Hogy a fellebbviteli bíróság is elutasítja-e egy hat éve megvert diáklány pszichiátriai zárt osztályon történő kivizsgálását, melyet a legfőbb ügyészség követel, nem tudom. Mert nálunk az igazságszolgáltató és bűnüldöző szervek érdekesen működnek.
A rendőrakadémia felmérése szerint a szlovákiai lakosság háromnegyede szerint túlságosan enyhe büntetéseket szabnak ki a rasszista és nemzetiségi indíttatású bűncselekményekért. Nemzetgyalázásért legfeljebb öt év, nemzetiségi uszításért és gyűlöletkeltésért hat, az emberi jogok elnyomásáért nyolc év börtönt szabhatnak ki a törvény betűje szerint. A belügyminisztérium számára készített felmérés értékelésében az olvasható: „E szakaszában a kutatás nem tette lehetővé, hogy mélyebben megvilágítható legyen, miért vélik úgy az állampolgárok, hogy az extrémista cselekmények büntetése enyhe”.
Szlovákiában ez a tanácstalanság talán nem csoda. Maga a felmérés is „érdekes”, hiszen az adatok szerint a megkérdezettek 59 százaléka saját környezetében szélsőséget nem tapasztalt, szélsőséges embert nem látott. A lakosság 25 százalékának van tapasztalata a szélsőségesekkel, de ők is azt állítják: ezek csak véleményükben szélsőségesek, törvényt nem sértettek. Hogy aztán miből fakad az a vélemény, hogy a megkérdezettek 43 százaléka szerint „valamit mégis csinálni kellene a szélsőségesekkel”, szfinxi rébusz. Bár talán mégsem az.
Ebben az országban rasszista indíttatású bűncselekményért alig ítéltek el embert. (A legutóbb néhány roma fiatalt, fehér faj elleni támadásért.) Még a nyilvánvalóan faji jellegű bűncselekmények esetében is garázdaságot, túlkapást állapított meg a bíróság arra hivatkozva, hogy a rasszizmus, a nemzetiség elleni uszítás bizonyítása rendkívül nehéz, még akkor is, ha annak a vége súlyos testi sértés, vagy halált okozó súlyos testi sértés. (Vannak ügyek, amelyek legalább egy évtizede húzódnak, s nem tudni, lezárják-e őket valaha.)
A rendőri szervek nyilvántartásában 2004 óta hozzávetőleg 900 aktív skinhead és újnáci személy, valamint 3000 szimpatizánsuk szerepel – azzal a megjegyzéssel, hogy a számuk növekedésére nagy az esély. 175 baloldali szélsőségest is nyilvántartanak, szimpatizánsaik számát megbecsülni nem tudják, csak feltételezik, hogy az ő népszerűségük is növekszik.
Kisebbség elleni vagy faji uszításért Szlovákiában bíróság nem ítélt el senkit. A többször feljelentett Szlovák Nemzeti Pártot mindig felmentette bűncselekmény hiányában, arra hivatkozva, hogy szólásszabadság van, a vélemény szabad. Amikor azonban egyik magyar politikusunk – szigorú politikaelméleti kritériumok szerint – úgy sorolta be e pártot, hogy ideológiáját tekintve fasiszta, már nem volt szabad véleménynyilvánítás a bíróságainkon sem. Állítólag ez a vélemény megsértette a pártot, kárt okozott az imídzsének, ezért politikusunkat arra kötelezte: kérjen bocsánatot, vagy fizessen egy milliós kártérítést. Annak a vizsgálatát, hogy a fasiszmus mint politikai ideológia mit takar, a bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy neki ilyen feladata nincs.
Nos, feltehetőleg hasonló oka van annak is, amikor bíróságaink arra hivatkoznak, nehéz a faji-nemzetiségi indíttatást feltárni egy-egy bűncselekménnyel kapcsolatosan. És különösen nehéz, ha már a vizsgálati szakaszban megszületik – legfelsőbb szinten – az elvárt ítélet. Ha egy kormányfő és egy belügyminiszter jelenti ki, hogy ami megtörtént, nem történt meg, és ennek jegyében a bűnüldöző szervek a sértett ellen lépnek fel mint bűnöző ellen már a vizsgálati szakaszban, az maga magyarázza, miért a hatalmi elvárás határozza meg, kinek meddig terjed(het)nek az alapvető emberi jogai és szabadságjogai.
A Malina Hedvig-ügy iskolapéldája ennek a helyzetnek. Alkotmányos alapjog a tisztességes eljáráshoz való jog minden állampolgár számára. A hat éve bántalmazott hölgytől ezt megtagadták. Hat év után sem vizsgálta ki senki, mi is történt akkor Nyitrán. Helyette boszorkányüldözés folyik egy kvázi hamistanúzási ügyben, melyet egy olyan – sajtóértesülések szerint a titkosszolgálatokhoz is köthető – személy indítványára kezdtek kivizsgálni, aki nem sokkal a beadványa megírását követően öngyilkos lett. Tünetértékű – a rasszizmus és nemzetiségi-faji gyűlöletkezelés gyakorlatát illetően –, hogy most a legfőbb ügyészség mégis Malina Hedviget akarja intézeti pszichiátriai vizsgálatnak alávetni. (Azt a Malina Hedviget, aki tavaly megállapodott a Radičová-kormánnyal, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogának megsértéséért kimondott bocsánatkérés fejében eltekint mindennemű jogorvoslati igényétől.)
A bolsevik diktatúra elnyomó eszközei közé tartozott a pszichiátriai zárt osztály. A megtörni nem tudott embereket nyilvánítatta a hatalom – bírósági eljárással vagy a nélkül – elmebeteggé, téveszmékben szenvedőkké, krónikus hazudozókká, őket küldte elmeállapotuk felülvizsgálatára, amikor gulágra már nem száműzhette őket. Ahogyan teszi ezt most a legfőbb ügyészségünk, mely egy, a pszichiátriai zárt osztályon való vizsgálatot elutasító bírósági ítéletet megfellebbezett. Talán abban a reményben, hogy a fellebbviteli szakaszban lesz még bíró, aki a régi rendszer iskoláját járta ki és tudja: az ő feladata példát statuálni mindenkinek, hogy a hatalommal ujjat húzni büntetlenül nem lehet?
Utóirat: Magam szándékosan tartózkodtam eddig a véleménynyilvánítástól Malina Hedvig ügyében. Csaknem húsz évvel ezelőtt ugyanis családi körben éltem meg azonos eseményt 11 éves gyermekemmel. Most azonban szólnom kell, mert ami Malina Hedviggel történik, a jogállamiság kereteit feszegeti. És egyáltalán nem biztos, hogy a mostani képlékeny és nehéz időkben nem következnek további hasonló esetek.
Ahogy Ken Kesey írta halhatatlan műve mottójában: Száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére, én-e, te-e, ő-e?
N. Gyurkovits Róza
