November 6-án Vajda Barnabás egyetemi tanár és Samu István a Via Nova-Új Út országos elnökhelyettese, gyakorló tanár – társadalomismeretet oktató pedagógus vitaestjére kerül sor a SJE TKK Kari Napok keretében. A vitaindítót alább olvashatják:
A történelem az „ÉN” történetem is…
A történelemtudománynak olyan hatást kell keltenie, hogy kutatójának mozgassa meg szellemét s eszét, hallgatójának és a mindenkori tanítványoknak indítsa meg lelkét, „dolgozza” meg szívét és megismertesse környezetét, követve a ne csak nézzenek, hanem lássanak elvét. Nem egyszerű feladat, elég összetett, így első hallásra. Azonban mindenképpen ez teheti cselekvőképessé a tudomány által érintett közösséget. Ez is az egyik, ha nem a legfontosabb kompetenciája. Cselekvőképes közösséget – csúnya szóval élve – „újratermelni”. Mert jelen helyzetben még az értelmiségi elit háza táján is megjelent, sőt egyes helyekre befészkelte magát az otthonokba a fogyasztói kultúra, amely magával hozta közönyös partnerét a „konformitás uraságát”.
Felvetődhet a kérdés a fentebb leírtak alapján, hogy nem aktualizálódik e át túlságosan, illetve politizálódik el a történelemtudomány az ilyen megközelítésű – akcióképes ismeretátadás, oktatás? A kérdésre nincs egyértelmű igen vagy nem, a bekezdésben – fentebb írt megközelítés tud szerintem valamelyest segíteni a történelemtudománynak a politikától való függőségi viszony enyhítésében, de nem a politikától való mentességében, és itt a hangsúly a függőségi viszonyon, enyhítésén, vagy esetleges megszüntetésén van. Azt is viszont el kell fogadnunk, hogy a modern történelemoktatás születésétől kezdve a mindenkori (nemzet) állam ideológia fontos részévé vált. A társadalom múltja, történelme fölötti ellenőrzés jelentőségéről és a „rendi jellegű nemzeti sajátosságairól” Nagy Péter Tibor így ír:
– „Ahol tehát a nemzet, mint megkülönböztetett érték áll az oktatás és nevelés középpontjában, s ahol ezzel egyidejűleg nem építik be a társadalmi érdekek ütköztetésének technikáit, ott korlátlan út nyílik arra, hogy azok, akik magukat a nemzeti érdek kizárólagos hordozóinak nyilvánítják, kontrolálhatatlan hatalomhoz jussanak, s „nemzeti érték” gyanánt saját társadalompolitikai elképzeléseiket és érdekeiket közvetítsék az iskolarendszeren keresztül.” Az idézet számomra legfontosabb üzenetével, hogy a nemzet megkülönböztetett értékének fontosságával hangsúlyos szerephez kell jutnia az oktatás-nevelésben a társadalmi érdekek ütköztetésének a technikáinak is, teljesen azonosulni tudok (ars poeticám is egyben). De vajon a Felvidéken (amely specifikus helyzetben van) a nevelésben és az oktatásban (a történelem órákon, előadásokon) hangsúlyos szerepet kap-e a közösség, illetve a nemzet, és van-e idő a társadalmi érdekek ütköztetésének technikáival való megismertetésére a tanulóknak? Tapasztalataim szerint nem kap hangsúlyos szerepet a nemzet fogalma, azt meg gyakorlatilag nehéz elképzelni számomra – talán a rebellis pedagógustársaimat leszámítva, akik a tematikus tervvel (tervekkel) hadakozni mernek – hogy a társadalmi érdekek ütköztetésének technikáival megfelelő minőségben és időmennyiségben tudnak foglakozni a tanítás óráin, heti egy órában. Tehát az alapiskolákon az óraszám leépítése miatt ez megoldhatatlan. Jelenleg az oktatásunkban a ’90-es évek végétől dominál a teljesítményorientáltságot előtérbe toló szaktudás, szinte fetisizált kompetencia. Bár becsülni kell a szaktudást, de ettől függetlenül az emócióktól és az érzelmi intelligencia fejlesztéséről, átéléséről sem mondhatunk le (élményszerű ismeretszerzés).
