Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiknek még volt lehetőségük ismerni a legendás komáromi borbélymestert, Bihary Miska bácsit, aki többször megtisztelt bennünket a férjemmel azzal, hogy a város akkor még élő emlékezeteként mesélt a régi Komáromról, egyebek mellett az úrnapi körmenetekről is. Ezek olyan eseményszámba mentek a városban, hogy még Jókai is így sóhajtott fel idősebb korában: „Ha még egyszer láthatnám azt a szép körmenetet…“.
Miska bácsi az első világháború előtti, a két háború közötti, majd a második világháború utáni körmenetekről mesélt. Elbeszéléséből megtudhattuk, hogy a körmenetben a céhek közül mindig az ácsok haladtak az élen vörös selyemből készült zászlójukkal, majd a kőművesek fehér, illetve a kertészek zöld színű zászlójukkal. Előző este minden iparos háza előtt telehintették a járdát lekaszált fűvel és mezei virággal, a házak falához pedig faágakat, lombokat állítottak. Így látni lehetett, hogy hol laknak a városban ácsok és kőművesek, mivel csak ezeknél a céheknél volt ez szokásban.
A rendezők a megfogadott cigányzenekarral elmentek a mesterek és iparosok házához, s az ablak alatt elkezdtek muzsikálni. Az ácsindulót játszották, egy híres komáromi szerzeményt, melynek a szerzője ismeretlen volt, másutt nem is játszották. Nemzedékeken keresztül szállt zenekarról zenekarra, a múlt század hetvenes éveiben Sárközy Ferenc prímás még ismerte és játszotta. Ezt követően hallgatókat játszottak, majd csárdással fejezték be. Közben sorra nyíltak az ablakok, melyeken át kiadták a tálcákat, megvendégelték a zenekart.
Úrnapkor a körmenet útvonala mellett sátrak álltak, belül oltárral, melyet virágokkal díszítettek. A körmenet megállt az egyes sátraknál, ahol misét tartottak. A menet útvonalát szintén virágokkal hintették fel. Mire a Szent András-templomban befejeződött a mise, a Nádor és a környező utcákon rengeteg ember gyűlt össze. Az első világháború előtt még a katonaság is kivonult, de ez Csehszlovákia létrejötte után elmaradt. Elsőként egy katonai díszszakasz haladt, aztán a katonazenekar. Őket követték a katolikus iskolák, egyesületek, a Katolikus Legényegylet, az énekkar, az egyház vezetősége, s a papság, a baldachin alatt a plébános a kegyszerrel, körülötte a katonák és a tűzoltók sorfala, s fehér ruhába öltözött iskolás lányok, akik kis kosaraikból szórták a virágot a baldachin elé. Ezután következtek az iparosok különböző csoportjai zászlóikkal, jelképeikkel.
A körmenet a Nádor utcán a Klapka térre haladt, s amikor a városháza elé ért, az ott felállított sátor előtt misét tartottak, a végén a katonák díszsortüzet adtak le, majd folytatták útjukat, miközben a katonazenekar indulókat és egyházi énekeket játszott.
A Széchenyi és a Zámory utcán volt a második sátor, itt ugyanaz játszódott le, s a Klapka téri végállomáson lévő utolsó, negyedik sátort is elhagyva a papság a felvonulók egy részével bevonult a templomba, a katonaság zeneszó mellett a várba masírozott, a tűzoltók pedig a városmajorba a zenekaruk kíséretében. Így ért véget a komáromi úrnapi körmenet, melyet „processió“-nak írtak, de a komáromiak „proseció“-nak neveztek.
A körmenet után az iparosok a „nagy“ mesterek házához mentek, mert ők voltak a legjobb módúak, így vendégül tudták látni a népesebb csoportot, de ilyenkor látogattak el az idős emberek portájára is, akiknek ezzel fejezték ki tiszteletüket.
Ilyen volt hát Bihary Miska bácsi elmondása szerint az úrnapi körmenet Komáromban az első világháború előtt. A világháború alatt a férfiak zöme a fronton volt, csak a fiatalok és az itthon maradott idősek vonultak fel. A helyőrség a háború alatt is kivonult díszszakaszával és zenekarával. Az államfordulat után újból engedélyezték a templomból való kivonulást és a körmenetet, de a katonaság részvétele nélkül. Így is nagyon sok volt a felvonuló a hagyományos cigányzenekarral és a tűzoltók zenekarával. A második világháború vége felé a légitámadások veszélye miatt elmaradtak a körmenetek és csak a templomban zajlott szertartás.
(NZS/Felvidék.ma)