Szilvia, művésznevén Szilviacreatrix Los Angeles-i magyarként két hetet töltött harmadmagával a felvidéki Gömörpéterfalán, a Felföldi Dalia Iskola központjában, ahol a magyar kultúra ismereteiben és a magyar nemzeti harcművészetben tudtak elmélyülni.
Mesélt nekem az amerikai magyar közösségről, amiben éltek, és arról, hogyan tudták megélni a magyarságukat egy teljesen más környezetben.
Szilvia Magyarországon született és 22 évvel ezelőtt költözött ki Amerikába. Soha nem vonzotta az ,,amerikai nagy álom“, mégis egészen fiatalon az élete úgy alakult, hogy az óceánon túl kellett szerencsét próbálnia.
Egy képzés keretében kitanult egy harcos jógarendszert és jógaoktatóként kezdett el tevékenykedni. Idén nyáron hazautazott fiával és annak egyik barátjával. Először a Felvidék egy aprócska, de annál aktívabb falujában, Gömörpéterfalán jártak, majd életükben először látogattak el a Magyar Törzsi Gyűlésre Bugacra. Amíg Gömörpéterfalán tartózkodtak, sikerült elbeszélgetnem velük arról, hogy milyen magyarként élni Los Angelesben.
Tudnál mesélni arról, hogy hogyan tudtad a kultúrádat becsempészni a mindennapi életedbe Los Angelesben?
Közösségi szempontból egyáltalán nem tudtam. Los Angeles egy olyan nagy város, mintha több itteni várost egyberaknánk. A város nyugati oldaláról a keletire nem egyszerű eljutni. A Völgybe, a völgyi magyarokhoz nekünk nem volt megoldható az odautazás a dugóban, az autópályák útvesztőjében két cseperedő gyermekkel. Számomra pedig fontosabb volt, hogy stresszmentesebb legyen az életünk, otthon legyek a gyerekekkel. Így nem tudtunk jelentőségteljes kapcsolatokban lenni magyarokkal, és az az igazság, hogy nem is nagyon voltam egy hullámhosszon velük. A kinti magyarok más beállítottságúak, nem találtam a helyemet közöttük, így nehezebb volt tartani a kultúrát, viszont a gyerekeknek magyarul olvastam, együtt néztük a Magyar népmeséket, a rajzfilmeket, magyar ringatókat és altatókat énekeltem nekik.
Azonban arra mégis találtál megoldást, hogy hogyan tartsd fenn a kapcsolatot az ősökkel.
Engem senki nem tanított arra, hogy hogyan kell imádkozni az ősi módon. Engem igazából az ősök tanítottak szellemileg, spirituálisan, amikor tüzet raktam a kertes házam udvarán. A tűz mellett ültem, imádkoztam, ráhangolódtam a természetre, és ezen keresztül kaptam dalokat, csak úgy jött magától.
A My Wolf Mother (Farkas Anyám) című gyógyító dalod is egy ilyen elmélyüléskor született meg, amelynek nyers, eredeti felvétele megtalálható a YouTube-on. Ennek a dalnak az az üzenete, hogy nincs határ, mert a határ csak lehúz és korlátoz.
Fehér Holló Öskü, magyar hagyományőrző táltossal sokáig tartottam a kapcsolatot, voltam nála izzasztókunyhózni is. Tőle van az egyik táltos dobom, a másikat én készítettem. Illetve régebben Sólyomfi-Nagy Zoltán regős-énekessel is kapcsolatban álltam. Amikor Magyarországon jártam, tartottam jógaórákat, amibe már becsempésztem a saját újításaimat.
A gyerekeidhez egészen kicsi koruk óta magyarul beszélsz, akkor is, ha ők angolul válaszolnak neked.
Egyébként nagyon nehéz, hogy megtartsuk a magyar nyelvet külföldön. Én nem csináltam azt, mint több magyar szülő, hogy csak azt engedtem meg, hogy a gyerekem magyarul szóljon vissza. Nekem ez nem természetes, kicsit erőltetett. Nekünk sokkal könnyebb úgy kommunikálni, ha hagyom, hogy angolul válaszoljanak, viszont tudom, hogy értik amit mondok. Amikor nyaranta hoztam őket Magyarországra 5-6 éves korukban, akkor nekik a magyar nyelv nagyon könnyen visszajött, előjött belőlük. Már egy hónap elteltével magyarul meséltek, mindenféle fantáziadús meséket mondtak. Szerintem valahogy az emberbe beleszívódik a nyelv és hiába nem beszéli, a csírája mégis benne van valahol.
