A révkomáromi Bujna Zoltán több mint 7300 kilométert tekert le két keréken 13 országon át közel négy hónap alatt a saját készítésű kerékpárján. December 21-én Komáromban tart könyvbemutatót. Interjú. Egyszer már volt egy hasonló vállalakozása, 2005-ben Teheránig kerekezett le, akkor a híres utazó, Vámbéry Ármin által is meglátogatott országot fedezte fel. Biciklis dervis címmel könyvet is írt az expedícióról. Ezúttal azonban az úticél Pakisztán volt, ám a terrorcselekmények miatt az utazó túl veszélyesnek ítélte meg a helyzetet, ezért a túrát végül is Kirgizisztánban fejezte be. Bizonyára velem együtt többen is elgondolkodtak már azon, vajon mi visz valakit arra, hogy önmaga határait feszegetve ilyen kihívásokkal teli útra adja fejét. Mert kire számíthat az idegen országban, kitől várhat segítséget, ha baja esne?! Nem valószínű, hogy túl sokan akadnának közöttünk, akik vállalkoznának egy hasonló kalandra. Még mielőtt azonban fejest ugranánk az izgalmas történetbe, vegyük górcső alá történetünk hősét, Bujna Zoltánt, a Szabadság Vándorai nevű biciklis klub vezetőjét.
– Mielőtt belevágnánk a történet közepébe, mesélnél kicsit magadról, a családodról, iskoláidról, nyelvtudásodról?
Révkomáromban születtem 1982-ben. Itt tanultam az Ipari Középiskolában, de a mérnöki oklevelet már Nagyszombatban szereztem az anyagtechnológia karon. Az egyetemi évek alatt alapítottam meg Komáromban a Szabadság Vándorai Túrakerékpáros Egyesületet. Sok bringatúrát szerveztem, de az összes közül a legkiemelkedőbbek a Vámbéry Ármin nyomában indított expedíciók lettek. Közben feleségre is leltem Ági személyében, aki hol az úton kísért, hol fontos háttérmunkát végzett…
– Tekerjük vissza az idő kerekét, és emlékezünk egy kicsit vissza arra az időre, amikor az a hóbortos ötleted támadt, hogy biciklivel szeretnél eljutni Ázsiába…
Az első ázsiai út egy folyamat része volt. Először a nyugati országokba – Franciaországba, Olaszországba, Ausztriába – túráztam, majd Erdélybe is belekóstoltam. Itt tapasztaltam meg először a tőlünk keletebbre lakó emberek kedvességét, és elhatároztam, hogy az utolsó egyetemi nyári szünetet egy törökországi túrára áldozom. Így született meg a 2005-ös Vámbéry expedíció ötlete, amely végül Irán fővárosában végződött.
– Mi adta az ötletet, hogy két keréken Vámbéry Ármin nyomában induljál el?
A 2005-ös expedíció ötletét Hodossy Gyulával, a Vámbéry Polgári Társulás elnökével közösen találtuk ki. Szerettem volna hozzájárulni Vámbéry hagyatékának ápolásához, és valamilyen módon felhívni a fiatalok figyelmét a kitartás és a szorgalom fontosságára. A 2013-as expedíció mondanivalója is hasonló volt, de ezen felül még néhány évforduló is apropóul szolgált az idei úthoz. Például Vámbéry halálának 100. évfordulója vagy közép-ázsiai útjának 150. évfordulója.
– Hogyan lehet lelkileg, fizikailag felkészülni az ilyen útra, és mit vártál az úttól?
A felkészülés minden útra különböző. Ez nagyban összefügg az expedíciót megelőző tevékenységekkel és persze magával az úttal is. Munka mellett például szinte lehetetlen lett volna felkészülni. Ezért az indulás előtt már három hónappal mentesítettem magam minden más elfoglaltságomtól, és csak a fizikai felkészüléssel és a túra technikai előkészületeivel foglalatoskodtam. A legtöbb időt természetesen a vízumok beszerzése vette el. A lelki felkészülés ezek után automatikusan megtörtént. A legtöbb Közép-Ázsiába utazni vágyó embert nem is annyira a fizikai megterhelés, hanem sokkal inkább a bürokratikus akadályok térítik el a tervétől. Ráadásul az ilyen komplikált útvonal összehozásához nincsenek előre leírt sémák az interneten. Én is a saját bőrömön tapasztaltam az összes nehézséget, és biztos, hogy második nekifutásra már sokkal könnyebb lenne minden ilyen intézkedés. A lényeg, hogy sikerült minden engedélyt és vízumot beszereznem, és az expedíció anyagi hátterét is bebiztosítanom. Itt azért érdemes megemlítenem, hogy Szlovákiából és Magyarországról korántsem érkezett annyi támogatás, mint a világ más országaiból, ahol Vámbéry neve szinte semmit sem mondott.
