A sajtószabadság, a sajtó mint hatalom kérdése vérvonalként húzódik végig az európai kultúrán. A magyar kultúra körén belül maradva, a 20. századi magyar újságírás baloldali (bolsevik) „vonulata” mindig is a „lojális” írástudókat, valójában az érdekeiket kiszolgáló ügynökeiket alkalmazta és fizette meg, hogy a (világ)hatalom megkaparintásában segédkezzenek.
„Ügynökeink, akiket sajtónknál alkalmazunk, utasításainkra mindent végre fognak hajtani”, ütötték le az alaphangot a szabadkőművesség nemes örökségével szembeforduló, Budapestet elözönlő prebolsevik „álszabadkőművesek”, akik – karmaik közé ragadva a sajtó nagy részét – mételyező anarchiájukkal, erőszakos idegenségükkel és a hazugságot igazságként eladó radikalizmusukkal Magyarországot a lelki, területi és nemzeti fölbomlásba, az első világháborúba, a tragikus bolsevik (őszirózsás) forradalomba, majd Trianon halálos ölelésébe taszították – szembefordulva az ország létérdekével.
Valójában ez jellemezte a teljes 20. századot, amikor a lélektelen gonoszság bolsevik utódjai a „szabad sajtón” keresztül egyesítgették a világ proletárjait; e „szabad” lapok egy része 1989 után is megmaradt, s bértollnokaik, ügynökeik immár báránybőrbe bújva dolgoznak a magyar nemzet megosztásán, nem riadva vissza a valóság eltorzításától, a tendenciózus hamisításoktól, minden módon, szöveg és kép által lecsürhézve, lebólogatójánosozva a normálisan, emberi módon viselkedő, nemzeti érzelmű embereket, azokat, akik nem hajlandók a szubkultúra, azaz egy elkülönülő társadalmi csoport érdekeinek „hipnotizált” foglyaivá válni: „szertartásaik” rabjaivá lenni.
A napokban is ez történt. Egyik lapunk a Ferencváros Torna Club (FTC) stadionavatásának alkalmából példátlan módon hamisította meg és torzította el a tényeket – mind szövegben, mind képekben. Az írás szerzője – ki tudja, milyen meggondolásból – teljesen indokolatlanul és értelmetlenül George Orwelltől kölcsönöz mottót cikke alapszólamaként. Részlet a mottóból: „Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj egy csizmát, amely örökké az emberi arcon tapos”. Természetesen ez az „arcon taposó csizma” a Ferencváros vezetősége, illetve hát a magyar kormány, aki felépítve Európa egyik legmodernebb futballstadionját, a Ferencváros – Chelsea stadionavató mérkőzésre szigorú belépési rendet foganatosított, hogy legalább részben kiszűrhesse az örökké randalírozó, törni-zúzni kész futballhuligánokat, akik miatt – többek között – nézők nélkül kellett lejátszani az emlékezetes és kísérteties Magyarország–Románia vébéselejtezőt.
A szerző – meghamisítva a történelmi tényeket – úgy állítja be a helyzetet, hogy a Ferencváros és szurkolói végig a mindenkori hatalom elleni tiltakozás szimbóluma volt, utalva az 1989 előtti helyzetre, ami – szerinte – ma is érvényben van: a Fradi szurkolótábora, s főleg a B-közép ma is a demokratikusan, kétharmados többséggel megválasztott „hatalom” ellenlábasa. A valóság természetesen egészen más: a kommunista Magyarországon, a Rákosik és Kádárok diktatúrája idején született egy népi szállóige, mely megpróbálta a lényeget megfogalmazni, s így szólt: „Nem minden kommunista zsidó, de minden zsidó kommunista.” Ennek analógiájára – mivel a zöld-fehér Ferencváros túl magyar volt a nemzetközi kommunista hatalom szemében – született egy újabb szállóige, ez pedig így hangzott: „Nem minden fradista fasiszta, de minden fasiszta fradista.” S ma is ez a gond: a ballib szemében a Ferencváros ma is túlságosan, számukra elviselhetetlenül magyar; s mivel ezt a csapatot immár a magyar nemzeti kormány is támogatja, ünneprontóvá kell válni: a Fradi stadionavatóját – nyilván elvárásra vagy megrendelésre – be kell mocskolni, egyrészt a legdurvább hamisítások, másrészt a legpitiánerebb, legkicsinyesebb szőrszálhasogatások által. A cikkíró az új, modern stadion szépségét és nagyszerűségét bemutató fotók helyett a „Fradi-pálya melletti népligeti aluljáróban” fekvő koldusokat? részegeket? ábrázoló fotót meg a Fradi szimbolikus madarát, a sast ábrázoló képet tett cikke fölé, úgy fotóztatva a sasmadarat, hogy az minden teret betöltő ragadozó madárként, amolyan – a Ferencváros vezetőinek s általa a magyar kormánynak lelkületét bemutató – fasiszta jelképként hasson.
