Bettes István a szlovákiai magyar irodalom (ha van ilyen) par excellence költője, akivel mostanában batyi kiskocsmák mélyén lehet összefutni, augusztus 15-én ünnepli hatvanadik születésnapját.
Nemrég egy üzenetet tett közzé Jónás Tamás az egyik közösségi oldalon, miszerint hajléktalan költő és kedvese fedelet keres a feje fölé. Ketten abban hasonlítotok egymásra, hogy mindketten par excellence költőnek valljátok magatokat, prózára lefordítva nincs ún. tisztességes állásotok. Tényleg lehetetlen ma csupán a költészetből megélni?
– A költészetből megélni tényleg lehetetlen, s a költő mindig is hajléktalan volt, hisz felettünk a csillagos ég, hogy klasszikust idézzek, s hazája a végtelen.
Nemrég Ferdinandy Györggyel találkoztam, aki szerint a művészek valahol a szívük mélyén mind boldogtalanok, de legalábbis akkor tudnak írni, amikor az élet sötétebb oldalán állnak. Boldog ember ugyanis képtelen a költészetre. Egy költő csak akkor lehet boldog, ha megboldogult.
A viccet félretéve, valaha neked is volt tisztességes szakmád, s a Szlovák Rádió Magyar Adásában (ma: Pátria Rádió) dolgoztál évekig hírszerkesztőként. Miért hagytad ott, nem nyújtott elég ihletet az alkotáshoz?
– Nagyon nehezen viseltem el a befogottságot, azt, hogy az embernek főnökei vannak, akik állandóan ugráltatják, egzecíroztatják. A költő szabad ember, s legyen is az. A hivatalok megnyomorítanak, s kiölik a verseket a költőből. Tíz évig voltam hírszerkesztő, de annyira leterhelt szellemileg, hogy mellette már nem jutott ihlet az alkotásra. Biztos van, aki tud ilyen „baltamunka” mellett még verset is írni, nekem ez nem ment.
Mégis mennyire könnyű egy ilyen vállalás, amely rengeteg lemondással jár, hisz ma sem igen van igény a költészetre. Könnyen döntöttél úgy, hogy alanyi jogú költő leszel annak minden hátrányával együtt?
– Először is költő nem lesz valaki, hanem annak születik. Ez egy sors, s a sorsát egy költő sem kerülheti el.
S mikor tudatosult benned, hogy te költőnek születtél?
– Nagyon korán rájön az ember arra, hogy ez a hajlam benne van, de mégis elég hosszú az út, amíg az ember tényleg elmondhatja magáról, hogy költő. Tizenhét éves koromra az egész szlovákiai magyar irodalmat végigolvastam, s rájöttem arra, innét hogyan kell továbbb lépni. A humort és a játékosságot hiányoltam az addig megjelent művekből, s mivel mindezek benne voltak a génjeimben, ebbe az irányba próbáltam lépni. Varga Imrével kitaláltuk a Főnix füzeteket, amelynek első darabja 1981-ben jelent meg az én verseimmel.
Tudjuk, hogy a próza- vagy drámaírók igazán a harmincas-negyvenes éveikben forrnak ki, míg a zseniális költők nagy része addigra már halott volt vagy elhallgatott. Gondoljunk csak Petőfire, József Attilára vagy Rimbaudra. Te viszont azt mondod, hogy sokat kell olvasnia egy költőjelöltnek. Nincs ebben némi ellentmondás?
– Szerintem ők is sokat olvastak. Egyébként mindenkinek más a kifutási ideje. Az sem mellékes tény, hogy vegyipari szakközépbe jártam Pozsonyba, s tizenkilenc éves koromra majdnem elfelejtettem magyarul. Felvettek Budapestre biokémiára, de csak önköltséges alapon. Azt viszont nem tudtuk finanszírozni, így maradt ugyanez a szak Pozsonyban. Talán a sors akarta úgy, hogy a kollégiumban viszont magyar szakosokkal kerültem egy szobára, többek között Mihályi Molnár Lászlóval, aki akkor már írogatott verseket. Nos, így indult.
S mikor írtad az első verseidet, emlékszel még rá?
– Kassán voltam katona a repülősöknél, eltörtem a lábam s rettenetesen unatkoztam. Az olvasás mellett magam is megpróbálkoztam a versírással, s össze is hoztam vagy száz verset. Be is vittem őket az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, Varga Imréhez, aki egy sort aláhúzott azzal, hogy talán ebből lehet valami. De már akkor felfedezte a játékosságot a verseimben.
S mikor jött el az a pillanat, amikor már költőnek merted nevezni magad?