– Akkor mesélj talán a mostani utadról, milyen kalandokban volt részed, milyennek ismerted meg a távoli népek szokásait, kultúrájukat, ételeiket?
Ez az út közel 7400 kilométer hosszú volt. A legelső benyomások a Fekete-tengertől keletre a Kaukázusban értek. Elsősorban a táj szépsége fogott meg. Mivel Grúziában és Örményországban még májusban tekertem, ezért hihetetlenül zöldnek hatott minden. Voltak helyek, ahol még hóval is találkoztam. Ezt követte egy 32 napos iráni tartózkodás, ahová már majdnem úgy mentem, mint haza. A 2005-ös expedíció után már tudtam, mi vár ott rám. A perzsák ismét elvarázsoltak kedvességükkel és vendégszeretetükkel, voltak azonban meglepetések is. Irán után azonban egy teljesen ismeretlen szakasz következett. Most jártam életemben először a közép-ázsiai államokban. Míg Türkmenisztánban és Üzbegisztánban a forró sivatag kínzott, addig Tádzsikisztánban és Kirgizisztánban a Pamír-hegység 4000 méter fölötti hágóival kellett megküzdenem. Az emberek azonban kivétel nélkül mindenhol kedvesen fogadtak. A legnagyobb kulturális eltérést leginkább a zárt Iránban észleltem. Az ételeket sehol sem kedveltem meg igazán. Szerintem a mi közép-európai konyhánk sokkal ízletesebb és változatosabb. Az elmaradott országokban a szegénység leginkább az emberek étrendjén látszott meg. A túlélés miatt azonban fontos volt az evés, ezért sokszor megettem olyat is, amit itthon sohasem ennék meg…
– Mennyire érezted kint az emberek segítőkészséget, jóakaratát, feltételezem, többségük sohasem hallott Szlovákiáról?
Végül is teljesen mindegy honnan érkezik az ember. Minden turistával hasonlóképpen bánnak, és mi, utazók sem tettünk különbséget egymás közt. A kietlen Karakum-sivatagban például mindenki tudatosította, hogy az életben maradáshoz minden csepp víz nagyon fontos. Csak a nehéz körülmények között élő emberek tudják igazán, milyen fontos a segítség. Jellemző volt, hogy körülményeikhez képest mindig azok nyújtották a legtöbbet, akik a legnagyobb szegénységben éltek.
– Gondolom, nemcsak a naponta megtett kilométerek száma volt beosztva, hanem az is, mennyiből kell gazdálkodnod. Hány euróból kellet kijönnöd az út során?
Természetesen nem akartam minden megtakarított pénzem elkölteni. Mivel az expedíció alatt munkanélküli voltam, még az otthoni egészségügyi biztosításomat is ki kellett fizetnem. Ezért szóba sem jöhetett, hogy szállodában szálljak meg, vagy hogy étteremben egyek. Szerencsére, egyik országban sem voltak nagyobb árak, mint nálunk, így sikerült egész jól kigazdálkodnom az expedíciót. Váratlan kiadások és események persze azért becsúsztak. Ilyen volt például az iráni autóbaleset, amely során belém szaladtak autóval. A bringa javítását önerőből kellett megoldanom, de a pótalkatrészek sajnos, nem voltak ingyen. A másik váratlan esemény az üzbegisztáni betegeskedésem volt, amikor lázzal és hasmenéssel kerültem kórházba. Szerencsére, itt nem kellett fizetni az gyógykezelésért.
– Korábban egy interjúban az mondta nekem Erős Zsolt hegymászó, hogy aki egyszer feljut a csúcsra, az máskor is szeretne feljutni. Minden expedíció egyfajta próbatétel, és sok mindent kilehet számítani, csak az időjárást nem. Van úgy, hogy esik az eső, fúj a szél vagy hull a hó, de a tervezett távot akkor is teljesíteni kell… Neked sikerült megúsznod az időjárás viszontagságait, vagy itt-ott téged is elkapott egy eső vagy szélvihar?
