Duray Miklós beszéde az 1994. január 8-i komáromi nagygyűlés 15. évfordulója alkalmából ma megrendezett komáromi megemlékezésen.
Aki a XXI. század első évtizedében magyarként nincs tisztában azzal, hogy az előző évszázadban hogyan baltáztuk el közösen a nemzet jelenét és jövőjét, az vajmi keveset tud saját maga és nemzete sorsának alakulásáról.
Ma, kilenc évtized távlatából például már nehéz megítélni, hogy Párizs környékén mennyiben tehettek volna mást akkori politikusaink a nemzet végzetesnek tűnő sorsának elhárításáért. Ugyanis ekkora időtávlatból lelkiállapotukról nincs pontos látlelet, és azt sem tudhatjuk, hogy milyen körülmények között, milyen érdekek hatására dolgozták fel cselekvési paranccsá az ismereteiket.
Azt viszont tudjuk, hogy a jelenkori politikusaink milyen körülmények között, milyen érdekek mentén hozták/hozzák meg döntéseiket, és jórészt tudjuk azt is, hogy ezt milyen megfontolások szerint tették/teszik. Ugyanúgy, mint elődeik esetében, a mai politikusok közt is vannak gyarlók, alkalmatlanok, megvehetők, szellemileg eltéríthetők, korlátoltak vagy döntéseik meghozatalára rosszul felkészítettek is. A rossz döntések mindig hasonló okok miatt születnek, csak nem azonos korban, ezért nem azonos körülmények között. A döntéshozók és a döntéseik közötti oksági összefüggéseket kellene gyakrabban vizsgálnunk, ahelyett, hogy utólag a döntések végeredményét sorscsapásnak tekintenénk.
A döntésre alkalmatlan emberek mindig rossz döntéseket hoznak. És a rossz döntések sorozatának csak akkor lesz vége, ha kiiktatjuk a döntésre alkalmatlan embereket a döntéshozatalból.
Lehet-e jó, közösségérdekű döntést hozni, ha a döntéshozó leginkább a mások véleményét, ajánlatait latolgatja? Lehet-e jó döntést hozni, ha a döntéshozónak nincs saját véleménye? Lehet-e jó döntést hozni, ha rossz vagy téves értesülések szerint dönt?
Lehet-e jó döntést hozni, amikor a tudatos véleményalkotót a mindig inkább kivárók, az ellenérdekeltek vagy az idegenlelkűek veszik körül?
Legyünk realisták.
Most a tizenöt évvel ezelőtti komáromi nagygyűlés évfordulóját üljük. Trianon óta a huszadik században ez volt a felvidéki magyarság első – és mindezidáig utolsó – önmeghatározó, önrendelkezési kísérlete.
A tétje az volt: meg tudjuk-e teremteni a közösségi túlélés és kibontakozás feltételeit?
Az alapeszme az önkormányzatiság volt, azaz a belső önrendelkezés.
Ezt akkor úgy értelmeztük: jöjjön létre Szlovákiában egy olyan jogarányos rendszer, amely minden területi egységnek azonos jogállást ad. Akkor úgy gondoltuk, hogy ebben a rendszerben meg lehet határozni azt a három területi egységet, ahol a magyarok többségben, vagy nagy arányban élnek, és így lehet megteremteni a magyarok nyelvi, oktatási, közművelődési jogainak megvalósulási feltételeit, valamint fel lehet számolni a területet sújtó gazdasági árnyékot.
Ezt ugyan megelőzte egy sokkal elvszerűbb elképzelés, a (magyar-szlovák) társnemzeti szerkezet felvetése, de a magyarok politikai képviselete a tervezetet saját belső köreiben elutasította, nem tartotta kivitelezhetőnek, ugyanakkor az ellenzői közül senki sem fogalmazta meg a szerinte megvalósíthatót.
Ezen múlt az 1994. január 8-án megtartott komáromi önkormányzati nagygyűlés végkimenetele is.
