Szikora: „Életem első, igazi focicipője 170 koronába került. Gyurek Pistától vettük, attól a tardoskeddi játékostól, akit mindenki ismert, hiszen ő Nyitrán játszott az első ligában, később a kassai Lokomotívához szerződött.
Eleinte nekem is Gyurek Pista volt a példaképem, – én is olyan neves futballista akartam lenni, mint ő, közben pedig főiskolai hallgató Nyitrán, hogy tanító lehessek. Emlékszem, a tőle vásárolt cipő mindig ott lógott a vállamon, még a templomba is azzal mentem. Ha visszagondolok az akkori fűzős „tökökre”, vagyis labdákra, s arra, hogy miféle kezdetleges cipőkben futkároztunk akkor, hihetetlennek tetszik, hogy pontosan tudtunk rúgni, sokkal pontosabban, akár a maiak. Jóval többet gyakoroltunk ugyanis, mert imádtuk a focit.
Miután Tardoskedden befejeztem az alapiskolát, Érsekújvárba kerültem gimnáziumba. Itt – titokban – elmentem a helyi ifjúsági csapat edzésére, de nem szerződtem oda, mert apám, aki tősgyökeres tardoskeddi volt, árulásnak tekintette volna, ha ott játszom. Tardoskedd és Érsekújvár ugyanis rivalizáltak egymással, s a faluban is nagy lett volna a felzúdulás, ha oda szerződöm.
Az érsekújvári gimnáziumi első esztendő után aztán a komáromi gimibe léptem át, hogy az ottani ifjúsági ligás csapatban játszhassak. Már akkor is volt ajánlatom Pozsonyból, de a szüleim úgy döntöttek, hogy tizenöt-tizenhat éves fejjel nincs még keresnivalóm a nagyvárosban. Szívesen emlékszem vissza a komáromi esztendőre: itt a tanulás, meg a foci volt a „munkám.”
Délutánonként a Vágparton rugdaltuk egymásnak a labdákat, 35-40 méterre is, két órán át. Fercsík Pál volt az edzőm, sokat tanultam tőle. Komáromi szereplésem még inkább felkeltette a szakemberek érdeklődését. Egy pozsonyi meccsünkön két gólt rúgtam, s az Inter mellett már a Slovan is hívott, de én az Intert választottam, mert ott voltak a példaképeim: Kačáni meg Buberník. Így aztán a gimnázium harmadik osztályába Pozsonyba kerültem: ahány évfolyam, annyi város.
A Duna –utcai magyar gimnáziumban érettségiztem, Kulcsár Tibor költő volt az osztályfőnököm. Pozsonyban rövidesen az Inter felnőtt csapatának keretében találtam magam. Szerencsém volt, mert Dr. Božín Laskov volt az edzőm, aki azt mondta nekem az egyik edzés végén: „Vidím tebe – vidím sebe.” (Téged látlak, s magamat látom.) A mai fiatalok nemigen tudják, ki volt ez a bolgár nemzetiségű szakember? Ő maga is kiválóan játszott, válogatott is volt, majd remek edzővé vált. Elvégezte az orvosegyetemet, napközben rendelt, az edzéseket csak a munkája befejezése után vezethette.
Az is megesett, hogy délután nem tudott kijönni a pályára – ilyenkor az asszisztense helyettesítette. 1964 júliusában léptem először pályára a pozsonyi Inter színeiben. Megjegyzem, hogy az átlépésért kétezer koronát fizetett az egyesület édesapámnak. Bár a korona akkoriban jóval többet ért, mint manapság, el lehet töprengni afölött, hová jutott a mai labdarúgás, amikor olyan összegek repkednek egy-egy átlépés kapcsán, hogy az ember a fejét fogja.
Szóval, júliusban húztam magamra először a sárga-fekete mezt. A „B” csapatban próbáltak ki, – ez az együttes a divízióban szerepelt és a Partizánskét fogadta. A bemutatkozásom jól sikerült – háromszor találtam az ellenfél hálójába! Úgy látszik, ez a teljesítmény erős hatást gyakorolt a vezetőkre, mert egy héttel később már a nagycsapattal mentem focizni.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívuma és M.Nagy László felvételei
{iarelatednews articleid=”45924″}