– Az első versem, a Holtpont alatt 1978-ban jelent meg az Új Ifjúság Új Hajtások című rovatában, s azt a verset a mai napig fel tudom vállalni. Egyszóval készen indultam, de ahogy már említettem, nem minden előkészület nélkül. Ma sokan gondolják úgy, hogy megírnak egy-két verset, versikét, s már kész költők. Pedig ez nem úgy van ám. Sokat kell hozzá olvasni és mestereket keresni, akiken majd idővel túlléphet az ember.
S innen már egyenes út vezetett az első kötetedig?
– Lényegében igen, de mivel a Madáchban legalább kétéves átfutási idő volt, három évbe telt, amíg 1981-ben napvilágot látott a Bohócok áldozása.
S így évtizedekkel később fel tudod vállalni a debütáns kötetedet?
– Persze, teljes mértékben, egyes darabjai a válogatott kötetembe is bekerültek. Ezt követte 1985-ben a Két bukfenc között, s 1990-ben a Szétcincált ének idején.
S hogyan fogadta a kritika és a szlovákiai magyar írótársadalom a jelentkezésed?
– Nagyon szépen írt rólam Zalabai Zsigmond, Varga Imre és Tóth László is, hogy ne soroljam fel az összes pozitív kritikát.
A szlovákiai magyar alkotók nagy része generációs kötődésű, jelentkezésük általában egy-egy antológiához köthető. Te viszont magányos költőként indultál.
– A költészet nem kollektív, hanem magányos műfaj, ráadásul az oroszlán jegyében születtem, s tudjuk, az oroszlán többnyire nem jár csordában.
Most én nem a csordaszemléletet kértem rajtad számon.
– Nem is arra gondoltam, de engem ezek a csoportosulások soha nem érdekeltek.
Mégis a szlovákiai magyar költészet legjelesebbikei közé sorolnak ma. Tényleg, mit jelent számodra az, hogy szlovákiai magyar költészet? Létezik ilyen egyáltalán?
– Hadd kezdjem a válaszom azzal, hogy egy határmenti kisközségben, Zádorban nőttem fel, ahol 15 éves koromig azt sem tudtam, hogy milyen ember is a szlovák. Nem is volt könnyű dolgom, amikor Pozsonyba kerültem a vegyipariba, ahol szinte minden tantárgyat szlovákul tanítottak. A konkrét kérdésedre válaszolva, papíron bizonyosan.
Mennyire tartod szerencsés állapotnak azt, hogy végül is többes kultúrában nőttél fel, hisz a magyar mellett a szlovák, a cseh és a roma kultúra is kézzel fogható közelségbe került?
– Mindenképpen hozadéknak, mégpedig nagy-nagy hozadéknak érzem. A multikulturalitás abban az esetben, ha megvan a stabil anyanyelvi alap, az én esetemben a magyar, sok-sok pluszt adhat. A volt szocializmus éveiben, amikor még voltak hangulatos kávéházak és kocsmák Pozsonyban, s a hozzám hasonló bohém költők nagy része ott alkotott, a szlovák irodalom jeleseivel sokat ültünk például az Egyetemi Könyvtárral szemben lévő Mihály kocsmában, ami az egyik törzshelyünknek számított akkoriban, s óhatatlan volt az, hogy érdeklődtünk a verseik iránt.
A tragikusan korán elment Jozef Urban, Štefan Moravčík, de akár Ľubomír Feldek is gyakorta megfordult ott. Sajnos, mára mindez megszűnt, s az a közvetlen emberi kapcsolat, amely akkor még működőképes volt, ma már a múlté. A borozgatás, a közvetlen társalgás, az ugratás, amely akkor annyira jellemző volt – mindez mára eltűnt. Maradt a számítógépes kollektív magány.
Viszont milyen jövője lehet a költészetnek ebben a mai virtuális világban, hisz a költészet emberi érzelmeket és viszonyokat mutat meg.
– Igen, a költészet maga az élet. S nem is igen értem, miről szólhat még ma a költészet, ha nem életközeli.
S miről írsz akkor Te mostanában?
– Mostanában már nem írok, csak fordítok. Szép Ernő szavait kiforgatva, valamikor költő voltam.
– Sokat fordítottál a szlovák költészetből, de kik azok, akik közel álltak-állnak hozzád, akiket nem csak megrendelésre fordítasz?
Mondhatnék jó párat, régebben a már említett Jožo Urban vagy Ivan Štrpka is azok közé tartozik, akiket szívesen magyarítottam. De voltak mások is.
A fordítás mennyire önálló műfaj?
