A Múlt Kor történelmi portál sorozatában a szlovák – magyar közös múlt felderítésével foglalkozik, különös tekintettel a tankönyvekben szereplő adatok, félreértések tisztázásával.
A vizsgált korszak (6.-9. század) szlovák és magyar interpretációja nemcsak minőségében különbözik, hanem szembetűnő a mennyiségi eltérés is: a szlovák történelem-tankönyv jóval nagyobb hangsúlyt helyez a honfoglalás előtti szláv államalakulatok bemutatására, mint a magyar tankönyvek.
A korai szláv államalakulatok szlovák és magyar interpretációja
A magyar könyvek szerint elsőként a morvák hoztak létre tartós államot a térségben, melynek központi magja a Morva völgyében volt; a Kárpát-medence északnyugati részére pedig Szvatopluk alatt (870-894) sikerült kiterjeszteni hatalmukat. A „Nagymorva Birodalom” elnevezés a magyar könyvben nem használatos. A morvák előtti időszakból Samo, aki a hetedik században élt, nem kerül szóba; a kilencedik század közepén tevékenykedő Pribina pedig egy mondat erejéig kerül említésre, mint egy kisebb dunántúli szláv fejedelemség ura, Zalavár központtal.
Ezzel szemben a szlovák tankönyvben részletesen bemutatásra kerül Samo államszervező munkája, ennek rövidéletű sikere. A könyv konklúziója szerint „ez volt az első szláv kísérlet saját állam létrehozására”, területileg pedig régészeti leletekre hivatkozva a Kárpát-medence nyugati felében helyezi el, oda, ahova Pribina államát és a Nagymorva Birodalmat is. Mindebben a tankönyv a térségbeli szláv kontinuitás bizonyítékát látja.
Pribina kilencedik századi államalakulatát a szlovák tankönyv „nyitrai hercegségnek” nevezi, és „őseink első államalakulatának” tartja. A mellékelt térkép azt mutatja, hogy Pribina országa a mai Szlovákia nyugati felét foglalta el, a kísérőszöveg szerint pedig „a régészeti leletek sűrűsége azt mutatja, hogy Délnyugat-Szlovákia területén volt Pribina hercegségének a magja”. A szlovák tankönyv a magyarnál jóval részletesebben foglalkozik a Nagymorva Birodalommal – jelen tanulmánynak nem célja az eseménytörténet részletes bemutatása. Annyit érdemes kiemelni, hogy a hivatalos szlovák emlékezetpolitika által előtérbe tolt Cirill-Metód tradíció komoly helyet kap a könyvben: négy oldalon keresztül foglalkoznak a térítőpárossal.
A nagymorva államra nézve a szlovák tankönyv szerint a legnagyobb veszélyt a Kárpát-medencét meghódító magyar törzsek jelentették, de a belső gyengeséget is megemlítik a szerzők: „Úgy tűnik, hogy a Nagymorva Birodalmat csak az uralkodó erős személyisége tartotta össze”. A szerzők kiemelik azt is, hogy a honfoglaló magyarok e területeken fejlett mezőgazdaságot, egyházszervezetet és közigazgatást találtak, mely hozzájárult „kulturálódásukhoz” [skultúrnenie] és a kereszténység terjedéséhez. Mindennek, illetve a gyors szláv asszimilációnak a bizonyítéka a tankönyvi interpretáció szerint a szláv jövevényszavak. A magyarokra nézve egy kifejezetten negatív megjegyzést találunk, miszerint a templomokat a honfoglaló magyarok lerombolták, és korlátozták a szabad vallásgyakorlást.
A szlovákok etnogenezise
A tankönyvek alapján megállapítható, hogy a szlovák és magyar historiográfia között jelentős az eltérés a kora-középkori Kárpát-medence etnikai összetételének megítélésében. A szlovák tankönyv szerint a szlávok első hulláma a 4-5. század fordulóján érte el a Kárpát-medencét, a magyar tankönyvek szerint az avarok bukásukig kitöltötték a Kárpát-medencét; és csak az avar uralom összeomlása (800) után érkeztek nagyobb számban szlávok a Kárpát-medencébe.
A Nagymorva Birodalom lakosságát és nyelvét a szlovák tanköny szlovénnek, szloviennek nevezi [Sloveni, Slovieni, illetve slovienčina]. Ugyanakkor a szerzők hozzáteszik, hogy a birodalom etnikai alapját „a morvák és szlovákok” alkották; szerintük tehát a szlovienek a szlovákok őseinek tekinthetőek, csak a szlovák elnevezés még nem alkalmazható rájuk. A szlovák tankönyvi magyarázat szerint a magyarok bejövetelével Szlovákia területének lakossága elvesztette a közvetlen kapcsolatot a délszlávokkal és a morvákkal, a nemzeti fejlődés önálló útjára léptek, így eszerint „legkésőbb a 10. század elejétől fogva beszélhetünk szlovákokról, és nem szlovienekről”. A magyar tankönyvi interpretáció ezzel szemben a késő középkorra teszi a szlovák nép kialakulását, a hazai szlávság és a főként a tatárjárás után betelepülő morvák, lengyelek keveredéséből.
Összefoglalva tehát: a magyar tankönyvek szerzői a középkor végétől tudnak csak a szlovákokról. Szlovák kollégáik már a 10. századtól használják a szlovák nemzetnevet, de hogy az ezt megelőző időszak, a korai szláv államalakulatok története is a szlovák nemzeti történelem része, azt a szerzők világossá teszik. Abból a tényből ugyanis, hogy cseh, magyar és lengyel példákkal ellentétben szlovák területen nem maradtak fenn szláv törzsnevek, azt a következtetést vonják le, hogy feltételezhetően „térségünkben a törzsi társadalom jóval korábban szétesett és hamarabb befejeződött azok nemzeti egységben való integrálódása (etnogenezis)”. Pribina tevékenysége valamint a kereszténység itteni terjesztése pedig – a szerző szavaival élve – „nemzeti történelmünk kulcsfontosságú eseményei. Ezeknek a lépéseknek a révén jóval korábban tagozódtunk be Európa kultúrnemzetei közé, mint Közép- és Kelet-Európa többi nemzete”.
Múlt-Kor, Felvidék Ma
