Párizs 2025

Ha az ember másodszor is eljut oda, ahol már egyszer volt, akaratlanul is összehasonlítja a látottakat. Mert tempora mutantur, s nem csak mi változunk az idő múlásával, hanem a világ is. Amennyiben némileg hosszabb idő telik el, eléggé látványos változások figyelhetők meg. Szerencsére nem minden változik, vannak időálló, megnyugvást sugalló értékek is. De azért idővel történik egy és más.

Ez tapasztalható Párizs esetében is. Akárhogy is, de a fő „attrakció” itt mégis a Notre-Dame, amely egy sajnálatos tűzvész következtében szinte teljesen kiégett, úgyszólván a megsemmisülés határáig. Jellemző a franciák nemzeti büszkeségére, hogy mindent megtettek a gótikus székesegyház fölújítása érdekében. Mert ez egy ikonikus épület, a francia gótika fontos székesegyháza (1163 és 1345 között építették) – igaz, tulajdonképpen csak Victor Hugo regénye hívta rá föl a figyelmet.

Notre-Dame 2025-ben (Fotó: Aich Péter)

A felújítás nem volt egyszerű, tényleg a legjobb szakembereket kellett mozgósítani. A munkálatok ugyan még nem értek véget, a daruk s a részleges állványozás a bizonyíték erre, ám a nyilvánosság már megtekintheti. Hihetetlen a rengeteg érdeklődő, hosszú sorban vártak az emberek, hogy bejussanak a templomba, s megnézzék, mi változott, milyen lett a fölújítás eredménye.

Párizs, Szajna, Eiffel-torony

Nehéz megmondani, mi ennek a legnyomósabb oka. A kíváncsiság persze sokat nyom a latban, tűzvész nélkül ugyanis aligha jönnének az emberek ilyen tömegben.

Vajon a vallásosság milyen mértékben befolyásolja az érdeklődést? A kérdés nem olcsó provokáció, sokkal inkább elgondolkodásra késztet, hiszen a vallásosság a mai világban inkább elmarasztalásként jelenik meg, a vallásos templomlátogatók pedig nem tartoznak a hangoskodók közé, ugyanakkor a nehéz időkben sokaknak épp az jelent vigaszt.

Egyúttal azonban bizarr jelenség tanúi vagyunk: a Notre-Dame keresztény templomként a szeretet és a megbocsájtás egyik jelképe, ám ugyanakkor (vagy ennek ellenére?) az előtte levő téren (de másutt is a városban) állig fölfegyverzett géppuskás katonák járőröznek.

Járőrök a Notre-Dame előtt 2025-ben

Ez is a mai világ egyik velejárója. Mielőtt bejut az ember a templomba, biztonsági átvilágításon esik át, jobb is, ha nem tartunk a táskánkban bicskát sem. Az átvilágítás, táskaellenőrzés másutt is megtörténik, kellemetlen ez, ám ennél is rosszabb, hogy ezt mindenki természetesnek tartja. Ide jutottunk az európai civilizációnkkal, ennyit ér a demokratikus tolerancia.

Maga a Notre-Dame belseje sajátos képet nyújt. Régi (tűzvész előtti) állapotához képest szinte újnak hat, mintha most építették volna, persze hiányzik az óság patinája, evégett némileg ridegen hat, olyan ez, mintha valójában egészen új volna, s a kinti állványozás és daruk mellett bent is látszik, hogy van még mit csinálni, hiányzik például a mellékoltárok berendezése is, és hát a rengeteg érdeklődő tömeg sem igen alkalmas a csöndes elmélyülésre, sokkal inkább egy templomhoz nem méltó látványosság ez.

Párizs, Rue de Pressbourg

Párizsban persze más is látható, több időre van szükség, hogy legalább a legfontosabb helyszíneket megnézze az ember, mert hiszen a látnivalókat is meg kell emészteni, elraktározni az élményeket tudatunkban, hogy maradandó legyen az élmény.

A Louvre-t például nem is lehet egyszerre végig nézni, túl sok ott a látnivaló, a csodálatos képzőművészeti alkotás, a legszebbeket is többnyire csak könyvekből ismerjük, ám a milói Vénuszt (amely föltehetően Praxitelész eredeti szobrának a másolata), nem lehet kihagyni.

Hatalmas élmény az Orangerie is, ahol Monet csodálatos nagyméretű tavirózsái láthatók, úgyszólván megszemélyesítve az impresszionizmust, s kiegészítve azt, ami a pályaudvarból kialakított Orsay Múzeumban látható – és még sorolhatnám.

Napóleon szarkofágja az Invalidusok dómjában

Kihagyhatatlan a Champs Elysées, pozsonyiként pedig az onnan elágazó szinte jelentéktelen Rue de Pressbourg, a nagy Diadalív, az Invalidusok Napóleon szarkofágjával, a Rodin-múzeum…

Némi érdekes kitérőt jelenthet néhány Párizstól nem messzi Loire-menti kastély látogatása. Valóban szépek ezek a hatalmat, gazdagságot, fényűzést fitogtató épületegyüttesek, ám miként az a múzeumokban lenni szokott, kevés betekintést nyújtanak arról, lakóik valójában hogyan éltek ott az ilyen szalon s olyan hálószoba társaságában, a rengeteg helyiség tömkelegében, mi mindenre szolgáltak ezek a (nem biztos, hogy eredeti bútorokkal, s valószínűleg csak kivételes – egyszeri – alkalommal használt pazar, aranyozott étkészletekkel berendezett) kastélyok a látványos luxussal való hivalkodáson kívül. De persze ez is a francia nemzeti büszkeség része, s nem is alaptalanul.

Orsay, az állomás órája

Párizs mindenképpen megér egy misét, ahogy azt állítólag IV. Henrik francia király megállapította, miután a trón érdekében áttért a katolikus hitre. Ez manapság már nem szükséges, még muzulmán hitre sem kell föltétlenül áttérni, lévén, hogy Franciaország mostanában nem királyság, sőt emirség sem.