Ha bármit elérni szeretnénk, úgy azért tenni kell. Mert ha csak sóhajtozunk és panaszkodunk, hogy nincs, ami normális körülmények között lenni szokott, akkor az nem is lesz. Másrészt: az sem haszontalan, ha tudjuk, mit akarunk, mit kéne elérni. Hogy céltudatosan léphessünk.
Sokan vannak, akik csak panaszkodnak, ám ez passzív hozzáállás, valójában a lemondás eredménye, hiszen panaszkodással nem sokat érünk el, pozitív eredményhez tevőleges hozzáállás kell. Sokan azon is siránkoznak manapság, hogy Szlovákiában minden egyszínű. Nemzetiségi téren pedig gyakran azzal szembesülünk, hogy azokkal a jogokkal sem élünk, amelyek megvannak. Márpedig ha tenni lehet, akkor tenni kell. És a jogokkal élni kell, különben elsorvadnak. A választás azon fontos lehetőségek egyike, amikor befolyásolhatjuk a dolgok menetét. Miért nem cselekszünk? Annyira közömbösök lennénk? De akkor miért panaszkodunk? Vagy annyira kishitűek lennénk, s úgy véljük, úgysem lesz abból semmi, tehát kár a gőzért, kár a fáradozásért?
Ez a helyzet a mostani köztársasági elnök választásával. Szinte mindenki azt mondja, hogy eleve esélytelen, magyar elnökjelöltből úgysem lesz köztársasági elnök. Úgyhogy akkor minek válasszam őt?
Mindenki tudja: Bárdos Gyulának nem sok esélye van, hogy elnökké válasszák. Hadd ne soroljam most ennek okait. Csakhogy nem csupán erről van szó! Egyáltalán nem kizárólag erről van szó! Az a sok zokszó, amit mindnyájan hallottunk már, épp abból ered, hogy eleve föladtuk. Pedig nem szabad föladni! Eleve már végképp nem! Ha nem hallatjuk szavunkat, nem is lehet azt hallani: néma gyereknek anyja sem érti szavát, hát még azok, akik oly sok előítélettel viszonyulnak hozzánk. Világossá kell tenni, hogy itt vagyunk, hogy részesei vagyunk ennek az országnak, itt élünk, itt dolgozunk, itt adózunk, ne is jusson senkinek eszébe, hogy nem államalkotó nemzetiségként (ez az alkotmány szerint van így!) ne lenne ugyanolyan jogunk, mint bárki másnak az államalkotó nemzetből.
Magyarán: el kell menni szavazni, s szavazatunkat a minket képviselő jelöltre kéne adnunk. Azért, hogy meghallják szavunkat. Azért, hogy egy integráló, összekötő személyiségre szavazzunk. Azért, hogy egy emberi és európai értékeket magas színvonalon képviselő politikus mellett álljunk ki. Ne a kishitűség és közöny vezéreljen, hanem a pozitív tenniakarás. Nem igaz, hogy úgysincs értelme. Mert van értelme. Mert itt nem Bárdos Gyuláról van szó. Itt az iskoláinkról van szó. A templomainkról. Arról, hogy szülőföldünk földrajzi neveit bárhol gond nélkül anyanyelvünkön föltüntethessük. Hogy fogadják már végre el, hogy errefelé nem kizárólag az egyetlen hivatalos nyelven lehet érvényesülni. Hogy vegyék már észre, Szlovákia nem homogén nemzetállam, ahol minden nemszlovákot (és nem uralkodópártit) büntetlenül meg lehet rúgni. Hogy a nagyszülők ne siránkozzanak, amiért az unokáik már nem ismerik az ő nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat. Hogy Szlovákia is gazdagabb legyen azáltal, amit mi tudunk adni, s hogy ezt pozitív tényként értékeljék. Hogy másságunkat, miként a szivárvány tarkaságát gazdagodásként érzékeljék.
Ez a kölcsönös gyűlölködés, rosszindulatú gyanakvás nem tarthat örökké, ennek véget kell vetni. Hát ezért kell elmenni, kiállni azért, aki pozitívan látja a világot, aki közülünk való, s mindnyájunkat nemzetiségre való tekintet nélkül békés szóval képviselni képes: a magyar elnökjelöltért, rá szavazni. Mert az szimbólum értékű.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44518,44443,44405,44317″}