Egy expedíció pont az ilyen kihívásoktól lesz kivételes. A bringás hónapokon keresztül kint van a természetben, és akármennyire is próbál vele összhangban élni, néha az időjárás is szeszélyes, és bizony olyankor sok szenvedéssel jár minden kilométer megtétele. Az idei túrán is leszakadt párszor az ég, de sokkal inkább a hőség, mintsem az eső kínzott. A sivatagi hőség másfél hónapon keresztül kitartott. Az 50 fok feletti hőmérséklethez képtelenség hozzászokni. Aztán Pamírban, az oxigénhiányos környezetben való tekerés sem volt egyszerű. Állandóan fáradtnak éreztem magam. Körülbelül két hétig tartózkodtam 3500 méter feletti magasságban.
– Az első utadról könyv született „A biciklis dervis – Két keréken Vámbéry Ármin nyomában Dunaszerdahelytől Teheránig” címmel. Hogyan jött az ötlet és ki támogatta a könyv kiadását?
A biciklis dervis 2007-ben jelent meg a dunaszerdahelyi Lilium Aurum könyvkiadó gondozásában. A nyolcvan napos útnak emléket állító könyv nagy sikerrel fogyott, ezért a kiadóval úgy döntöttünk, hogy a 2013-as expedíciónak is emléket állítunk egy könyvvel. Ez lesz a második könyvem, és ígérem, ez sem fog kalandokban kevésbé dúskálni, mint az előző. Az könyv decemberben kerül a könyvesboltokba „A harmadik út” címmel. A könyv címét és történetét Vámbéry Ármin harmadik és egyben legkeletebbre vezető útja inspirálta.
– Úgy vélem, aki egyszer egy ilyen utat megtesz, az megfertőződik kalandvággyal. Téged mi vitt rá arra, hogy másodszor és harmadszor is biciklire ülj, és meg se állj a következő úti célodig?
Ez jó kérdés. Amikor hazajöttem a legutolsó utamról, nagyon fáradt voltam, és nem voltak újabb világjáró terveim. Az idő azonban mindent megváltoztatott, és közben rengeteg más utazó és barát indult világnak. Az ő úti beszámolóik újra életre keltették bennem a kalandvágyat, és már csak a megfelelő szikra hiányzott, hogy újra valóra váltsam álmaim. Ez a szikra minden ember életében máskor és másként jön. Nekem a szabadság elviselhetetlen hiánya jelentette az indító lökést.
– Hogyan született meg a 2013-as expedíciód terve, mikor indultál és meddig tartott? Milyen országokat érintettél?
A 2013-as expedíció terve 2012 augusztusában született meg. Ettől az időponttól kezdve szisztematikusan készültem a nagy útra. A Vámbéry évfordulók is közrejátszottak, meg az is, hogy nincs értelme halogatni a nagy terveket: 2013 lesz a megfelelő év egy újabb kalandra. Az út folyamán végül 13 országot érintettem. Kirgizisztán és Tádzsikisztán voltak a legtávolabbi országok. Ezeknek is a keleti országrészei, amelyek csupán egy kőhajításnyira fekszenek Kínától. Megvolt ugyan a vízumom Kínába és Pakisztánba is, ezekbe az országokba mégsem tekertem át. Ennek oka a júniusi pakisztáni terrorcselekmények voltak, amelyek áldozatai között voltak a szlovák hegymászók is.
– Hogyan láttad, milyen helyzetben élnek azok az emberek Szlovákiához képest. Nálunk általános az elégedetlenség, mi a helyzet a világ más pontjain? Reális az a kép, amelyet a médiából kapunk azokról az országokról, amelyeket végigutaztál, vagy a valóság egészen más?
