Kedd este láthattuk az M1-es csatornán a Szomszédaink: Szlovákia c. gondolatébresztő filmet. Ez egy sorozatnak a része, melyet szerkesztő-riporterként Galán Angéla jegyzett. Ahogy az 52 perces film ismertetőjében olvassuk, „A minisorozat közérthető formában kísérli meg bemutatni, hogy mi áll a Kárpát-medence népeinek egymáshoz fűződő rossz viszonyának hátterében. Igyekszik feltárni az objektív történelmi tényeket, illetve azt, hogy ezeket a konkrét eseményeket melyik nemzet hogyan értelmezi. Az első epizód fókuszában Szlovákia áll, melynek területe majdnem 1000 évig a történelmi Magyarországhoz tartozott. 2011-ben 458 000 ember vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A két nép kapcsolatát az elmúlt évszázadok eseményei megterhelték. Vajon ezek a sérelmek tovább élnek-e az emberekben, és ha igen, hogyan? Mit gondolnak a szlovákok a magyarokról? Milyen a szlovák-magyar viszony?”
Vitára késztetett a megszólított emberek egyike másika, mert nem tudtam egyetérteni velük. De ez az jó. Lovász Attila egyéni és emberi tragédiának gondolta azt, ha valaki kisebbségiként szocializálódik. Tudom, hogy jó érzés a többséghez tartozni. Felemelő érzés is lehet: Lám, mi vagyunk többen, tehát nekünk van igazunk! Csak hát a történelemből azt tanultam, hogy rendszerint a kisebbségnek van igaza. A többség nagyhangú, sok lúd disznót győz, de attól még nem a győztesnek van igaza. Jaj a győztesnek, mert övé a felelősség! A háborút már sokan megnyerték, de az azt követő békét elveszítették. Nem tudtak vele mit kezdeni. Engem sohasem zavart, hogy számbeli kisebbséghez tartozom. Ez adott nekem tartást. Az elit sohasem képez többséget. Nem a pökhendi többségnek van igaza. „Sajnos.” De ez a szerencsénk – hiúsági szempontból. Könnyebb kitűnni! Ha mindenki a helyes elképzelést mantrázza, akkor nincs esély kitűnni.
Jézus Krisztus egy megvetett nép, egy kisebbség tagjaként született a Római Birodalomba. Hol van ma ez az államalakulat!?
Szó esett a szlovák-magyar sztereotípiákról. Egyike ezeknek, hogy a magyarok uralkodtak. Az egyik vegyes házasságban élő férj úgy vélte, magyar jobbágyok, alsóbb rétegek nem is léteztek. Így őket nem nyomták el. Ez a valóságtól elrugaszkodott naiv elképzelés a történelemoktatás hiányosságaira mutat rá. Ugyanis a magyar politikai elit uralkodott és nem a „magyarok”.
Kiderült, Peter Weiss, Szlovákia magyarországi nagykövete még mindig nem értesült róla, hogy a magyar nyelv is különbséget tud tenni a történelmi Magyarország (Uhorsko) és a mai magyar állam között. Az előbbit Magyarhonnak hívja. A gond ugyanis az, hogy ma már nehéz beleélnünk magunkat abba a korba, melyben a nemzetiség nem játszott „államalkotó” szerepet. Mást értettek a nemzet fogalma alatt.
Hunčik Pétert nem tudtam követni, amikor a szlovákok asszimilációjáról beszélt. Pont az ellenkezője igaz. A magyarság 1720 és 1910 között – tehát majdnem kétszáz év alatt – 8,1%-kal gyarapodott. Ennyit veszítettek a nem-magyarok ezen időszak alatt. Ez a relatív térhódítás nem írható teljes mértékben az asszimiláció számlájára. A szlovákok száma 1840-1991 között 2,67-szeresére nőtt akkor, amikor csak rövid ideig (1939-45) rendelkeztek önálló államisággal. „Annyi bizonyos, hogy az 1921. év előtti 150 év alatt a szlovák-magyar nyelvhatár minden politikai nyomás ellenére inkább a szlovákok javára változott meg. A nyelvhatár 319 községe közül 73 változtatta meg nemzetiségét, és ebből 49 a szlovákok javára.” – mondják a szlovák szerzők. Akkor most milyen asszimilációról beszélt Hunčik Péter!?