Mielőtt elmentél, foglalkoztál már valamilyen módon a kulturális értékeinkkel?
Nekem a szellemiség volt az első vonal, az ősmagyar vallás, az ősmagyar szellemiség. A vallásomat megtartottam ugye odakint is, és nem csak megtartottam, hanem továbbfejlesztettem magamon belül. El kezdtem használni a munkámban is gyógyításként. Spirituálisan, a dalok segítségével bevezettem a jógaoktatásomba is, hiszen energetikailag összefüggésbe hozható a fizikai testmozgással. Emellett kidolgoztam egy fizikai szinten való traumagyógyítási rendszert is. Ez egy holisztikus test integrációs rendszer. Traumákból jövő feszültség csökkentésére, vagy teljes elhagyására szolgál.
Hogyan tudtad ezt megalkotni?
A saját öngyógyításomból indult az egész. Olyan területeket érintett a saját történetem, amelyet a saját oktatásom, tudásom nem tudott kielégíteni. Én nem tanultam meg a jógarendszeremben, hogy az állkapocs ízületet hogyan kell gyógyítani. Ezt még sokszor az orvosi és fizioterápiás iskolákban sem tanítják meg. Én ezeket fejlesztettem, illetve a doktornőm is a segítségemre volt.
Hogyan közvetíted a gyógyulni vágyók számára a gyógyulást jelentő feladatokat, módszereket?
Felvettem egy videóanyagot, amelyekhez mindig hozzáadom a személyek szerinti finomításokat szintén videókon keresztül. Az egész rendszeremet a klienseim, a tanítványaim segítették a fejlődés útján. Volt egy magyar tanítványom, aki teljesen véletlenül talált rám az Instagramon. Ez a lány éppen egy olyan személyt keresett, aki olyan tünetekkel foglalkozik, mint amilyeneket ő is tapasztal. Videóimban megtalálta azt, ami neki hiányzott. Már 10 éve küzdött krónikus állkapocs ízületi rendellenességgel, ami nagy fájdalmakkal járt. Sok pénzt költött el a gyógyulásra, de a kezelések nem segítettek rajta.
Ez a magyar lány a következő visszajelzést írta: ,,Rengeteget fájt az állkapcsom és az állkapoccsal szomszédos terület a fejemen (szem, halánték, homlok, tarkó) az elmúlt 10 évben. Amikor elkezdtem vele a programot, akkor éreztem igazán, hogy a helyemen vagyok. Mindössze 6 hét közös munka után a temporomandibularis=állkapocs ízületből fakadó fájdalom szintje a korábbi szint 10%-ára csökkent. Minden egyes gyakorlással újabb és újabb ponton erősödik meg a központi idegrendszeremben az a minta, hogy fájdalom mentes pozícióban tudjam tartani az állkapcsomat. Olyan életmód szokásokat tanultam meg, amelynek segítségével sokkal több az energiám a nap során és a pihenésem is teljesebb tud lenni. A tartásom, a járásom, az alvásom, a légzésem, mind mind átalakulóban van és azt támogatja, hogy a fájdalom egyáltalán ne jelenjen meg a napom során. Szilvinél lévő tudás sok értelemben hiánypótló. Nem csak azt tudod tőle megtanulni, hogyan mozgasd úgy a tested, hogy változást érj el az állkapocs területén, hanem azt is, mi zajlik ilyenkor a lelkedben és a kettő hogyan támogatja egymást. Kaptam tőle egy bárhol bármikor elővehető idegrendszer szabályozó eszköztárat, aminek segítségével bárhol is vagyok a világban, meg tudom találni a középpontomat. Végre elmondhatom magamról, hogy nem a krónikus fájdalom irányítja a napomat. Ami egy elmondhatatlanul nagy dolog 10 fájdalommal töltött év és annyi módszer kipróbálása után. Nem kell programokat lemondanom a fájdalom miatt, nem kell számolni az órákat, hogy hány óra van még a napomból, hogy végre lepihenhessek, mert annyira fáj az állkapcsom/fejem/szemüregem.“
Ami érdekes ebben a történetben az az, hogy pont egy magyar lány volt az, aki megtalált engem a világ másik oldalán, és a segítségemmel, az eszközeimmel megszűntek a fájdalmai.
Ez is bizonyítja, hogy nem egy helyhez kötött a magyarság, hanem valamilyen láthatatlan hálókon össze vagyunk kapcsolva egymással.
A Felföldi Dalia Iskolával is az interneten találkoztál. Mi az, ami vonzott téged, hogy ide gyere tanulni a Felföldi Dalia Iskolába?