A Csallóközi Városok és Falvak Társulása, valamint a két szlovákiai magyar parlamenti párt meghívására eljött mintegy 3500 polgármester, önkormányzati képviselő és szlovákiai magyar parlamenti képviselő. A vezető politikusaink között akadt olyan, aki nemzetárulónak nevezte a nagygyűlés kezdeményezőit. Volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy elvezényli az embereit, ha netán valamiféle közigazgatási tervezetről szóló térképeket osztogatnának a résztvevőknek. De olyanok is akadtak közöttük, akik 1993 decemberében az akkori – később megbukott szlovák kormányfővel – folytattak tárgyalásokat a nagygyűlés zátonyra futtatásáról. Ezek ma is a felvidéki magyarság választott képviselői és aktív politikusai.
A nagygyűlés körüli időszakban, két évvel Csehszlovákia megszűnése után kedvezőek voltak a feltételek az önkormányzatisággal összefüggő közösségi jogaink kivívására. A lépéseket végig gondoltuk, megterveztük, de a megtételükben csak az elsőig jutottunk el.
Az első lépés maga a nagygyűlés megszervezése volt olyan elv mentén, hogy erre a pártok fölötti összesereglésre kapjon meghívást az összes magyar polgármester és települési önkormányzati képviselő, valamint parlamenti képviselő, tekintet nélkül arra, hogy melyik párt színében vagy függetlenként lett megválasztva, azaz nyert közlegitimitást. Csupán a magát liberálisnak valló Magyar Polgári Párt utasította el az együttműködést, de végeredményben a képviselőinek nem tiltotta meg a részvételt. A volt kommunista, magyar baloldaliak is csak egyénenként és kis létszámban jöttek el Komáromba.
Második lépés lett volna egy közös nyilatkozat elfogadása, amely tartalmazta volna az elvi megállapításokon kívül a megvalósításra utaló célokat is. Mindennek alapját az Európa Tanácsnak az önkormányzatokkal, a nyelvhasználattal és a kisebbségi közösségek közösségi jogaival foglalkozó dokumentumai jelentették. De mivel csak az általános meghatározásokban sikerült megegyezni, sajnos a nyilatkozat csonkára sikerült, mégis elmondhatjuk, amit akkor közösen megfogalmaztunk, az időálló.
Megegyezés elmaradása miatt a nagygyűlésen a harmadik lépésre már nem kerülhetett sor. Ez egy pártok fölötti száztagú bizottmány kialakítása lett volna, amely felügyelte volna a belső önrendelkezés megvalósításának folyamatát.
Mind a megvalósítási elképzelésekkel, mind a tanács megalakításával kapcsolatos összes kísérlet azonban az előkészítési folyamatban elbukott. Elsősorban amiatt, hogy nem sikerült elfogadni egy közös célt és elfogadtatni a közösségi célnak való alárendelődés elvét.
A további lépések ezért még csak terítékre sem kerültek. Ezek közül a legfontosabb lett volna az összefogás három magyar jellegű megye kialakításra, és ennek érdekében különböző polgári megmozdulások szervezése valamint az európai fórumokon való közös fellépés.
Ehelyett 1994-ben eladtuk az átfogó megoldást jelentő terveinket egy táblatörvényért, valamint egy anyakönyvi törvényért. Az előbbi szerint, ahol a kisebbség aránya eléri legalább a húsz százalékot, ott a település belterületét jelölő közlekedési tábla alatt fel kell tüntetni a kisebbség nyelvén is a település megjelölését. De figyelem: nem a nevét, mert az hivatalosan továbbra is a szlovák elnevezés maradt.
