Az utóbbi időben mintha megsokasodtak volna szülőfalumban az életük teljében lévő fiatalemberek haláláláról szóló hírek. A legtöbbjük még az ötvenet sem töltötte be, de ha ez így megy tovább, egyre kevesebben érik el a megérdemelt nyugdíjas éveket.
Az ember ugyan kíváncsi arra, hogy mi lehet ezeknek a hirtelen jött halálozásoknak a hátterében, miért kell valakinek középkorúként elmenni az élők sorából, de a miértekre valószínűleg nem kapjuk meg a megfelelő választ. Egyedül csak Isten tudja megadni megválaszolatlan kérdéseinkre a választ, s ő az, aki meghatározza az egyes ember életének a időtartalmát. S hogy ki mire használja fel a számára előre ugyan meg nem határozott életidejét, arról mindenki maga dönt.
Temetések alkalmával általában felsorolják az elhunyt érdemeit, amit itt, a földi élete során elért. Viszont ritkán esik szó arról, hogy milyen viszonyban lehetett a Teremtőjével, Istenben hívő, követendő életet élt-e vagy pedig olyat, amely hasonlít a legtöbb ember életéhez, magának és a családjának élt és nem volt rossz ember. Csupán ennyi. Az Istennel való kapcsolatáról viszont már semmit sem tudnunk meg. Pedig milyen szépen summázza a Szentírás Énók életét: Istennel járt. Sem többet, sem kevesebbet nem mond el életével kapcsolatban. Csak azt, ami a legfontosabb, hogy Istennel járt. Nem tudjuk életének mely szakaszában kezdett el Istennel járni Énók, sőt az sem derül ki, hogy mennyire volt küzdelmes az élete, csak annyit tudunk meg róla, ami üzenetként szolgálhat a számunkra. Mily szép élet lehetett az, amelyet ebben a két szóban lehet összefoglalni: Istennel járt. Elgondolkodott-e már azon valaki, hogy milyen jó lenne, ha az élete végén őróla is ugyanazt mondanák, mint Énókról, hogy ez az ember Istennel járt. Érdemes ezen elgondolkodni. És akkor talán még a gyászunk sem lesz olyan fájdalmas. Énók Istennel járt. Erről olvasható az alábbiakban Tóth Andrea dunaszerdahelyi segédlelkész gondolatai.
Tx.: 1Móz 5
Ez az Ádám nemzetségének könyve. A mely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és asszonynyá teremté õket, és megáldá õket és nevezé az õ nevöket Ádámnak, a mely napon teremtetének. Élt vala pedig Ádám száz harmincz esztendõt, és nemze fiat az õ képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek.
És telének Ádám napjai, minekutánna Séthet nemzette, nyolczszáz esztendõre, és nemze fiakat és leányokat. És lõn Ádám egész életének ideje kilenczszáz harmincz esztendõ; És meghala. Éle pedig Séth száz öt esztendõt, és nemzé Énóst. És éle Séth, minekutánna Énóst nemzette, nyolczszáz hét esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lõn Séth egész életének ideje kilenczszáz tizenkét esztendõ; és meghala. Éle pedig Énós kilenczven esztendõt, és nemzé Kénánt. És éle Énós, minekutánna Kénánt nemzette, nyolczszáz tizenöt esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. És lõn Énós egész életének ideje kilenczszáz öt esztendõ; és meghala. Éle pedig Kénán hetven esztendõt, és nemzé Mahalálélt. És éle Kénán, minekutánna Mahalálélt nemzette, nyolczszáz negyven esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lõn Kénán egész életének ideje kilenczszáz tíz esztendõ; és meghala.
Éle pedig Mahalálél hatvanöt esztendõt, és nemzé Járedet. És éle Mahalálél, minekutánna Járedet nemzette, nyolczszáz harmincz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
És lõn Mahalálél egész életének ideje nyolczszáz kilenczvenöt esztendõ; és meghala.
Éle pedig Járed száz hatvankét esztendõt, és nemzé Énókhot. És éle Járed, minekutánna Énókhot nemzette, nyolczszáz esztendõt; és nemze fiakat és leányokat. És lõn Járed egész életének ideje kilenczszáz hatvankét esztendõ, és meghala. Éle pedig Énókh hatvanöt esztendõt, és nemzé Methuséláht. És járt Énókh az Istennel, minekutánna Methuséláht nemzette, háromszáz esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lõn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendõ. És mivel Énókh Istennel járt vala; eltûnék, mert Isten magához vevé. Éle pedig Methusélah száz nyolczvanhét esztendõt és nemzé Lámekhet.
És éle Methusélah, minekutánna Lámekhet nemzette, hétszáz nyolczvankét esztendõt; és nemze fiakat és leányokat. És lõn Methusélah egész életének ideje kilenczszáz hatvankilencz esztendõ; és meghala. Éle pedig Lámekh száz nyolczvankét esztendõt, és nemze fiat.
