Szeptember 25-én elég hideg reggelre ébredhettünk, valóban beköszöntött az ősz. Elég korán! Az egyenesség és őszinteség megkívánja, hogy legbelsőbb érzéseimet is feltárjam, hiszen ez teszi az embert szabaddá.
Jómagam most amúgy is jobban „fázom” a hirtelen lehűléstől – minden harcos önbizalmam ellenére, s talán nem vagyok vele egyedül, hiszen azok, akik felelősséggel állnak hozzá közösségi munkának, vagy például az idei önkormányzati választásoknak, tudják, hogy (mindig) nagy a tét és ilyenkor érzékenyebbek a környezetük jelzéseire. A felelősség pedig azt közvetíti az ember lelkében, hogy a közösségért való munka lakhelyünk közvetlen környezetének jövőjét, így mindennapjainkat is érinti.
Szóval reggel ezek a gondolatok és érzések fogtak el, miközben munkahelyem előtti parkolójában kiszálltam az autómból… Egy pillanat alatt a szomszédos intézetből, a gyermekotthonból – amely valóban csak nevében otthon – csoportosan érkeztek a gyermekek a „mi”, valamint a szlovák speciális iskolába… Mindeközben egy síró gyermekhangot hallottam. Amióta apa lettem, erre különösen érzékeny vagyok. Az előttem ebben a szerepben már jócskán benne lévő férfi ismerőseim meséltek ezekről a férfiúi érzésekről. Mondták: meg fog változni minden, de akkor ezt csak puszta tényként kezeltem és fogadtam el, mint általában a tapasztalatokra nyitott ember… Ma már tudom és felfogom, hogy ez „ott belül” mit is jelent.
Szóval meghallottam a sírást és először csak tétován néztem… Később tudatosult bennem, hogy két, teljesen különböző „világ” találkozásának szereplője vagyok. Az egyik serdülő kisfiú a kezében vitte a kislányt (talán nem a testvére, külső jegyekből „megítélve”), aki kb. éppen elsős lehetett. Sírt a kislány. A nagyobbacska fiú nyugtatta, valamit hallani is lehetett párbeszédükből. Sírt, mert zavaros életében nincs biztos érzelmi támasz. Az egyetlen biztosnak tűnő pont a zavart intézményi nevelés – a nem megbecsült nevelői munkát végző „tyetákkal”, akik a pici, családjukat elvesztő gyerekek számára kapaszkodót jelenthetnének, de újra valakitől gyorsan el kell szakadni, mindennap, meghatározott „időben” – reggel, mikor iskolába kell menni.
Régóta tudjuk, hogy aki nem biztos és erős „falak közül” és nem őszinte szeretetet biztosító házból lép a külvilágba, az az ember sok esetben bizonytalan, érzékeny, vagy a felszínen érzéketlennek tűnő és frusztrált. Olyan valaki, aki fél azoktól az újabb és újabb változásoktól, amelyek nélkülözik az együttérzést az ő belső lelkivilágának megértésében. Nem az iskolába járással van a baj, hanem az erős kötelékek hiányában, mert enélkül nem érezhetik magukat biztonságban.
Megdöbbentem! Magamon! Az én világom a városomban csak egy a hozzám hasonló többségé, de az is lehet, hogy már csak egy kisebbségé, hiszen rajtunk kívül léteznek egymás mellett élő, de különféle (akár sérült) „világok”: életsorsok, amelyek csak kevés esetben érhetik el az optimális érzelmi töltéseket. Nem vagyok naiv, természetesen eddig is tudtam, hogy különféle környezetből jövünk és ez hordozza magában a sokszínűséget, mind érzelmi, mind általános értékrendbeli, mind ideológiai szempontból. Ugyanakkor megérezni egy pillanatban a mások bizonytalanságát, érzelmi fájdalmait, mindig megdöbbentő, de egyszersmind kegyelmi állapot is. Szóval csak leírtam szeptember 25-i gondolataimat, és köszönöm a gondviselésnek, hogy a saját, sokszor kicsinyes, nagyon féltett és fontos világomból kiszakított egy pillanatra és megérezhettem annak a kislánynak a saját belső világát. Közszereplőként a köz érdeke a legfontosabb a számomra és hiszem, hogy feladatom (feladatunk) az is, hogy egymás világát megismerjük vagy legalább felismerjük, mert az együttérzés segítséget adhat és objektívabb döntéseket szülhet közösségünk életében.
Samu István/Felvidék.ma