Május 21-én a kassai Állami Tudományos Könyvtár (ÁTK) épületén, 16 órakor emléktábla avatására került sor, mely a Kassán keresztül Auschwitzba szállított magyaroknak állít emléket.
Eredetileg a vasútállomás épületén került volna sor annak leleplezésére, ám a vasúttársasággal nem lehetett megegyezni. Ahogy Lang Tamás docens fogalmazott, a Szlovák Köztársaság Vasúttársasága (ŽSR) Területi Igazgatósága értetlensége, sőt határozott elutasítása miatt, erre nem kerülhetett sor. A régi szép vasútállomást értelmetlenül elpusztították, mely tanúja volt ennek a borzalomnak. Így került a tábla végül a Forgách-palota épületére (Fő u. 10), mely ma az ÁTK otthona. Ennek az épületnek nincs köze e tragikus eseményekhez, de a város szívében található, így jobb helyszín, mint az eredeti. Viszont sokaknak szúrt szemet, sőt botrányosnak tartották, hogy a Kassai Zsidó Hitközség (KZSH) nem képviseltette magát. Nem tetszett nekik, hogy a somorjai Fórum Intézet szervezi a rendezvényt. A KZSH külön megemlékezést akar tartani. Néhány zsidó barátom ezt a holokauszt ignorálásának minősítette a KZSH részéről.
Az ünnepség szónoka Dr. Richard Raši, Kassa főpolgármestere lett volna, de ő hagyományosan elkerüli az olyan alkalmakat, amikor magyarul is megszólalnak. Helyettese, Renáta Lenartová szólt röviden a nagyjából száz emberhez, majd Dr. Haraszti György, a budapesti Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) tanszékvezető tanára mondott beszédet. Hetven évvel ezelőtt a felső-sziléziai Aschwitz-Birkenauba családostul hurcolták el az embereket „munkára”. Az öregekkel együtt a gyerekeket is. Azok számára, akik ezt látták, vagy tudtak Walter Rosenberg és Alfred Wetzler tanúvallomásáról, nem volt illúziójuk, hogy itt nem számolnak hazatérésükkel. 70-80 vagonból állt egy szerelvény. A csendőrség a németeknek adta át azokat, majd a szlovák vasutasok kísérték őket tovább. Felidézte a rendeleteket és eseményeket. 1944. április 14-e, vasárnap pészah napjára esett, amikor megkezdődtek a deportálások. Ez volt a szónok nagyszüleinek is a tragédiája. Az egyedülállóan leggyorsabban levezényelt deportálásban több magyarországi szerv aktívan vett részt. 56 nap kellett csupán hozzá. Majd Gaskó Miklós és Vrancsik István csemegekereskedő érdemeit méltatta.
Soha sem szabad régmúlttá változtatni ezeket az eseményeket. Emlékezni kell ebben a nagy múltú városban is magyaroknak, szlovákoknak, németeknek, zsidóknak és romáknak egyaránt.
Őt Egon Gál mérnök-filozófus, a pozsonyi Comenius Egyetem Judaisztikai Intézetének ny. igazgatója követte. Márai Sándort megkérdezték, hol érzi magát leginkább otthon. A temetőben – volt a válasz -, mert ott közeli rokonai nyugszanak. Mondják, minden rossz valamire jó. Ebben az esetben ez nem igaz. A világ egyik legkulturáltabb nemzete behódolt egy primitív ideológiának. Az emberi természet árnyoldalait ismerhettük meg. Arra hívta föl a figyelmet, hogy minden társadalomban akadnak szélsőséges egyének, van gyűlölet, mely azonban megoszlik. A veszély akkor válik valódivá, ha az egy behatárolt embercsoportot céloz meg. Ez lesz bűnbakká, vagyis a gyűlölet tárgyává. Ezért fontos az emlékezés, mert csak a múlt ismeretével felvértezve tudjuk meggátolni, hogy a borzalmak megismétlődjenek. Ugyanis az emberi természet nem változik, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy az ilyesmi nem ismétlődik meg újra.
Az emléktábla nem az állomáson áll, de a város lakossága tanúja volt ennek a tragikus eseménysornak, így az méltó helyre került. Három nyelven hirdeti:
„Az 1944. május 14. és július 20. között Kassán át 137 szerelvényben az Auschwitz-birkenaui halltáborba szállított 401 431 magyarországi zsidó emlékére. Köszönet dr. Gaskó Miklósnak és Vrancsik Istvánnak, akik életünk kockáztatásával feljegyezték ennek tényét az utókor számára.” Az első szerelvény Nyíregyházáról indult, az utolsó Rákoscsabáról.