És nevezé azt Noénak, mondván: Ez vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr. És éle Lámekh, minekutánna Noét nemzette, ötszáz kilenczvenöt esztendõt; és nemze fiakat és leányok at. És lõn Lámekh egész életének ideje hétszázhetvenhét esztendõ; és meghala. És mikor Noé ötszáz esztendõs volt, nemzé Noé Sémet, Khámot és Jáfetet.
Keresztyén Gyülekezet, Kedves Testvéreim!
Egy személyes történettel szeretném kezdeni ezt az igemagyarázatot. Amikor kezdtem ismerkedni a betűkkel, minden lehetőséget igyekeztem megragadni annak érdekében, hogy bimbózó tudásomat elmélyítsem és csiszoljam a betűk világában, ezért mindent, mi sok betűt s értelmes szavakat, mondatokat tartalmazott, elolvastam. Kedvenc „olvasmányom” a telefonkönyvünk volt. Ha sikerült kibetűznöm egy nevet és a címét, máris történetet faragtam a név mögé, elképzeltem, hogy ennek a bácsinak vagy néninek hány gyereke lehet, van-e kutyája, milyen színű a kapuja a ház előtt, milyen tanuló volt kiskorában, tud-e zongorázni? Meg tudtam magyarázni a mesegyártásomat ésszerűen: édesapám neve is szerepel a telefonkönyvben, s édesapámnak van élettörténete, van családja, papája, mamája, gyerekei, felesége, kedvenc étele, hobbija, rossz szokása… Mert minden név mögött élettörténetek húzódnak meg, akár egy telefonkönyvben olvassuk őket, akár a hírességek tábláján, akár egy filmstáblistán, akár a második világégésben meghaltak emlékoszlopán…
Ebben a névsorban, minek a töredékét az imént felolvastam a bibliából, nevek szerepelnek, a nevek mellett leélt, megélt, átélt évek számai és gyermekek, elsőként születet fiak nevei. S még egy szó, egy megállapítás, egy kijelentés, mely viszont pontot tett a bő életút végére, az, hogy meghala… Mi történt közben? Mi történt aközben, hogy megszületett és élt 912 évet, vagy 895 esztendőt? Nem tudjuk. Élte az életét, akár Sét, Énós, Kénán, vagy Mahalálél, Járed, Ádámot is beleértve, mit a szentíró azzal a kijelentéssel nyugtáz, tesz befejezetté, hogy és meghala. Semmi egyéb tudnivalót nem biztosít számunkra a neveknek ez a jegyzéke. Nem tudjuk, hogy boldog volt-e ez az ember, milyen sikerei voltak s mennyire fájdalmas kudarcai, voltak-e betegségei, hányszor csalódott az életében, hányszor szeretett és hányszor gyűlölt, hányszor csapták őt be és hányszor volt ő tisztességtelen, volt-e valaki emellett az ember mellett utolsó óráiban, szerették-e őt, szeretettel emlegették-e a nevét, miután meghala?
S jön valaki, kit Énókhnak hívnak, ki a 7. volt Ádámtól, mely szám az isteni teljességet szimbolizálja, akiről azt mondja a szentíró, hogy És lőn Énókh egész életének ideje 365 esztendő. És mivel Énókh Istennel járt vala, eltűnék, mert Isten magához vevé. Ennél az embernél valami megtörik. Elmúlik az a szó, az a megállapítás, az a fájdalmas kijelentés, hogy meghala. Ezt az embert valami nagyon megkülönbözteti az előtte és utána felsoroltaktól, s ez a valami elénk tárja életének tartalmas útját, elénk adja nem hiábavaló fáradozásait, megmagyarázza nem céltalan vándorlását életének 365 esztendejében. Egy teljesen más kijelentés szerepel ennek az embernek a neve mellett, mégpedig az, hogy Istennel járt.
Ha valakivel együtt járok, együtt lépdelek, együtt indulok és érkezek, akkor fel kell tudnom venni annak a másiknak a ritmusát. Azt, ahogy ő halad. Nem siethetek előre, sem nem maradhatok túlságosan hátra, oda kell figyelnem arra, akivel a lépést igyekszem tartani. Ez az odafigyelés, a másik lépésének szem előtt tartása kizár valamit, pontosabban valakit, akinek nem szabad a figyelmemet elterelnie arról a másikról, akivel haladok. Ez a valaki én vagyok. Ha csak magunkra figyelünk, ha csak azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi hogyan megyünk, mennyire rohanunk, vagy pont fordítva, mennyire vagyunk kényelmesek, akkor egy napon arra leszünk figyelmesek, hogy nincs mellettünk senki. Hogy egyedül haladunk valamerre, hol nincs társaságunk, segítségünk, vigasztalónk, se emberünk, se Istenünk. Az az élet, mely Isten nélkül van, az önmagáért van, s ez az élet magányos élet.
