A magyar kulturális pályázatokat elbíráló új bizottság több tagjának neve szerepel a kommunista ügynöklistán.
Függetlenül attól, hogy a határon túli magyar nemzetrészek körében folynak-e, s ha igen, milyen intenzíven politikai törekvések az egyes közösségek helyzetének javítására, kétségbevonhatatlan tény, hogy a magyar kultúra működése, továbbélése – a jelenlegi viszonyok közt – nagyrészt anyagi kérdés is. Ezzel persze a szomszédos országok is tisztában vannak, és a magyar kultúrára fordítandó összegeket épp emiatt igencsak szűkösen mérik.
Jól nyomon követhető mindez például Szlovákiában, ahol az ország lakosságának – egyszersmind az adófizetőknek – mintegy tíz százaléka magyar anyanyelvű. A szlovák állam idén 56,5 millió korona koronát fordít a magyar kultúra támogatására, ami a teljes kulturális büdzsének hozzávetőleg 1,5 százaléka. Vagyis azt is mondhatjuk, hogy a deficitet – tehát a felvidéki magyar adófizetők mintegy 8,5 százaléka által befizetett adónak a kultúrára eső részét – az állam elsősorban a szlovák kultúra támogatására fordítja.
Ugyanakkor fontos tisztázni, hogy ez csak az érem egyik oldala. Hiszen az is nagy kérdés, hogy a magyar kultúra támogatására szánt – az állam által már eleve megnyesett – összegek pontosan kihez is jutnak: kik osztják szét a pénzt, s kik lesznek azok, akiknek pályázatát pozitívan bírálják el, azaz akiknek bankszámláin az állami pénzek landolnak. Nem utolsósorban ez az oka annak, hogy a magyar kultúrára fordított támogatások elosztását Felvidék-szerte évről évre nagy érdeklődés kíséri. Furcsaságok mindig akadnak. Idén azonban valóságos nyereményeső zúdult a felvidéki magyar balliberálisokra.
Előnyben a Kalligram
Az egyik legsikeresebb pályázó a pozsonyi Kalligram könyvkiadó, mely szlovákul és magyarul egyaránt ad ki könyveket, s mely többek között olyan kurrens, a Felvidéken különösen nagy érdeklődésre számot tartó szerzők műveit adja közzé, mint például Kornis Mihály, Kukorelly Endre vagy Vásárhelyi Mária. A Kalligram kiadó a kisebbségi kultúrára szánt támogatásból, beleszámítva a folyóirat-kiadást is, idén 2,8 millió koronát (körülbelül húszmillió forint) kapott a szlovák államtól. Talán a rendszeres állami támogatás is hozzájárult ahhoz, hogy a kiadó jóvoltából például Kornisnak tavaly nem kevesebb, mint három kötete került a felvidéki könyvesboltok polcaira. (Miközben, tegyük hozzá, e kétnyelvű könyvkiadónak 18 év nem volt elég ahhoz, hogy Duray Miklós történelmi jelentőségű kötetét, a Kutyaszorítót szlovák nyelven megjelentesse.)
A Kalligramnak egyébként Budapesten is van egy lerakata, ahol egyes könyveket 50–80 százalékos kedvezménnyel árusítanak. A kérdést, hogy vajon miért adnak ki olyan könyveket, melyektől csak ilyen nehezen tudnak megszabadulni, illetve hogy egy ilyen kiadó valóban megfelelő célállomása-e a magyar kultúrára szánt támogatásoknak, senki sem teszi fel. Az pedig már csak hab a tortán, hogy tavaly tavasszal éppen a Kalligram tulajdonos-igazgatója, az egyik legbefolyásosabb balliberális felvidéki értelmiségiként számon tartott Szigeti László volt az, aki – néhány további felvidéki magyar könyvkiadó vezetőjével közösen – nyílt levélben tiltakozott a pozsonyi Új Szó hasábjain, amiért a szlovákiai magyar könyvkiadás támogatása nem szerepelt a Szülőföld Alap kulturális kollégiumának pályázatai között…
De ha már az Új Szót említettük – mely szerkesztőbizottságának elnöke teljesen véletlenül éppen Szigeti László –, érdemes elmondani azt is, hogy e jobboldali szimpátiával csak nehezen vádolható napilapot kiadó Petit Press idén 2,3 millió szlovák korona (17 millió forint) támogatásban részesült a kisebbségi kultúrákra szánt pénzekből. Tegyük gyorsan hozzá: ez az elegáns summa annak ellenére növelhette a kiadó bevételeit, hogy a cég még csak nem is magyar, hanem német–cseh tulajdonban van. Hogy a kisebbségi kultúrára szánt támogatásokból miként kaphat pénzt egy külföldi kézben lévő, nyereségorientált vállalat, szintén elgondolkodtató kérdés.
