64 éve ezen a napon kezdődött meg a magyar történelem legnagyobb véráldozattal járó ütközete a Don folyónál, ahol a 2. Magyar Hadsereg 1943 januárjában 208 kilométeres, mélység nélkül kiépített arcvonalat védett kilenc hadosztállyal.
A máig egymásnak ellentmondó adatok 93 és 141 ezer fő közé teszik a sokszoros túlerőben támadó Vörös Hadseregtől elszenvedett veszteségeinket.
„Nem megfelelő fegyverzettel, felszereléssel, hiányos téli öltözetben, de töretlen bizakodással” – így jellemezte egy háborús veterán, a szőgyéni Fábián Ferenc a szovjet áttörésére mínusz 30-35 fokos hidegben várakozó magyar katonákat.
Történelmünk folyamán katonaságunk még soha nem harcolt a magyar határoktól ekkora távolságra. A német előrenyomulás 1941-42-es megtorpanása után egyre világosabbnak tűnt, hogy a háború menete megfordult. A könnyített felszereléssel rendelkező, alacsony harcértékű magyar katonai egységeket olyan frontszakaszra helyezték, ahol egy nehézfegyverekkel és légi támogatással rendelkező haderő is komoly erőpróbára számíthatott.
Véres harcok Urivnál
A Don folyó magyar védelmi szakaszán három kisváros hídfőként várt honvédjeinkre: Scsucsje, Korotojak és Uriv. A városok elfoglalása a továbbnyomulás vagy a tartható arcvonal kialakításának egyik feltétele lett volna. 1942. július 18-án véres harcok közepette rohanta le n az urivi szovjet hídfőt a 7. könnyű hadosztály és a Zádor-csoport. Közben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg. A magyar hadsereg ellentámadást akart intézni, gyalogsági támogatásként a 12. könnyű hadosztály volt kijelölve, amely augusztus 6-án érkezett meg Korotojakhoz. A katonák majdnem ezer kilométert gyalogoltak az előző napokban, mert a vonatok korábban rakodtak ki, hogy minél hamarabb indulhassanak vissza a hátországokba. A páncélosokkal kiegészített erősítéssel szeptember 3-ra sikerült teljesen megtisztítani a korotojaki hídfőt, de a 12. hadosztályt ki kellett vonni a körzetből, mert akkora veszteségeket szenvedett el.
Az augusztus 20-án repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett Horthy István halálának híre tovább rombolta a morált a magyar katonák között. A szovjet csapatok folyamatos utánpótlása miatt Urivnál a harcok súlyos áldozatok árán október elejéig elhúzódtak és végül az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a nagy stratégiai jelentőségű területet. Ezzel a 2. magyar hadsereg támadó hadműveletei be is fejeződtek, megkezdték a felkészülést a téli védekezésre.
Míg az újonnan kialakult, nehezebben védhető frontvonal mögött a magyarok szállítási gondokkal és a szokatlan, fagyos hideggel küszködtek, addig a szovjet csapatok hatalmas erőket sorakoztattak fel az 1943. januárban meginduló támadásokhoz. A magyarok nagy része mindvégig nem kapott téli felszerelést, a németek által ígért szállítóeszközök soha nem érkeztek meg. Ráadásul a tél beálltával a szovjet hadsereg bárhol átkelhetett a befagyott folyón.
Egyedül maradtunk
Az erőviszonyokat felismerve Italo Gariboldi, a szintén a Donnál állomásozó olasz II. alpini hadtest parancsnoka 1942. december 19-én kieszközölte csapatainak visszavonását, ezzel hátrébb húzódtak a német egységek is. A fronton már ekkor több száz kilométeres rés keletkezett, melyen elkezdtek beözönleni a szovjet csapatok. A 2. hadsereg felett rendelkező Jány Gusztáv szintén kérte, hogy a magyarok is visszavonulhassanak, de erre a német hadvezetés nem adott engedélyt.
A német hadvezetésnek nem voltak illúziói a szövetséges haderők harcértékét illetően, amit csak megerősített a 6. német hadsereg szárnyait biztosító 3. és 4. román hadsereg 1942. novemberi gyors összeomlása. Ráadásul a német hadiipar még a saját csapatok ellátására sem volt teljességgel képes, így Berlin nem volt abban a helyzetben, hogy a magyar csapatok kiszállítást követő felfegyverzésére tett ígéreteit teljesítse. A későbbi védelmi harcokban különösen hiányoztak a páncélosok, a páncéltörő fegyverek, valamint a tüzérségi vontató eszközök. Ezért kellett a gyengén felfegyverzett 2. magyar hadseregnek – amely július 9-től a Weichs vezérezredes főparancsnoksága alatt B hadseregcsoport állományába tartozott – 1943 elején a Voronyezs és Pavlovszk közötti mintegy 200 kilométeres arcvonalat kellett védenie. Számottevő erősítések hiányában a hadseregcsoport egyetlen tartalékát – az úgynevezett Cramer hadtestet, amelybe az 1. magyar páncéloshadosztály is tartozott – mintegy 50-100 kilométerre vonták a 2. magyar hadsereg, valamint a szintén fenyegetett déli szomszédja a 8. olasz hadsereg mögé.