Az az élet, mely úgy van jellemezve, hogy Istennel járt, az teljesen más élet. Mert Isten teljesen más életet, más felfogást, más viselkedést, más függést, máshová való tartozást képes adni a vele járónak. Az az élet, mely nem Istennel jár, annak az életnek egyszerűen csak annyi az értelme, annyi a mondanivalója, annyi a jelentése, annyi a súlya, hogy és meghala. Semmi mást nem tudunk róla, mert nem is beszél róla senki. Nem maradt meg a szeretettel való emlékezésben. Isten nem gondoskodott arról, hogy egy-egy ilyen névről mást is tudjunk a nevén kívül. Ismét gyerekkoromba nyúlok vissza egy történet erejéig: édesanyámmal a temetőben elhunyt szeretteink sírját szoktuk ápolni, friss virágokat ültetve a sírhalmokra. Nem messze tőlünk figyelmes lettem egy hatalmas sírkertre. Azért kertre, mert a sírhalmokat egy kisebb kőkerítés övezte. Félelmetes volt ez a sírkert, nem illett a többi sír közé monumentalitásával és ápolatlanságával. Odabenn a sírkertben két sírkő adta tudtul az utókornak, hogy kinek a földi maradványait fedi sok éve a föld. Egy házaspárét. Nemesi név mindkettő, de a sír elhanyagolt, csak gaz terem rajta. Bántotta gyermekszememet a látvány és megkérdeztem édesanyámat, hogy nem tehetnénk-e rendbe, nem gyomlálhatnánk-e ki, nem ültethetnénk-e oda is szép virágokat? Azt mondta anyukám, hogy nem lenne illő, ha máshoz tartozó sírt mi akarnánk gondozni. Teltek-múltak a hónapok, az évek, de azt a sírt soha senki nem tette rendbe. A nagymamámat kérdeztem, hogy kik voltak azok az emberek s miért ily elhanyagolt az a sírkert? Faluhelyen az ilyen elhanyagolt sír nagyon szembetűnő. Nagymamám felvázolta nekem annak a két embernek az életét. Kiderült, hogy nagy földbirtokosok voltak, sok egyszerű parasztembert kisemmiztek, elcsalták földjeiket. Gyermekeik nem voltak, mert érdekházasság volt az övék, soha nem szerették egymást, mindkettő másnál vigasztalódott. Sírkertjüket előre elkészíttették, nagy felháborodást keltve ezzel. Nincs ember, ki valaha is egy szál virágot vitt volna a sírjukra, ki legalább egy percre csendesen megállt volna sírjuk mellett egy ima erejéig. Ezt tette az önmagukért való élet. Hogy nevük mellé az évszámok után a sírkőre mintha be lenne vésve az a két szó: és meghala. Senki nem gondol rájuk szeretettel. Senki nem ápolja emléküket szeretettel.
Énókh neve mellett ez jelenti a különbséget. E két szó: Istennel járt, mindent megmagyaráz, mindent elárul, a szintén Istennel járó ember ezáltal mindent tudni vél Énókhkal kapcsolatban, testvérének, atyjafiának érzi őt. Azt ugyan nem tudhatjuk, hogy mit tett Énókh, de azt igen, hogy hogyan. Nem önmagának és nem önmagáért. Lépéseit igazította a Teremtőhöz, s az Isten által őrá bízottakhoz. Élete nem volt unalmas, nem volt egyhangú, vagy megszokott, nem valamiféle uniformizált élet volt az övé, hanem az Istennel járók élete. Mely csak az indulásban és az érkezésben közös, a tartalomban, az eseményekben különbözik. A gondolatok és tettek mikéntje, a mozgatórugója az, mi egybekapcsolja, összehangolja ezeket az életeket. Ezek az életek úgy különböznek az Isten nélküli élettől, mint a szülőfalum temetőjében lévő ápolt sírok attól az elhanyagolt sírkerttől. Különböznek a kapcsolataikban. Az emberekhez való hozzáállásban. Abban, ahogy a problémákat kezelik, megoldják, nem a szőnyeg alá söprik. Az Istennel való járás megtanítja az embert az összehangolódásra. Arra, hogy életének a középpontja még véletlenül sem ő saját maga. Az Istennel járó ember nem dicsekszik vallásosságával, miközben a viselkedése és a megnyilvánulásai tán pont az ellenkezőjét mutatják, hanem az Istennel járó emberen látható és érezhető a hit. Látható, hogy mindent úgy tesz, hogy tudatosítja, ő nem a saját maga ura, hanem az ő ura a Teremtője.
Énókh életének befejezése az isteni titkok közé tartozik, mit nem tudhatunk, nem képzelhetjük el, mert képzeletünk szegényes ahhoz, csak hittel elfogadhatjuk azt a félmondatot, hogy eltűnék, mert Isten magához vevé őt. De az Úr Jézus ígérete közelebb hozza hozzánk Énókh földi életének a végét: Jn 8,51: Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké. Az Istennel járók életének az értelme, a summázása, az aláhúzása, az értékelése van ebben a jézusi ígéretben: nem lát halált soha örökké. Hála az értünk megtört testnek, hogy ilyen ígéret szólhat nekünk. Ámen.
Felvidék Ma, sk
