Szent Karácsony ünnepe van. Otthonaink melegében már áll a feldíszített karácsonyfa, sok-sok csillogó díszével, melynek látványa mosolyt varázsol az arcunka és megmelengeti még a legszőrösebb szívű ember szívét-lelkét is.
Végre véget ér az embertelen bevásárlási és ajándékszerzési hajsza, amely során sokan közülünk megfeledkeznek a Karácsony igazi üzenetéről. A karácsony előtti napok rohanása kimerítő, mindenki siet, lökdösődik, igyekszik beszerezni a karácsonyi asztalra és a fa alá valót. Hogy az ünnep tökéletes legyen. Az emberekkel teli bevásárlóközpontokban moccanni is alig lehet, és mindenki ideges, talán még a szokásosnál is ingerültebb. December 23-ára a kedvességnek, az egymásra való odafigyelésnek már a morzsája sem marad bennünk a másik iránt, csak arra tudunk figyelni, hogy előbb sikerüljön beállnunk az egyetlen szabadon maradt parkolóhelyre a másiknál, vagy hogy nekünk jusson a halárus kádjából az a ponty, amelyet már sorban állás közben kinéztünk magunknak. Közben azon jár az agyunk, hogyan készülünk el időre a szentestei vacsorával, amikor még a takarítással sem végeztünk. Az ünnep varázsa meg mind eközben szépen csendben elveszik. Már csak arra a pillanatra tudunk gondolni, amikor kigyúlnak végre a fények a karácsonyfán, s a gazdag Karácsonyi estebéd után átadhatjuk egymás ajándékait.
Pedig a Karácsony nem erről szól. Nem az ingerültség, esetleg egymás megbántása volt ennek az ünnepnek az eredeti célja. Még csak nem is ajándékozás. Ezen a hagyományos keresztény ünnepen Jézus Krisztus születésére emlékezünk: a Karácsony a szeretet, az öröm, békesség, a család, az otthon és a szülőföld ünnepe. Igen, a szereteté, mert mi, emberek szeretetre vagyunk teremtve. Csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha szerethetünk, s ha viszont szeretnek bennünket. Minden embernek szüksége van a szeretetre, anélkül nem lehet teljes az élet. Mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni az emberbaráti szeretetről, sőt, némelyikünk manapság már azt sem tudja, mi fán terem. Önzővé vált a világunk, s benne önzővé váltunk mi, magunk is.
De az öröm ünnepe is a Karácsony, amelyből úgy hisszük, oly kevés maradt nekünk. Modern szóhasználattal azt is mondhatnám rendkívüli módon megugrott az örömküszöbünk. Nagy dolgokra van szükség ahhoz, hogy örömöt érezzünk. Pedig elegendő lenne néha csak megállni egy pillanatra és körbenézni. Észrevenni a zöldellő füvet, a csiripelő madarakat, a mezőn meg a kertekben virító virágokat, vagy rámosolyogni a szembejövő idegenre, s egy hangos „jó napottal” szóba elegyedni vele. Szinte már látom lelki szemeimmel, ahogy mosolyogva a fejüket ingatják néhányan ezeket a sorokat olvasva, pedig higgyék el, ilyen egyszerű az örömszerzés és saját magunk megörvendeztetése is. Nem az ajándékokon múlik. Sokkal inkább az egymásra figyelésen.
Aztán itt van a békesség, amit mindnyájan annyira óhajtunk, mégis emberemlékezet óta mindent megteszünk mi, emberek azért, hogy ne élhessünk békességben egymás mellett. A család és az otthon meghitt ünnepe is a Karácsony, az együttlété, amelyből oly kevés maradt nekünk ebben a nem igazán humánus, rohanó világban. Még ha egy fedél alatt élünk is. Nincs idő semmire, arra sem, hogy meg-megállva észrevegyük, a másikat: a társunkat vagy gyermekünket bántja valami, pedig sok esetben egy jó szó, egy kedves, megértő mosoly vagy egy simogató kéz messze kergetné a gondfelhőket. És a szülőföld ünnepe is a Karácsony. A hagyományaink tiszteletéé, amelyekről nem mondhatunk le semmilyen körülmények között senki kedvéért. Még ha frázisnak tűnik is, így van: tartozunk ezzel elődeink emlékének, az utódainknak és önmagunknak is.
Erre is gondoljunk, amikor Karácsony estéjén meggyújtjuk a gyertyákat, s amikor megcsendülnek a harangok.
Dunajszky Éva, Felvidék.ma