplomban.
Neve az ősmagyar hitvilág istennőjének nevéből ered, akinek az alakja a magyar kultúrában egybemosodótt Jézus édesanyjáéval. Ezen a napon a katolikus hívők Szűz Mária mennybemenetelét ünneplik. Az ünnep legrégibb elnevezése: dormitio (elalvás) vagy pausatio (elpihenés), azaz Mária elszenderülésének, halálának a napja. Szűz Mária mennybevételének dogmáját, amely szerint Jézus anyja a földi létből testben és lélekben egyenesen a mennyei boldogságba jutott, 1950-ben hirdette ki XII. Pius pápa. Ez volt a katolikus egyház eddigi legutolsó dogmakihirdetése.
Nagyboldogasszony az ősi magyar hagyományban
Eméletek szerint a Boldogasszony a kereszténység előtt jóval korábban létező „mitológiai” alak, s mint ilyen, a magyar és más népek történelmének fontos szereplőjét képezte az elmúlt évezredek során, és a huszadik századra a Boldogasszony alakja a köztudatban teljesen egybemosódott Szűz Mária alakjával. A keresztény hittérítők, a hasonlóságot felismerve, egyszerűen lecseréltek a magyar mitológiai nő istent (Boldogasszonyt) Szűz Máriára. Az ősi magyar hagyományban a nőnemű teremtő Erőnek Tengrit, vagyis „Végtelen”, azaz „Tenger”, „Tér” volt a neve. Ő volt „az Ősanya, az első moccanás szülötte, az idő forrása, lét kezdete, a megfogalmazott ige, az osztó, az oszló…”
A szakirodalomban sok elképzelés látott napvilágot arról, hogy honnan származik az istennő. A nyugati kutatók szerint „indoiráni” eredetű volt, akit beemeltek a Zoroaszter hitbe, igaz, a vallás szent szöveggyűjteményében, az Avesztában még csak mellékszereplő volt és a pártusok emelték ki kultuszát. Nem valószínű, hogy Anahita valamilyen árja istennő volt, sokkal inkább szkíta népek sajátja lehetett. A nagy vallásalapító ugyanis az egykori szaka Közép-Ázsiából származott, ugyanúgy, mint az ókorban felemelkedő pártusok. Különös, hogy neve pedig magyarul értelmezhető és egy ősi anyakultuszra utal. A fennmaradt szövegek lapján Anahita a bölcsesség, termékenység és a gyógyítás istennője. Főleg a vizet (aban), vagyis a tisztaságot társították hozzá, mely egyébként minden élet forrása.
Nagyboldogasszony történeti háttere
Az Avesztában szereplő Aredvi Szur Anahitának a Kr. e. 4. századtól emeltek szentélyeket Elő-Ázsia egyes területein, ott ahol termékenységért könyörögtek hozzá. Egészen a perzsák uralmáig tartott tisztelete, de a Kr. u. 3. században a trónra emelkedő új hatalom támadást indított az ősi kultusz ellen. A dühös támadás eléggé szokatlan volt, hiszen a Szaszanida dinasztia alapítója, Szaszan maga is az Anahita templom elöljárója volt. Talán a pártusok emlékét akarták ezáltal megsemmisíteni. A szeplőtelen istennő valószínűleg a szkíta népek ősi Földanyáját testesítette meg és kapcsolatba hozható a mi Boldogasszony kultuszunkkal. A nők gyermekáldásért és gyógyulásért imádkoztak hozzá. Jelképévé vált a gránátalma, a termékenység elő-ázsiai és kaukázusi jelképe. Sok vallástörténész a sumér Inanna szerepével azonosítja, míg mások Istár megfelelőjét látják benne. A templomait általában vizek mellé – források, folyók – építették. Számtalan hidat, kastélyt és más épületet a mai Iránban, Közép-Ázsiában, Afganisztánban és a kaukázusi országokban egyik nevével (doktar, vagyis szűz) fémjeleznek, ami Anahitára utal. Ő volt a földi világ ura, erre utal az Ardvi Szura Anahita Sahr Banu neve, mely nem mást jelent, mint a Föld Ura – foglalta össze Orbusánszky Borbála.
Nagyboldogasszony napját Szent István rendelkezésétől kezdve ünnepként tartják számon Magyarországon. Ez az ünnep egybeesik a Regnum Marianummal, vagyis azzal a nappal, amikor Szent István Magyarországot felajánlotta a „Szent Szűznek”. Ezen az ünnepen tarthatjuk tehát Magyarország Patrónájának a napját is, a Mária-kegyhelyekre való zarándoklattal, körmenetekkel és az országszerte rendezett búcsúkal. Különösen a Nagyboldogasszonynak szentelt templomok plébániái készülnek erre a napra nagyobb ünnepléssel.
Nagyboldogasszony a néphagyományban
Nagyboldogasszony napja sokfelé búcsúnap: a moldvai csángó magyarok ezen a napon virágot, gyógynövényt szentelnek, hogy ennek füstjével kezeljék a betegeket. A Muravidéken „dologtiltó nap”, nem szabad sütni, mert a tűz kitör a kemencéből. A Drávaszögben azt tartották, hogy ezen a napon keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy egészséges legyen, és sokat teremjen.
A nap időjárása termésjósló is: ha a „Nagyasszony” szépen fénylik, jó bortermés van kilátásban. A két Boldogasszony köze, vagyis augusztus 15. és szeptember 8. (Mária születésnapja) varázserejű időszaknak számít, ekkor kell szedni a gyógyfüveket, ki kell szellőztetni a hombárt s a téli holmit, a ruhafélét, hogy a moly bele ne essen. A búzát is ekkor kell megszellőztetni, hogy ne legyen dohos, és ne essen bele a zsizsik. A hiedelem szerint az ebben az időszakban ültetett tyúk az összes tojását ki fogja költeni.
Az ünnephez kapcsolódó úgynevezett „Mária-virrasztás” szokása azt a hitet tette hagyománnyá, amely szerint a napfelkeltében meg lehet látni ezen a napon a „Napba öltözött Boldogasszonyt”. A huszadik század elején az egész magyar nyelvterületen élt a „nagyboldogasszonyi virágszentelés”, virágáldás szokása, amikor a népszokás szerint virágszentelést tartanak, és virágokból koporsót készítenek.
A Nagyboldogasszonyt követő időszakban van még egy lassan teljesen feledésbe merülő, ősi népünnepünk, amelyet régen „Boldogasszony másnapjának” neveztek. Ez augusztus 16-a, tartalma pedig a magyar őstörténetig vezethető vissza. Egyes történészeink szerint ezen a napon történt, hogy a hét törzs vezérei Álmost fővezérré választották, neki engedelmességet fogadtak, és ezt vérszerződéssel pecsételték meg. Egyesek szerint a vérszerződés a magyar nép születésnapja volt.