Az idei kulturális pénzosztás egy további nagy nyertese Barak László író-publicista, akit a felvidéki újságolvasók többek között Duray- és Orbán-ellenes sajtóbeli kirohanásairól ismerhetnek. Barak ugyanis mind a dunaszerdahelyi Nap Kiadónak résztulajdonosa, mely többek között a Csallóköz című kétnyelvű, balliberális hetilapot adja ki, mind a Darcius kiadónak, amely a balliberális felvidéki magyar értelmiség blogjainak helyet adó Parameter.sk internetes portál gazdája. A Nap Kiadó idén 1,8 millió, a Darcius 500 ezer koronát (összesen körülbelül 17 millió forint) kapott a szlovák kulturális minisztérium által a magyar kultúra számára elkülönített keretéből. A Parameter.sk honlapon e cikk írásának idején Barak László tollából többek között a Húzzon el innen, szerencsétlen barom, illetve a Mámegin magyar segédpüspökért rinyáltak című írások olvashatók. Sikeresnek tekinthető még a konzervatív értékek iránti elkötelezettség miatt ugyancsak nehezen hibáztatható Szőrös Kő című „modern” irodalmi folyóirat is, mely hatszázezer korona támogatásban részesült (e sajtótermék állítólag ötszáz példányban jelenik meg).
Most pedig nézzük a túloldalt. Az idei támogatások egyik legnagyobb vesztese a mintegy ötvenezer tagot számláló, legnagyobb felvidéki magyar kulturális szervezet, a Csemadok kulturális folyóirata, az Itthon, amely mindössze kétszázezer korona támogatást kapott. A valódi kulturális értékeket közvetítő havilap számára ez az összeg két szám megjelentetésére elég, az újság ezt követően megszűnik. A bizottságnak köszönhetően szintén a megszűnés fenyegeti Kassa környékének regionális lapját, a Kassai Figyelőt, amely mindössze százezer koronát kap vissza a régióban élő magyarok által befizetett adóból. De ugyancsak elgáncsolták a pályázatok elbírálásakor Palócföld egyetlen magyar sajtóorgánumát, a népszerű Kürtös folyóiratot is. Az újság egyetlen korona támogatásban sem részesült!
A pályázatok környékén egyébként évről évre akadnak további furcsaságok is. 2006-ban például nem kevesebb, mint ötmillió szlovák korona (40 millió forint) támogatásban részesült egy olyan kft., amely mindössze egy héttel a pályázatok benyújtási határideje előtt alakult. A cégjegyzék adatai szerint a cég jegyzett tőkéje megalakulásakor mindössze 20 ezer korona volt, így a pályázat sikere különösen nagy bravúrnak számít. A pályázati időszaknak egyébként állandó velejárója, hogy a támogatásért folyamodók között rendszeresen felbukkannak olyan cégek, szervezetek, „polgári társulások”, melyek a várható haszon reményében kifejezetten a pályázási lehetőség miatt jönnek létre.