Nekem a saját gyógyulásom útján, a saját idegrendszeri traumám gyógyulásának az útja során rájöttem, hogy ezeket nem csak elméletben, vagy esetleg egy mantrával lehet gyógyítani, hanem fizikailag is tartani kell egy szintet. Az igazi gyógyulás a fizikai testnek a mozgása. Ezek a rendszerek, amiket láttam a Felföldi Dalia Iskolában is, ezek gyógyítást kódolnak, ez egyfajta erőbehívás. Nekem erről szólt a saját gyógyulásom, erről szól a fejlődésem, hogy meg kellett tanulnom behívni az erőmet. Azt is tanulom, hogy az erőbehívás nem egy erőltetés, hanem egy megérkezés abba, aki vagy. Ahogyan a virág is virágzik. Ahhoz is nagyon sok erő kell, de mégis nagyon finoman csinálja azt. Tehát nem erőlteti, hogy neki ki kell virágoznia, hanem csinálja, mert az a természetes neki. Én is úgy érzem, hogy ezt csinálom, mert ez a természetem, ez vagyok én. Csak még finomodik ez is.
Ezelőtt próbálkoztál már bármilyen harcművészeti stílussal, esetleg küzdősporttal, vagy ez teljesen új a számodra?
Régebben csináltunk néhány tábort Amerikában. Volt egyszer egy Kassai-féle íjász tábor és többször női harcos edzőtáborok is. Vegyes táborok voltak, voltak amerikaik is. Együttműködtem egy helyi magyar lánnyal, aki bár nem közvetlen tanítványa volt a Kassainak, de közeli kapcsolatban állt vele. Tanult tőle, csak nem járta végig a hivatalos rendszert, viszont kapott engedélyt, hogy valamit megtanítson nekünk.
Törökországban is részt vettél egy harcművészeti képzésen.
Intenzív volt az oktatás, többek között az íjászatot, a lovaglást és a szablyavívást gyakoroltam.
Egyszer, amikor a török edző új lovát nekem kellett kivezetni, egyedül kellett felülni rá és végigmenni vele a pályán, akkor eléggé féltem. Megtörtént, hogy le is estem a lóról. Ugyanakkor megtanultam, hogy a gyógyulásnak és a tanulásnak is elengedhetetlen része az, hogy az ember néha elesik, megüti magát, de aztán újra feláll.
A továbbiakban mik a terveitek?
Mindenképpen a kapcsolatok kiépítése. El szeretnénk utazni Kirgizisztánba, Kazahsztánba, Tuvába. Meg akarunk ismerni ujgurokat és sok más turáni népet. Amerikában elvégeztettettem egy átfogó DNS vizsgálatot, amely kimutatta, hogy vannak közép-ázsiai gyökereim, amire büszke vagyok.
Los Angelesre még mindig az otthonotokként tekintetek?
Szerintem már nem. Őszintén szólva én teljesen kihuzigáltam a gyökereket onnan. A lányom van ott, egyetemre jár, de emellett semmi nem köt már oda. Előre van az út, nem pedig vissza.
Amíg nem találjuk meg az új otthonunkat, addig utazgatunk és felfedezzük a világot. Szeretnénk, hogy több otthonunk legyen. Egy kis fészek itt, egy kis fészek ott, miközben utazgatunk is.
Mi lenne a te személyes üzeneted minden magyar számára, éljenek is bárhol a nagyvilágban?
Talán az lenne, hogy ne bíráskodjanak az emberek mások felett, mert nem tudják a történetüket. Nagyon sokan úgy bíráskodnak mások felett, úgy alakítják ki a véleményüket, hogy nem is ismerik a másikat, csak kitalálnak valamit. Ez egy nagyon mérgező módja az életnek. Tényleg meg kell, hogy ismerj valakit, ahhoz, hogy ki tudd alakítani a véleményedet róla.
***
Szilvia kisebbik gyermekével, a 18 éves Adriánnal is beszélgettem, aki elmondta, hogy: „ahol éltünk egyáltalán nem volt jó a magyar közösségünk, ezért nagyon örülök, hogy most van lehetőségem Péterfalán jobban megismerni a múltunkat, és itt tölthetek két hetet. Azt, amit itt megtanítanak nekünk, azt tovább tudjuk majd adni a következő generációnak is.‘‘
Arra a kérdésre, hogy miért fontos neki a harcművészet, hogy ez egyfajta életforma számára, vagy csak sportként tekint rá, azt nyilatkozta: „Ezek nagyon fontosak számomra, nem csak sportként tekintek rá. Jót tesz az agyunk fejlődésének, táplálja a testünket, lelkünket.“
(Chovan Lilla/Felvidék.ma)