A másik törvényi rendezés pedig ugyan lehetővé teszi, hogy magyarul írjuk a nevünket, de ahhoz, hogy ezzel tömegesen merjenek élni a felvidéki magyarok, a belső önrendelkezést megadó törvény kellett volna, azaz biztonságot nyújtó közeg. Ezután néhány felvidéki magyar, pontosabban magyar nemzetiségű szlovák politikus vette magának azt az arcátlan bátorságot, hogy az örökölt és valós félelmekben élő szlovákiai magyarokat ostorozza: mi kiharcoltuk nektek, ti meg nem éltek vele, nem magyarosítjátok tömegesen a neveteket.
Az 1994. január 8-i komáromi önkormányzati nagygyűlést a felvidéki magyar politikai elit 2000-ben és 2001-ben árulta el ismét és végzetszerűen – kérdés, hogy megváltoztathatatlanul-e.
A Magyar Koalíció Pártja ekkor kormánytényező volt, több mint húsz százalékos súlyaránnyal. Politikai súlyát azonban a kormányzásban résztvevő képviselőinek egyéni érdekei és képességei határozták meg. Ekkor került napirendre a kormányban, majd ezt követően a parlamentben – az Európai Unióhoz való csatlakozásra való felkészülés során – az alkotmány nagymérvű módosítása. Minket, magyarokat az alkotmány bevezető része – a preambulum – sértett leginkább. Emiatt tekintetjük az alkotmányt szlováknak és nem Szlovákia alkotmányának. Feltételül szabtuk: csak akkor támogatjuk az alkotmány módosítását, ha megváltozik a preambuluma. Nem változott meg. Állíthattunk volna egy újabb feltételt: ha nem változik meg a preambulum, akkor legalább az alkotmány határozza meg a kisebbségi önkormányzatok alapításának kereteit. Ezt azonban a párt országos elnöksége utasította el. Így rohantunk bele fedetlen mellel a közigazgatási reformba, és elmondhatjuk, hogy sajnos a komáromi nagygyűlés zárónyilatkozatából egyetlen lényeges követelést sem érvényesítettünk.
Pillanatnyilag eszköztelenek vagyunk. Talán a nyelvi jogok terén tehetnénk előrelépést. Követelhetnénk a nyelvhasználati jog alsó határának csökkentését 10%-ra és a magyar nyelvnek kisebbségi helyi nyelvből regionális nyelvvé való átminősítését. De ekkor is már önmagunkkal kerülnénk szembe, hiszen mi is elfogadtuk a nyelvhasználat 20%-os alsó határát. És nem szorgalmaztuk, hogy a magyar nyelv regionális nyelv legyen, mert beletörődtünk abba, hogy a magyar nyelv Szlovákiában ugyanolyan helyi nyelv, mint a cigány nyelv, vagy a horvát, a lengyel, a német vagy a bolgár.
Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk? Ilyenek vagyunk.
A komáromi önkormányzati nagygyűlés elszabotálásával kapcsolatos legsúlyosabb tanulság azonban akkor vonható le, ha európai összefüggésben szemléljük az önrendelkezés eredményeit. Legkézenfekvőbb példa maga Szlovákia. Csehszlovákia szétesése után az önállósulni akaró Szlovákia néhány éven belül gazdaságilag szárnyalni kezdett és mind a politikai osztályának mind a szlovák nemzetnek megerősödött az öntudata.
Az autonómiát elnyert Katalónia is Spanyolország legfejlődőképesebb része lett. Dél-Tirol az autonómia elnyerésének idején a gazdasági szétesés állapotában volt, de a belső önrendelkezés szárnyakat adott, és ma Észak-Olaszország leggazdagabb része. A finnországi Aland-szigetek autonómiája pedig a sajátos és megrendíthetetlen öntudat jelképe.
Szlovákia magyarlakta területe azonban ma is az ország gazdaságilag legkiszolgáltatottabb része, ahol a külföldi tőke uralkodik az ott élők hátrányára, vagy nincs elérhető működőképes tőke és kilátástalan a helyzet.
A nagygyűlés tizenötödik évfordulója ezért nem ünnep, hanem inkább emlékezés az elmulasztott lehetőségre.
Ébredjünk! Talán még maradt erőnk, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