Szlovák beavatkozás
Az idei kulturális támogatások azonban nem csak azért adnak sok fejtörésre okot, mert a felvidéki magyar balliberálisok ilyen nagyot arattak. Hanem azért is, mert a szlovák kulturális minisztérium – érthetetlen módon – nem hosszabbította meg a magyar kulturális pályázatokat elbíráló – azaz a pénzekről döntő – tavalyi bizottság mandátumát, hanem újat állított fel. Az új bizottságban pedig olyan személyek jelentek meg, mint például Boda Ferenc, Mikula Pál és Morovic Lajos. Ami főként azért érdekes, mert e személyek neve pontosan megegyezik három olyan személyével, akik a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalának nyilvántartásában a kommunista titkosszolgálat ügynökeként szerepelnek. Normális esetben minden volt ügynök dossziéja nyilvános, és a hivatal archívumában bárki hozzáférhet. Csak azok hiányoznak, amelyeket valamilyen különleges utasításra eltüntettek. A három említett személy közül csupán egyikük aktája található meg a hivatal archívumában. Az alább idézett dokumentumok egy „Feri” fedőnevű ügynök dossziéjából származnak, s néhány napja kerültek fel az egyik internetes portálra. „Feri”, aki a már említett magyar kulturális szervezet, a Csemadok kassai munkatársaként működött, egyik meghallgatása során elmondta, hogy „mind a Csemadok munkatársaként, mint párttagként ismert számára, milyen fontos és szükséges a harc a nacionalizmus bármilyen formája ellen. Megjegyezte, hogy képességei és lehetőségei szerint továbbra is hajlandó segíteni a titkosszolgálatnak társadalmi rendszerünk ellenségeinek leleplezésében, mindenekelőtt a magyar nacionalizmus hordozói és terjesztői esetében (…). Közölte, hogy neki is érdekében áll figyelmet szentelni a magyar nacionalista megnyilvánulásoknak, főként a kassai és Kassa-vidéki magyar nemzetiségű értelmiségiek körében.” A jelentés szerint „Feri” segített a titkosszolgálatnak, hogy „jobban és konkrétabban megismerkedjen a Csemadok kassai és Kassa környéki tevékenységével, s mélyebben behatoljon a magyar nemzetiségi kultúrába”.
Mindezek után igencsak nehéz lenne elhinni, hogy ha a kommunizmus idején a szlovák titkosszolgálat ilyen fontosnak tartotta, hogy ügynökei segítségével felügyelje a magyar kultúra működését, s általuk igyekezzen harcolni a magyar „nacionalizmus” ellen, most ne tenné ugyanezt. Különösen egy olyan stratégiai pozíció esetében, mint a magyar kulturális támogatásokról döntő bizottság. Hogy a bizottság átalakítását a szlovák politikusok pusztán hasra ütés után végezték el, vagy a személycserékhez a magyar érdekvédelmi szervezetek részéről is kaptak javaslatot, nem tudni. Tény azonban, hogy míg például a Magyar Koalíció Pártja (MKP) jelenlegi vezetését korábban gyakran bíráló Barak László tavaly szeptemberben egy cikkében még feltette a kérdés, „csak sunyi vagy ostoba is az MKP elnöke?”, az utóbbi időben szokatlanul barátságosan és dicsérően ír Csáky Pálról.
A szlovákiai tapasztalatoknak számos tanulsága lehet. A támogatási rendszerek működését teljes egészében újra kell gondolni. Nem utolsósorban azért, mert a határon túli magyar kulturális élet szereplőihez – a Szülőföld Alapon keresztül – Magyarországról is meglehetősen sok pénz érkezik. Egyfelől lényeges lenne szabályozni, hogy a különböző kisebbségi támogatásokért nyereségorientált cégek ne pályázhassanak (ők bevételeiket azáltal igyekezzenek növelni, hogy közönségük számára fogyasztható, eladható termékeket állítanak elő). Másrészt, és ez lenne a legfontosabb, szemmel kell tartani azt is, hogy a pályázók politikai kötődései soha ne írhassák felül kulturális teljesítményüket. Vagyis a magyar kultúrára fordítandó támogatások azokhoz jussanak, akik valóban a magyar kultúráért, a kultúra nemzeti értékéért és a jövőjéért munkálkodnak.
A fennmaradás a tét
Hogy a kisebbségi kultúrára szánt közpénzekkel a finnországi svédek, a dániai németek vagy a dél-tiroli osztrákok is hasonlóan gazdálkodnának-e, igen nehéz elképzelni. Ezért is elkeserítő látni, hogy Szlovákiában – az államilag szervezett, soviniszta kisebbségelnyomás mellett – a magyar kultúra még ilyen kétségbeejtő „körülményekkel” is kénytelen megküzdeni, hogy életben maradhasson. Bár e cikkben felvázolt viszonyok a mai Magyarországon mindennaposnak tűnnek, a határon túli magyar közösségek esetében azért kell rájuk különösen nagy figyelmet fordítanunk, mert a Felvidéken és a többi régióban e struktúrák működésén nem kevesebb múlik, mint hogy a magyar kultúra meddig lesz képes fennmaradni.
MNO