– Nem használnám azt a szót, hogy fordítás, maradjunk inkább az átköltésnél. A szó szerinti fordítás sohasem működik. Van persze egy alap, amiből kiindulok, de annak mindig magyar nyelven kell jól hangzania. Hadd említsek egy tipikus példát, Weöres Sándort, aki jóformán semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, az átköltései mégis zseniálisak. De sokszor az átköltő is lehetetlen feladatra vállalkozik. Nemrég egy Németországban élő szlovák költő, Peter Repka kötetének az átköltésére kaptam megbízást. Ennek az utolsó ciklusa csupa szójátékból áll, amely annyira a szlovák nyelv belső szabályai szerint működik, hogy nemhogy lefordítani, még csak átkölteni sem lehet.
Az elmúlt években megbízásra gömöri szlovák költőket is ültettél át magyar nyelvre? Azt tudjuk, hogy minden második szlovákiai magyar költő Gömörből származott el, de milyen a szlovák felhozatal?
– Vannak egész tehetségesek is közöttük, mint például Marta Hlušíková, aki ötven fölött kezdett el írni, s ma már szinte minden műfajban maradandót alkot(ott). Ahogy megemlíthetném Tibor Durdjakot is, akinek szintén nemrég jelent meg az első verseskötete Daniel Hevier előszavával. A szomorú az, hogy ma a szlovákiai magyar könyvkiadókat nem érdekli a szlovák irodalom, s szinte csak véletlenszerűen vagy baráti unszolásra jelenik meg egy-egy kötet magyarul.
1989 előtt szívesen hangoztatta az akkori pártvezetés a szlovákiai magyarság híd szerepét. Ma viszont inkább úgy tűnik, hogy mi vagyunk a gátjai a szlovák magyar kiegyezésnek.
– Valamikor az emberek három-négy nyelven kommunikáltak, s nem okozott gondot egymás nemzetisége, sokan közülük egyszerre bírtak magyar, német, latin vagy szlovák identitással. Egyfajta újkori barbarizmusnak érzem a mai helyzetet, amikor szomszédos, tényleg ezer éve egymás mellett élő népek egymás kiszorítására törekednek ahelyett, hogy magukba szívnák egymás kultúráját. Mintha nem is érdekelne bennünket a mellettünk élők szellemkincse.
A versírás mellett grafikákat is elkövetsz, sőt volt köteted, amelyet magad illusztráltál.
– Ez igaz, de soha nem használtam a saját nevem, ugyanis nincs bizonyítványom róla. Így aztán anyai nagymamám neve alatt tettem közzé a grafikáimat, -bódy szignóval.
De ha innen nézzük, akkor költői iskolád sincs.
– Ez hülyeség, ha valaki nem arra születik, akkor hiába tanítják. S végül elmondhatom azt, hogy sokat tanultam Dúdor Pistától, akitől ellestem egy-egy használható fortélyt, és megfigyeltem a keze járását.
A köteteid nagy részét mégis profi képzőművészek illusztrálták. Őket te választottad ki?
– Mindig én választom őket, s mivel megbízok bennük, nem is igen szólok bele a munkájukba. A legjobb illusztrátorok dolgoztak a köteteimen, mint Szabó Ottó, Dolán György, Fodor Kata, Luzsicza Lajos Árpád vagy Nagy Zoltán.
Az idén már te is hatvankodsz, s ahogy Kosztolányi, úgy te is elmondhatod már magadról, hogy halottaid is itt-ott, egyre többen. Dúdor István, Kurilla Gábor, hogy csak két festőbarátot említsek. Pár éve visszaköltöztél Rimaszombatba. Jó ez így neked?
– Nem tudok erre válaszolni. Negyven évig éltem a fővárosban, s ma már inkább pozsonyinak tartom magam. Három éve költöztem vissza Gömörbe, s őszintén bevallva, Rimaszombatot elég üresnek és belterjesnek érzem. Pozsonyban naponta volt hová menni, kiállítások, rendezvények, míg Batyiban sokszor hónapokig alig történik valami.
Említetted a beszélgetésünk során, hogy mostanában csak fordítasz, s nem igazán írsz saját műveket. Hadd kérdezzem meg így a beszélgetésünk végén, min dolgozol mostanában?
– Az a borzasztó, hogy két év óta, amióta ez a kormány került hatalomra, nincs pénz a kultúrára. Több kéziratom áll a kiadók asztalán, megjelenésre várva. Mindig az motivált, ha láttam egy-egy kötetem megjelenését, s addig nem is nagyon gondolkodtam új kéziratban. Ahogy fölösleges elém tenni a következő pohárt bort, amíg az előzőt ki nem hörpintem. Most meg itt állok magatehetetlenül, s ötleteim és felkéréseim ugyan vannak, de az íróasztal fiókjának dolgozzam?
Juhász Dósa János, Gecse Attila felvétele
Forrás: gömörilap.sk/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37152,29316,10997″}