Ez az egész ízléstelen, átlátszó, kendőzetlen és bugyuta ünneprontás még hazugságokkal is fűszerezve van: a stadionba bejutó 20 700 nézőt, a „sportszerű közönséget” bólogatójánosokká alacsonyítja, s rátéve egy lapáttal, azt állítja, hogy ettől a 20 700 embertől – a hatalom által – várt taps és ováció elmaradt. Úgy látszik, a cikkíró nem egyeztetett a kollégájával, aki ugyanebben a lapban azt írja az eseményről, hogy „vastapsot kaptak a játékosok, jó volt a hangulat”, s bár a magyar miniszterelnök beszéde közben „szórványos füttyszó hangzott”, végül „a szurkolók megtapsolták”.
A cikkíró csodálja, hogy a stadionavatás végén nem került sor hangminta-vételre és agyszkennerre a másként gondolkodókat kiszűrendő, pedig a mai magyar demagóg, fasisztoid kormánytól ezt várná az ember. „De nyugi: ami késik, nem múlik. Hitted volna ezt, kedves Orwell?” – nyugtázza a cikkíró.
Orwell viszont forog a sírjában, mert e stadionavatón senki nem taposott emberi arcokon. Orwell sokkal inkább arról és azokról jövendölt, amit és akiket a cikkíró védelmez, azokat az alkoholtól és drogoktól elbutult hordákat, akik számára a futballmeccsek az elállatiasodott római cirkuszhoz hasonlóan főképp az irracionális viselkedés ürügyét és lehetőségét jelentik. Erről az orwelli jelenségről írja a Nobel-díjas író, Mario Vargas Llosa, hogy ezeken a „szeánszokon” a szurkolók elveszítik emberi arcukat, egyéniségüket, s „egy törzsi közösség részeivé válnak, viselkedésüket a nyájszellem irányítja – a tribün adta névtelenség befogadó oltalmában szabadjára engedik a másik ember elutasítását, az ellenfél legyőzését és jelképes (de gyakran valóságos) megsemmisítését célzó agresszív ösztöneiket. A vandál szurkolótáborok »hőstettei«, a gyilkos verekedések, tribüngyújtogatások jól mutatják, hogy elsősorban nem a sport vonz oda annyi szurkolót, hanem egyfajta szertartás, amely olyan irracionális ösztönöket és indulatokat szabadít fel az egyénben, amelynek révén egy-egy meccs idejére lemondanak civilizált énjükről, és úgy viselkednek, mint egy primitív horda tagjai”.
Ezt az irracionális elemet hiányolta cikkírónk a Ferencváros stadionavatásáról?
Utóirat
A futballt oly hevesen, már-már végzetszerűen szerető cikkíró a bolhából elefántot csináló írásában a fociról, a foci ünnepéről egy szót sem szólt. Megtesszük hát helyette mi, a két futballcsapat, a Chelsea és a Ferencváros vezetőedzőjének szavait idézve:
José Mourinho: „A Fradi felvette a kesztyűt (…) történelmi nap ez a Ferencvárosnak, úgy fognak kijönni, hogy ők akarják az első gólt szerezni az új stadionban.” Ami, Gera Zoltánnak köszönhetően, valóra is vált.
Thomas Doll: „Úgy érzem, mindenki elégedetten tért haza a mérkőzésről (…) örülök, hogy elég pimasz módon tudtunk játszani, remélem, ezt a lendületet sikerül átvinni a bajnoki mérkőzésekre is.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: mti