Egy lombos erdő közepében élt egyszer egy sudár tölgyfa. Ezt a tölgyfát tartották a legnagyobbnak és legidősebbnek széles e vidéken.
Az erdő vadjai, madarai mind a csodájára jártak, s nagy tisztelet övezte őt körös-körül. Azt tartja a szóbeszéd, hogy még a régi időkből való volt, állítólag tőle származik az egész erdő s annak minden egyes fája. Boldogok voltak azok a fák mindahányan, igazi közösséget alkottak. Lombjaik összekapaszkodtak, gyökereik összefonódtak mélyen lent a földben, s így együtt ellen tudtak állni minden szélnek, viharnak, bajnak. Otthont adtak ezernyi madárnak, s még ennél is több vadnak nyújtottak menedéket. Mindenki érezte, hogy ez így van rendjén, amióta csak a Teremtő ezt a sorsot rótta rájuk.
Az ősz derekán az öreg tölgy szórta termését, ahogy már teszi ezt száz- meg száz éve mindig ilyenkor, hogy ezzel újabb és újabb facsemetékkel gyarapítsa az szeretett erdejét. Ebben természetesen segítségére van az állatok és a madarak népes hada, valamint öreg barátja, a szél is. Mindenki tudja a dolgát, és szórják szerte a magokat a nagyvilágban, mindenhova ahol csak társaik élnek. Ámde egyszer, midőn egy kis cinege is ki szerette volna venni részét a közös feladatból, apró csőrében csak nagy nehézségek árán tudta megtartani a szemet. Felröppent ugyan vele, de egy idő után minden igyekezete ellenére a makk csakugyan kicsúszott a csőréből, egyenesen egy sötét fenyőerdő közepébe. A kis magocska pedig mit sem sejtve ágyazta be magát a földbe, s szenderült mély téli álomra, a tavaszt várva.
Következő tavasszal ki is hajtotta első zsenge ágacskáját, és nőttön-nőtt becsülettel, ahogy rendelve van az számára. De amint kezdte észlelni maga körül a világot, nem értette, miért különbözik társaitól. Miért más az alakja, a levele vagy éppen a törzse?! A környező fák ezt sokszor szemére is vetették, megbélyegezték, kinevették és gúny tárgyává tették. Beletörődött hát sorsába, s elhitte, hogy valóban őbenne van a hiba, mert másképpen néz ki, kilóg szűk közegéből, ezért csak másodrendű lehet tűlevelű társai között. Egyszer viszont ennél is nagyobb rémület fogta el, amikor beköszöntött élete első ősze, amikor lomblevelű mivolta lévén, az anyatermészet szabályai szerint levetkőzi nyári öltözetét, és téli álomra szenderül. Hihetetlenül megrémült, amikor lehullt első levele. Nem értette, mi és miért történik vele. Hogy is érthette volna szegény, hiszen nem volt körülötte senki hasonló, aki megnyugtatva elmagyarázta volna számára ezt. Napról napra egyre kopárabb lett koronája, emiatt ő is napról napra többet szégyenkezett, rideg tűlevelű társai közt, akik rendszerint gúnyt űztek emiatt belőle. A tél beálltára már rajta nevetett az egész erdő, de még csak megvédeni sem tudta magát zavarában. Meggyőződésévé vált, hogy benne van a hiba, és éjszakákon át fohászkodott teremtőjéhez, hogy bárcsak őt is fenyőnek teremtette volna.
Teltek, múltak az évek, a kicsi fácska pedig szépen felcseperedett. Erős, pompásan sűrű lombú, igazi szilaj tölgyfa vált belőle. Sorsa ellen tenni mit sem tudott, egyszerűen beletörődött, és kénytelen volt megtanulni élni a gátlásaival. Csak a madarak híreiből értesült időnként, hogy valahol távolabb ezer meg ezer hozzá hasonló fa él boldogságban. Gyakorta mélázott el ezen, de megérteni sosem tudta, miért nem lehet ő is köztük, s miért nem lehet igazán önmaga.
Hogy mi a mese tanulsága? Azt döntse el mindenki saját maga, és okuljon belőle. Ne tegyük ki gyermekeinket a kis facsemete sorsának, inkább válasszuk nekik saját környezetüket.
ANYANYELVŰ OKTATÁS = MINŐSÉGI TUDÁS!
MINŐSÉGI TUDÁS = BIZTOS JÖVŐ!
Csonka Ákos, Felvidék.ma