Való igaz, Közép-Európában nagyon sokan elégedetlenek. Talán azért is, mert előttünk a fejlettebb Nyugat-Európa példája áll, és bizony sokan közülünk hajlamosak elhinni, hogy ott még a kerítés is kolbászból van. Ugyanez a helyzet a tőlünk sokkal szegényebb országokban is. Sok helyen a fizetések 50-100 euró között mozognak, és szíves-örömest megelégednének 300-400 eurós keresetekkel. Úgy hiszem, velünk született tulajdonság, hogy bármi van, az soha nem elég jó. Mindig jobbat és többet akarunk. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy bár keleten sokkal szegényebb körülmények között élnek az emberek, mint mi Európában, mégis sokkal boldogabb és gondtalanabb az életük, mint a miénk. A média pedig főleg azokkal az országokkal foglalkozik, amelyek valamiért fontosak a nagyhatalmaknak. Például Irán, ahol a Föld legnagyobb olajtartalékai találhatóak. Természetesen a nagyhatalmak minden eszközt kihasználnak, hogy ezeket a tartalékokat megkaparintsák, és nem átallnak a médiát sem a szolgálatukba állítani, csak hogy a törekvéseiket véghezvigyék. Az ilyen országokkal kapcsolatban a valóság természetesen valahol teljesen máshol van, mint ahogy azt a média beállítja. A többi közép-ázsiai országról meg szinte semmi információja nincs az átlagos európainak. Hisz legyünk őszinték magunkkal, hányan tudjuk kapásból felsorolni akárcsak az -isztán végződésű országok fővárosait?
– Úgy tudom, ki se látszol hazatérésed óta a munkából, a készülő könyv miatt is. Kinek ajánlod a könyvet?
Elsősorban azoknak, akik szeretik az útikönyveket. Akik szeretnek elrévedni a térképek fölött, és gondolatban messze szállni ismeretlen tájakon. Ez a könyv méretében és formájában A biciklis dervis folytatása lesz, de mégis valami teljesen másról szól majd. Hisz, ahogy A harmadik útban is leírom, különbözőek vagyunk, és különböző utakon járunk. Ha nyomomba eredsz, már mást látsz, másokkal találkozol, a szél is máshonnan fúj majd, de egy dolog közös lesz bennünk: az elhatározás, ami útnak indított, és a szabadság iránti vágy, ami csavargóvá tett.
– Kaphatnának az olvasók esetleg egy kis ízelítőt a könyvedből?
A könyvtől senki ne várjon világmegváltó gondolatokat vagy happy end-et. A valóságot írom le, ami 107 napi kemény küzdelemről, magányról, szenvedésről, ugyanakkor érdekes találkozásokról és fantasztikus tájakról szól. Csak találomra idézek most két részletet a kéziratomból. „16 kilométer zötykölődés után megérkeztem a világ végének is nevezett Bulunkul településhez. Turista ide már nagyon ritkán téved. A település a mellette fekvő két tó egyikéről kapta a nevét. Yashilkul a zöld tó és a közvetlen közelében fekvő Bulunkul – a kisebbik tó. Az alig 35 házból álló település 3750 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Itt láttam az első jurtákat is. Az élet nem könnyű errefelé. A hosszú telek idején gyakori a mínusz 50 fokos hideg, de mértek már mínusz 62 és fél fokot is.” A másik részlet pedig: „Bringám nyergében 4100 és 4300 méter közötti magasságban minden egyes méter nagy szenvedés volt. Nyolc km/óra átlagsebesség mellett ötven méterenként meg kellett állnom pihenni. Ilyenkor sűrű ásítozások jöttek rám, és bár az éjszaka tíz órát aludtam, mégis úgy éreztem, újra le kell dőlnöm, mert állva elalszom. Erre persze nem volt lehetőség, mert még ezen a napon túl akartam jutni a hágón. Nem kockáztathattam meg, hogy ekkora magasságban töltsek egy éjszakát. Ez túl veszélyes lett volna. Hosszú küzdelem árán végül felértem a hágóra, igaz, az utolsó kilométert tolva tettem meg. Fent elég erős szél volt, de úgy döntöttem, lerakom a bringám, és gyalog mászok tovább a hegyoldalban. A kísérlethez sikerült még annyi erőt kipréselni magamból, hogy végül 4718 méterig jutottam.”
– Gondolom, fejben már tervezed a következő utat… Tudod már, hogy merre felé fog vinni? S végezetül, mit üzensz az olvasóidnak?
Egy ilyen hosszú út nagyon elfárasztja a vándort. Az expedíciózást illetően jelenleg nincsenek további terveim. Most a legfontosabb feldolgozni az élményeket, és karácsonyra egy szép könyvvel meglepni olvasóimat. Decemberben szívesen vállalok beszámolókat és könyvdedikálásokat. S hogy mit üzenek az olvasóimnak? A világgá menetel nem megoldás gondjaidra, de gyógyír sok mindenre. Ha megteheted, hogy csak a szívedre hallgass, ne tétovázz egy percig sem! Indulj el! Nem fogod megbánni!
Köszönöm a beszélgetést!
Telek Lajos, Felvidék.ma