Azzal a megállapításával sem tudtam azonosulni, mely szerint, a mindenkori Magyarország határozza meg, ki a magyar. Néhány magyar rendszert túléltem. A Rákosi korban születtem, de szüleim identitását az első magyar bőrfejű rémuralma nem befolyásolta. 1956 tisztítótüzét élvezve, jó volt magyarnak lenni. De a Kádár-korszak sem változtatott semmit azonosságtudatomon. Igen, sokakat befolyásolt. Egy arisztokrata hölgy elmondta nekem, azért nem tanította meg fiait magyarul, mert a magyar állam annak idején csúnyán elbánt vele. Nem értette meg, rendszerek mennek és jönnek, de ezek nem befolyásolhatják hovatartozásunkat. Az egyik hatalmi, a másik etikai kérdés. Még inkább kell átadnunk identitásunkat, hogy segítséget nyújthassunk nemzetünknek, ha kell.
Később Hunčik afeletti örömét fejezte ki, hogy nincsenek etnikai sírok. Sajnos, ez sem igaz. Gondoljunk itt az államfordulatkor eldördülő pozsonyi és kassai sortüzekre! A kiskorúak legyilkolására. Mit is írt Peéry Rezső? „Kilencéves kisfiú voltam, amikor 1919. február 12-én délután öt órakor a pozsonyi Széles lépcsőn sortüzet adott rám s egy tizenhárom éves kis barátomra egy olasz egyenruhás csehszlovák legionárius osztag. Mielőtt a sortűz elcsattant, a lépcső magas mellvédje alá buktunk már, s így életben maradtunk mindketten. Egy népgyűlésről baktattunk haza, amelyen a helybeli munkásság és polgárság tiltakozott az idegen megszállás ellen.
A sortűz után a Pálffy-kerten keresztül akartunk hazabujdosni. Erről azonban lebeszéltek a ház lakói, ahová behúzódtunk.
Abban az órában egy másik őrjárat megölt ott egy magányos, játszó kisfiút.
Úgy láttam, hogy a sortüzet leadó szakasz parancsnoka kihúzott karddal kiáltott valamit. Nyilván azt, hogy: «Tűz!» Az utcában, mely egy széles lépcsőbe torkollik, akkor csak ketten voltunk Gusztival. Nekem matrózsapkám volt szép kék szalaggal s a kabátomon aranygombok, mint a korombeli polgári gyerekeknek akkoriban.
Aznap ez volt a második sortűz, ami elől a földre buktunk.
Így ismerkedtem meg azzal a folyamattal, amelyet a hódítók felszabadításnak, illetve az önrendelkezési jog győzelmének neveztek.”
Stanislav Bajaníktól nem is várhattunk mást, mint elfogult sztereotípiákat. Szuverén szlovák államiságról beszélt, miközben ennek az országnak már saját pénzneme sincs. Hogy gazdaságpolitikája mennyire szuverén, arról kár beszélni. Már csak féktelen nacionalizmus lehet az. Nincs nemes eszme, mely az állampolgárokat hevíthetné, összefogásra buzdítaná egy értelmes cél érdekében. Őt olyan vaksággal verte meg az Úristen, hogy szellemi fogyatékos lett. Ahogy az egyik riportalany fogalmazott, jobb a tájékozatlan ember, mert azt könnyebb manipulálni. A gond az, hogy magyar térfélen is szaporodik a tájékozatlan, műveletlen emberek sora, akiket úgy sodorhatnak ide-oda, mint az őszi szél a falevelet. Az, hogy a nagymama magyar volt, nem változtat semmit az illető identitásán. Nem gondol bele, hogy ha csak tíz generációt tekintene vissza, ami nagyjából 250 évet jelent, akkor 1024 felmenője volt. Ki az, aki bizton állíthatja, hogy ezek között az emberek között csak egyetlen anyanyelvhez tartozó egyén szerepelt?
Szó esett természetesen a galamblelkű szlovák nemzetről is. Csak senki nem mondta, mit csinált ez a finomlelkű nép vezetőivel az élen a zsidókkal, magyarokkal, csehekkel és ruszinokkal, korábban a ľudák-ellenesekkel, később az antikommunistákkal. Vajon miért épp egy galamblelkű nép robbantotta ki a nácik oldalán a második világháborút?
Elhangzott az is, hogy itt van a közös konyha. A két nép ételei alig különböznek egymástól, de a kétfajta történelemoktatás éket ver. A szlovákok nem ismerhetik meg tanulmányaik során népük valódi történelmét. Így a múlt torzítása gátolja őket, hogy végre közösen munkálkodjunk a harmonikusabb jövő megteremtésén. A múlt manipulált árnyai rémálommá teszik a jelent. Ennek meg lesz a böjtje, csak a nagy kihívás, hogy ezt nekünk magyaroknak túl kell élnünk. Ez néha emberfeletti feladat!
Balassa Zoltán{iarelatednews articleid=”42331″}
