A Szilicei–fennsík déli peremén, Kecső község felett járva elénk tárul egy hatalmas dombszerű magaslat, amelynek felszínét fehéres, szürkés színű, formavilágát nehezen leírható „kőtenger” borítja. Ez a Felvidék és egyben a Gömör–Tornai Karszt legnagyobb és formagazdagságában páratlan megjelenésű karrmezője, népiesen ördögszántása.
A karrok a karsztvidékek leggyakoribb külszíni karsztjelenségei közé tartoznak. Keletkezésükben több kőzetformáló tényező játszik szerepet, ezek együttes, több ezer éven át tartó hatásával jönnek létre. Az adott terület éghajlata kulcsfontosságú szerepet játszik, ugyanis a karsztokat felépítő mészkő „ádáz” ellensége a víz, amely két módon bomlasztja anyagát és szerkezetét. A víz, pontosabban az általa szállított, sodort ásvány és kőzettörmelék mechanikusan koptatja, csiszolja (erodálja) a felszínre került mészkövet. A másik esetben a vízben feloldódott légköri széndioxid gyenge savként (szénsav) oldja (korrodálja) a kőzetet. Mindkét folyamat általában kölcsönösen segítve egymást végzik ezt a lassú, viszont bizarr felszínformáló tevékenységet.
A karrok keletkezésében fontos szerep hárul a növényzetre, azok gyökérzetére is. Alig hinnénk, hogy az eléggé kemény kőzetbe, repedéseikbe milyen járatokat képes kiformálni a fák gyökérrendszere az általuk termelt széndioxid és szerves savak segítségével. Az így létrejött képződményeket gyökérkarroknak nevezik.
Az utóbbi néhány ezer évben az ember is „ludas” a karrok keletkezésében. Ugyanis az olyan lejtős felszínen észlelhetőek, ahol az ember nagyobb területeken tarvágásokat végzett. Az eltávolított növénytakaró (erdő) helyén a nyári záporesők, vagy tavaszi hóolvadásokkor a víz lemossa, leöblíti a lejtők termőtalaját és a mészkő alapkőzet a felszínre kerül. A kopár karsztfelszín aztán könnyen tovább karsztosodik.
A Kecsői–karrmező ehhez hasonló folyamatrendszer hatásaként jött létre, tehát mai arculatát az élő és élettelen természet tájformáló tényezői hozták létre. Az utóbbi évszázadokban a lakosság az ördögszántást a meglehetősen sovány gyep miatt csupán kecske- és juhlegelőként hasznosította. Ma már az állattartás hiányában a karrmező a saját sorsára van hagyva. Helyenként már látható a cserjésedés és az agresszívabb növényfajok (ökörfarkkóró, csalán, néhány fűfaj) térhódítása.
A néhai erdő nyomait a girbe-gurba molyhostölgyek képviselik, mivel ez az egyetlen fa, amely dacolni tud a sekély talajú, sziklás kőzetű, nyáron ötven Celsius fokra felhevülő, vízszegény karsztfelszínnel.
A Kecsői–karrmező egyike a nagyon meleg és száraz tájegységeknek. Növény- és állatvilágát is a szélsőségekhez alkalmazkodó fajok gyarapítják. A parányi sziklarepedésekben megtelepednek az úgynevezett pionírfajok, mint a varjúhájak, kövirózsák, kőhúrok. A terület ritka fajai a magas gubóvirág, az apró nőszirom, a tavaszi hérics és néhány orchideafaj.
Az állatvilág fajgazdagsága lenyűgöző – a pókok, szöcskék, lepkék, bogarak, hártyásszárnyúak részletes fajlistája még ma sem ismeretes. A felhevült sziklás felszín igazi otthona a gyíkoknak és kígyóknak. A rájuk vadászó táplálékspecialista kígyászölyv már sajnos évek óta nem fészkel a környéken, csakúgy, mint a hantmadár, vagy a búbos banka. A darázsölyv még rendszeres látogatója a területnek.
Nyáron a Kecsőbe látogató, vagy betévedő turistákat a sziklába épített takaros házakon kívül két látvány ragadja meg. Az egyik a falu felett meredő hatalmas domb naptól felperzselt, első tekintetre kietlennek tűnő sziklás „kősivataga”, a másik a karrmezőt körbefolyó, kristálytiszta vizű Kecső–patak, mely a falu határában eredő, bővizű Kecsői– forrás vizét vezeti el. A Kecső–patak ártere az egyetlen nyakkendőnyi szélességű terület, ahol a helybéliek pici háztáji földjeiket művelik, illetve a patak melletti rétek, dúsfüvű kaszálóikkal.
A karrmező területe ugyan az ötödik, legmagasabb fokú védelmet élvezi, de a védelem a természetes, hagyományos gazdálkodási mód visszaállítása nélkül vajmi keveset számít értékeinek hosszú távú fennmaradásában.
Gordon László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”56973,57699,56324,55795,55134″}