A hibás német felderítési adatok miatt az urivi áttörést kisebb hadmozdulatnak hitték a magyar védők. Pedig a fronton több hídfő áttörésére készült a Vörös hadsereg 38., a 60., a 40. hadserege és a 18. lövészhadtest.
Hősies ellenállás
A szovjet haderő első támadását visszaverték a magyarok, ám a frontvonal több pontján, így Scsucsjénél a szovjetek T-34-es tankokat vetettek be, amelyekkel szemben a nehézfegyverekkel szinte alig rendelkező magyarok védtelenek voltak. Január 15-re a 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült, vagy fogságba esett és a többi hadosztály is jelentős veszteségeket könyvelt el. A 40. szovjet hadsereg elszakította a VII. és a III. hadtestet, melyek azt ezt követő napokban sem kaptak engedélyt visszavonulásra. A maradék haderő visszavonására január 16-17-én adtak ki parancsot, addigra a frontvonalak összeomlottak. A mintegy 50 kilométer mélységben előretört, erős légi támogatással rendelkező szovjet csapatok valóságos vérengzést hajtottak végre a fejveszetten menekülő csoportok között: Sára Sándor dokumentumfilmjéből is kiderül, hogy a visszavonuló menetoszlopokat rendszeresen végig géppuskázták a vadászgépek.
Az ismeretlen katasztrófa
A 200 ezer fős 2. magyar hadsereg pusztulása a magyar történelem legnagyobb veszteséggel járó ütközete: az áldozatok száma ismeretlen, egyes adatok 93 500 főről szólnak, más adatok szerint viszont 120 ezer, illetve 147 971 fő honvéd és munkaszolgálatos honvéd és munkaszolgálatos halt hősi halált, sebesült meg, illetve esett fogságba. A katasztrófáról 1979-ben Nemeskürty István történész könyve szólt először: a Requiem egy hadseregért épp úgy tabutémához nyúlt, mint Sára Sándor 25 részes dokumentumfilmje, melynek csak egy részét vetítette le a Magyar Televízió. A szovjetek által megszállt Magyarországon nem nézték jó szemmel a sorozat vetítését; Sára visszaemlékezései szerint már a harmadik rész műsorra kerülése komoly vitákat váltott ki. A sorozatot mintegy 10 évvel később mutatták be. A diktatúra a leállított dokumentumfilmből készült, Pergőtűzben című, 1983-ban kiadott könyvet azonnal bezúzatta.
A rendszerváltozás utáni időszakban megjelent munkák közül figyelemre méltó Szabó Péter: Don-kanyar című munkája (Corvina, 2001), amely új szemlélettel világítja meg ezt a hadjáratot, így említést tesz a honvédség 1942 nyarától a térségben folytatott harcainak figyelemre méltó sikereről is.
„Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban” – tette föl a kérdést Sipos Péter a História című lap 1983/1-es számában. Kérdése mindmáig megválaszolatlan.
Jány Gusztáv. Vezérezredesi rangban a II. világháború alatt a 2. magyar hadsereg parancsnoka. 1942 őszén felmentését kérte Horthy Miklós kormányzótól, tiltakozásul a német hadvezetés által a magyar hadseregtől megkövetelt, végrehajthatatlanul nehéz feladatokra. Kérelmét Horthy elutasította. Jány bátor katona volt, azonban hiányzott belőle a körülmények megkövetelte politikai érzék. Közvetve és közvetlenül is felelősség terheli a hadsereg rendkívül súlyos veszteségeiért a sztálingrádi csatához kapcsolódó hadműveletekben. 1943. január 24-én, hadseregének felbomlása után kiadta hírhedt, „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű parancsát. Hazatérése után visszavonult, további harcokban nem vett részt. A szovjet megszállás elől családjával Németországba távozott. A háború végén az amerikaiak felajánlották neki, hogy a Horthy-csoporttal menjen spanyol-portugál területre, de a következőt mondta: ha egyetlenegy magyar, ártatlanul vádolt katonának könnyíti a sorsát azzal, hogy odahaza megtudják az igazságot a második hadsereggel kapcsolatban, akkor bármi történjék is vele, azt szívesen és örömmel vállalja. 1946-ban, felesége halála után önként hazatért, és feladta magát a magyar hatóságoknak. A szovjet hadsereg által megszállt, így meglehetősen korlátozott szuverenitású Magyarországon a népbíróság a háborúban betöltött szerepe miatt golyó általi halálra ítélte, ám 3:2 arányban kegyelemre méltónak minősítette Jányt. Tildy Zoltán köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt elutasította, s az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság Jányt az ellene emelt vádak alól többek által vitatott érveléssel felmentette.
(hhrf.org, lazarus.hu, historia.hu, wikipedia.hu, MNO)