Az emléktábla gránitból és bronzból készült. Alkotója Szilágyi Tibor, érsekújvári születésű szobrász. Ennek megvalósulása a debreceni, dunaszerdahelyi, érsekújvári, győri, pozsonyi zsidó hitközségeknek, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványnak, Gaskó Miklós családtagjainak és barátainak, valamint Lang Tamás docens igyekezetének és nem utolsó sorban Ján Gašpar könyvtárigazgatónak köszönhető. Szomorú, hogy a KZSH ebben nem vett részt.
Egy ősi arámeus ima, kaddis hangzott el Haraszti György tolmácsolásában. Felszólította a résztvevőket, ezalatt mindenki saját meggyőződése, hite, vallása és lelkiismerete szerint imádkozzon, vagy elmélkedjen azon, amit hallottunk. Lenartová, Haraszti és Gál közösen leplezték le az emléktáblát. Ősi szokás szerint, köveket helyeztek el az emléktábla alatt.
Ezután került sor Gaskó Miklós: A bunker felett, Egy kassai ügyvéd visszaemlékezései c. három nyelvű kötetének bemutatására az Állami Tudományos Könyvtár helyiségében, mely azonban kicsinek bizonyult az érdeklődők számához képest. JUDr. Peter Kerecman, a Szlovák Ügyvédi Kamara (SzÜK) Történelmi Bizottságának elnöke szólt elsőként. Az ügyvédek feladata objektíven beleszólni a társadalmi folyamatokba. Gyakorlati tapasztalataik révén, élvezve az ügyfél bizalmát, a történelem társalkotói lehetnek. Megfelelő felkészültség után Gaskó Miklós felvértezetten lépett az ügyvédi pályára. Darvas Sándornál szerzett tapasztalatai nyomán olyan életfilozófiát választott, hogy segítségére legyen azoknak, akik hozzá fordulnak. Az emberi jogokat védte. Majd a kötet előszavából idézte Ľubomír Hvezdovičot, a SzÜK elnökét, aki arról írt, hogy Gaskó visszaemlékezései nyomán mélyen el kell gondolkozni jelenlegi állásfoglalásaink és cselekedeteink fölött a humanizmus alapvető értékeiről, etikus hozzáállásunkról az ügyvédi hivatással kapcsolatban, ami a jövőben minden ügyvéd esetében a történelem nagyítóüvege alatt megvizsgáltatik és vagy példaértékű, helytálló személyiségként könyvelik el, vagy olyan személyek közé sorolják, akiket az értékrend sötétebb árnyalatával jellemezhetünk. Szita Szabolcs, történész, egyetemi tanár és Lang Tamás docens (az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem) tartott rövid előadást.
Szita a következő szavakkal kezdte: „Őszinte megrendüléssel, a gyász fájdalmával százezrével elhurcolt és megölt magyar zsidókra emlékezünk ma. Míg éltek – a kisgyerekektől a nagymamákig, a dédapákig – az utolsó percekig bíztak és reméltek, hűséges honpolgárok voltak, Szerették, szorgosan gyarapították a hazát. Mégis kitagadták, elárulták őket. A magyar zsidóság nagy része tájékozatlanul, felkészületlenül, a német-barát Sztójay-kormány hatóságai által sarokba szorítva, mindenben kiszolgáltatva a zsákmányra éhes német megszállók, az SS és magyar kollaboránsok prédája lett.
A sárga csillaggal megjelölt zsidónak sorolt magyar állampolgárok mindenkor törvénytisztelők voltak. Engedelmesen eleget tettek minden, ellenük hozott rendeletnek.” Amikor gettókba hurcolták őket, sorsuk megpecsételődött, mely nem lehetett más, mint az elpusztított európai zsidóságé. Pedig a nyugati világ vezetői és a magyarországi zsidó vezetők előtt is ismert volt, hogy az elhurcolt zsidók iparszerű irtása folyik. A hallgatás összeesküvése és az illúziók tévhite azt sugallta, Magyarországon ez nem történhet meg. A politikai és katonai vezetők egy része világosan látta, a háború számukra elveszett. Viszont egy másik, fanatikus részük az idővel versenyezve, a zsidók elpusztítását minden áron végre akarta hajtani. Adolf Eichmann és kommandója készséges magyar állami segédlettel megvalósította ördögi tervét. A társadalmi szolidaritás mélypontra süllyedt, a propaganda és a közöny, a passzivitás segítette az embertelenséget. Sokan úgy vélték, ez nem magyar ügy. A sajtó és Endre László belügyminisztériumi közigazgatási államtitkár cinikus megjegyzései, hazugságai, miszerint a zsidóság kiköltözött a városból és egészséges levegőhöz jutott, örül e változásnak és a bánásmód emberséges, sőt udvarias, félrevezették a társadalmat.