A történelem az ÉN történetem, enyhén sarkítva, vagyis a mi történetünk mindannyiunké, közösségünké, embertársainké, úgy ahogyan történt, vagy íródott – sajnos sokszor a kettő nem ugyanazt jelenti (vagy talán ez sem baj?). Olyan a történelem (-ünk) kapcsolata velünk, mint az ősök bizonyos mértékű leképeződése az utódokba. Mindegyik felmenőből egy pici bennünk van, velünk él tovább, és az összes részecskéből alkot minket egésszé, ugyanakkor egy új lénnyé. Így vagyunk mi. A történelmünk pozitív és negatív hozadékai is bennünk élnek tovább sokszor tudattalanul. Ezért a történelem megismerése az ÉN történetem (önazonosságom) felfedezése is. Már csak ezért sem lehet róla érzelmektől mentesen, beszélni, előadni, oktatni, kutatni, mivel akik ezt a munkát végzik, megismertetik velünk – főleg személyesen vagy írásaikon keresztül – elsősorban EMBEREK és csak azután pedagógusok vagy tudósok, történészek (feltételezhetően érzelmi intelligenciával rendelkező egyének).
Az identitást erősítő történelemoktatás és a felvidéki pedagógusok…
A történelem tantárgy bevezetése a Magyar Királyságban roppant sikeresnek mondható a 19. században, hiszen a korabeli történelmi ismeretanyag és műveltség a magyar nemzeti identitás és közösségtudat szerves és elengedhetetlen részévé vált (ezt a szellemiséget az utódállamok is így vagy úgy, de átvették). Nem él ma a földön olyan magyar ember, aki számára ne jelentenének valamit a következő kifejezések: kalandozások, mohácsi vész, igazságos Mátyás, kuruc stb. Bár a történelemoktatás eme hozadékát Gerő András zárt kanonikus rendszer eredményének tekinti, amelynek szerinte az egységes nemzeti kultúra megteremtése a célja, egyszerűen nemzetvallásnak definiálja, amely megállapításban az egységes nemzeti kultúra megteremtése szerintem megkérdőjelezhető. Még is úgy hiszem, hogy a fentebb leírt kifejezések – információs töredékek mindenképpen értékes ismeretek, és nem baj, ha irányadóak a „közbeszéd-történelem” ismeretünkben, illetve az egyszerű hétköznapokban. (A társadalom nagyobb részének a történelmi ismereteinek fejlesztése az alapiskola 9. osztályáig tart.) A felvidéki kisebbségi létünkben az identitások között átjárás van, és nem mindegy nekünk, magyaroknak, hogy ez milyen irányú.
– „A fogyasztói társadalom fejlődése, a természeti környezet pusztulása, a kulturális örökség mostoha kezelése, a kulturális minta- és példaképek egyszínűsége, sőt, olykor azonossága, a valós kulturális értékek devalvációja az elhibázott prezentáció vagy tömeges megjelenítése okán … és végeredményben a növekvő szociális elidegenedés – mind olyan jelenség, ami veszélyezteti a kulturális identitást”. Az idézet a pozsonyi Comenius Egyetem kulturológia tanszékének tanárától, Viera Gažovától származik. Sok esetben, ha nincsenek, vagy gyengék történelmi és kulturális ismereteink akkor nem kapunk fogódzókat. Ha értéknek tekintjük a saját kultúránk nem „csak” megőrzését, hanem „aktív élvezetét”, a szülőföld fogalmát, a honszeretet, akkor az említett jelentések, kifejezések tartalmainak érzelmi hatásai (identitáserősítő hatásai) lehetnek egy közösség megtartó erejének alapjai, valamint visszatartó ereje a szülőföld elhagyásának. Ezért igenis fontos, hogy a kulturális kötődéseink ne gyengüljenek, hanem erősödjenek, amelynek egyik (jelzem csak egy, bizonyoz résznyi) hordozója maga a magyar nemzet történelme, amelyet a történelemoktatásakor megismertetünk a gyermekeinkkel, diákjainkkal.
Ettől függetlenül a szaktudás átadása, amely a történelem tantárgy esetében bizonyos kompetenciákra értendő, mindenképpen biztosítva kell, hogy legyen, hangsúlyosan a gimnáziumokban, középiskolákban (mint már leírtuk az alapiskolákban a történelem órák számának csökkentése -leépítése miatt a tananyag átadása, megismertetése, a kulturális kötődés erősítése, az ok-okozati összefüggések megértése, különböző források esetleges kritikai elemzése lehet a cél). Tehát fontos differenciáltan kezelni a történelem oktatásának és magának a történelemtudománynak a szerepét az oktatási intézmények fokaitól függően. Ezt nem feltétlenül a tudományosság, illetve az információ mennyiségének vetületében értem, hanem az oktatási, nevelési célkitűzések meghatározásának intézményi fokozatokra, történő lebontására.
És a felvidéki pedagógusok…?
Feltehetünk azonban még egy kérdést, hogy kizárólag csak a történelemoktatásnak a feladata erősíteni a szülőföldünkön való maradást, identitástudatunk, közösségünkbe vetett hitünk erősítése? Erre a válasz határozott NEM.
A pszichológiában nagyon fontos mechanizmus az azonosulási identifikáció, azaz hogy kivel azonosulunk, ki az, aki meghatározza az értékeinket. Az elsődleges szocializációs értékeket a család adja: az apa, az anya, a nagyszülők. A másodlagos ágensek a média, az iskola, a tanárok, az egyház, a kortárscsoportok. Ezért rendkívül fontos, hogy ezek milyen értékeket közvetítenek. Ha például szétesik a család, fontos, hogy ki lép az elsődleges modell helyébe: a pedagógus, a média vagy az egyház? Ki adja az értéket, ki határozza meg, hogy a gyerek magyar maradjon? Ha ugyanis a többi pedagógus az ún. szaktudás „oltára” mellett egy magyar tanítási nyelvű iskolában nem vállalja fel az identitás erősítését – hitelességével, a kulturális sokszínűség bemutatása mellet a saját nemzetközösségének kulturális értékeinek megismertetését – polgári értelmiségi életével, akkor nem csak a tanítványok maradnak erkölcsi és közösségi értékek nélkül (válnak könnyen áldozatává a mai fogyasztói kommersz társadalomnak), hanem az oktatási intézmény is veszít értékéből, az az iskola csak magyar tanítási nyelvű marad, de nem válik magyar iskolává.
Jövőkép….
A történelem oktatásának itt a Felvidéken (teljesen differenciálva most a történelemtudományának jövőképétől, mert a kettő jövőképe egy picit eltérő skálán mozog, főleg küldetését tekintve) a nemzetnek, vagy közösségnek, mint megkülönböztetett értéknek szerepelnie kell az oktatás és nevelés középpontjában, de ezzel egyidejűleg be kell építenie a társadalmi érdekek ütköztetésének technikáit, vagyis olyan kompetenciákat, amelyek erősítik a szaktudást, de nem hegemonizálják.
Samu István, Felvidék.ma
A vitaest a Selye János Egyetem Tanárképző Karán a IV. Kari Napok keretében valósul meg Komáromban 2012. november 6-án 17.00 órai kezdettel. A Tanár-diák est a Szinnyei Téka olvasótermében az „Aki nem ismeri a múltat, nem érti a jelent, nem juthat a jövőbe.” mottó alatt, a Tanári Ars Poetica, kettős identitás és a „magyar megmaradás” eszméje a történelemoktatásban címmel lesz megtartva moderált vitaest formájában Vajda Barnabás és Samu István részvételével.
{iarelatednews articleid=”36391″}