Lehetett a vészterhes 1944-es esztendőben nemet mondani? A példák azt bizonyítják, lehetett. Több köztisztviselő, polgármester, rendőrtiszt, főjegyző lemondott állásáról, nyugdíjba vonult vagy beteget jelentett. Helyes döntést hoztak, nem vettek részt a történelmi hagyományok megtiprásában.
Felejthetetlen, hogy Kassán is voltak ilyenek. Ezek közé tartozott Gaskó és Vrancsik. Az előbbi által megőrzött vonatlista a nemzeti-szocialista Endlösung máig tragikus és hiteles bűnjele. Gaskó és családja embermentő tevékenységét őrzi a most bemutatott könyv is. Az emlékezés fontos lépés a közös megtisztulás és útkeresés, a megbékélés felé. Az elpusztított ártatlan emberek égbekiáltó bűnére emlékezni tisztesség és bátorság vállalása. A fájdalmas múlt tanulságairól beszélni kell, hogy a következő generációkat felvértezzük az önvédelem képességével az antiszemitizmus és rasszizmus mérge ellen.
Gaskó Miklós mellett olyan kiváló kassaiakra kell emlékeznünk, mint Schlachta Margit és Salkaházi Sára. A megújuló emlékkultúra azért közös érdekünk, mert ez az embertelenség eltűrése ellen hat.
Szita Szabolcs köszönetet mondott mindazoknak, akik az emléknapot megszervezték, melyen az elhurcolt magyar zsidókra emlékeztek és Gaskó Miklós kéziratának kiadását lehetővé tették.
Láng Tamás docens a kötetet mint a tényirodalom jelentős alkotását üdvözölte. A sztálingrádi csata után vaknak kellett lennie mindenkinek, aki még mindig a náci győzelemben bízott. Mégis az állami apparátus részt vett az embertelenségekben. Ebben a légkörben akadt egy széles látókörű és humanista ügyvéd, aki közvetlen közelről figyelte az eseményeket és aktívan, anyagilag segített, okiratokat szerzett, elrejtette a zsidók vagyonát és azt hiánytalanul visszaadta a háború után. Ritkaságszámba ment ez az emberséges magatartás, mely veszélyekkel is járt. Hiszen az, aki ilyesmit vállalt nemcsak saját, hanem családja tagjainak életét is kockáztatta. Egy napon kiakasztotta irodájára, zárva tart és oda menekítette az üldözötteket. A háború után lejegyezte emlékeit, majd 1983-ban lányának Ágnesnek lediktálta jegyzeteit. A legfontosabb dokumentum, mely csupán három oldalnyi, a Vrancsik István jóvoltából megszerzett lista a halálvonatokról. Az elkerülhetetlen nyelvi szerkesztés után, három nyelven adták ki. Az angol bevezetőt Randolf Braham, neves holokauszt kutató írta, a magyart meg Szita Szabolcs. Külön megköszönte a Szlovák Ügyvédi Kamarának, hogy azt kiadatta. A családtagoknak meg azt, hogy a fénykép-dokumentációt rendelkezésre bocsátották. A kiadás ötlete még 2011-ben merült föl, amikor Gaskó Ádámmal – az ügyvéd fiával – tárgyaltak erről. Ő őrizte apja hagyatékát és kiegészítette az adatokat. Sajnálatos, hogy ezt a napot nem érhette meg. Vrancsik unokája, Szilárd is képekkel gazdagította a kötetet. Ő betegsége miatt nem tudott jelen lenni. Ján Gašpar az ÁTK igazgatója is hozzájárult egy értékes fényképpel, melyen kassai ügyvédek láthatók. Jana Gaskó, Ádám özvegye méltatta röviden apósát, majd mondott köszönetet leányával együtt többek között Lang Tamásnak, aki egyedüliként maradéktalanul teljesítette ígéretét s a könyv végre megjelenhetett.
Tekintse meg képgalériánkat ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
