Isten népe életében egykor és a jövőben is fontos szerepe volt, és lesz a sivatagi időknek és helyzeteknek. Izráel számára a pusztai vándorlás évtizedei a legmélyebb és a legfenségesebb tapasztalatokat hozták: az önismeret mélységeit, és az istenismeret felejthetetlen pillanatait.
A nép tanulgatta: ne önmagába, ne is vezetőibe, ne aranyborjúba kapaszkodjék, hanem egyedül az örök Istenbe. Csak így változik át célirányos haladássá mozgása az egyhelyben topogásból. Csakhamar rájött: a sivatag kikerülhetetlen, de veszélyes is: népek süllyesztője lehet. Megtanulta, hogy döntenie kell. Vagy a környékező csontváztemető-sivatag, vagy a felette őrködő Isten. Megmaradása függött ettől. Isten kegyelme és a mindennapokban eligazító törvény volt az a két pásztorbot, mellyel a Seregek Ura terelgette népét a történelem útvesztőiben. És ők kemény leckék után figyeltek e két szellemi pásztorbotra. Oázissá lett Istenük, a remény forrásává. A túlélés, a továbbjutás üdítő kortyává minden szava, Igéje. A sivatag pedig megszenvedett isteni önazonosságuk kiformáló műhelyévé, ahol ráébredtek: ők a választott nép. Azok, akiknek megrendítően nagy döntési helyzeteket kínált oda mennyei Atyjuk: a halált hozó puszta vagy Isten éltető ölelése között választhattak. Vajon hányszor láttad így a magad helyzetét? Hányszor értelmezted így helyzetedet a lélek-sorvasztó főhivatású ateizmus idején? Vagy éppen a pénzügyi világválság hónapjaiban? Felismerjük-e ma a habzsoló harácsolás szellem- és léleksorvasztó veszélyét, még az álmainkat is átprogramozó mai aranyborjúk kísértését? És látjuk-e ezek hihetetlen sebezhetőségét és léleksebző ármányait? Próbáljuk-e károsító hatását a magunk szintjén kivédeni? Mert éppen egy kiváló amerikai tudós ismerte fel: napjaink világjárványa a lelkek, az emberi kapcsolatok kiégése, elsivatagosodása. Életét tette fel az ellen való küzdelemre. Látod-e, érted-e: egykori és mai sivatagjaidat, legyenek bár külsők vagy belsők, egyedül csak Isten fordíthatja át oázissá? Ő képes arra is, hogy átformáljon téged magáért síró sivatagból másoknak enyhet adó oázissá. Hogyan? Úgy, ha engedsz neki, akiről Hóseás próféta így szólt: Ő azért vezet ki a pusztába, azért ad sivatagi helyzeteket, hogy alkalma legyen szívedre beszélni! Isten a pusztai napokban tudott szót érteni népével. Ott és akkor született meg bennük az istengyökerű remény, ami mindenre elég. Ma is akkor tud Isten szívünkre beszélni, amikor leroskadunk keresztünk alatt, legyen az bűn, betegség, fájdalom, elhagyatottság, vagy valami más. Ezeken keresztül keres Téged, hogy együtt legyetek végre: a végtelennek tűnő pusztában Ő és Te. Egyiptomban eltelt a nép szíve, majd az aranyborjú imádatának mámorában mennyei hallása elnehezült. Betelt önmagával. Negyven év kellett ahhoz, hogy észhez térjen, s visszaforduljon örökre pártoló útitársához, Istenéhez. Hogy ez veled ne így legyen, megragad Téged Jézus, kivezet a pusztába, hogy lásd meg végre magad úgy, amint vagy. Áldott sivatagi pillanatok, amikor mély önismeret és szomjazó istenvágy születik bennünk! Urunk is a pusztában fogadta el messiási küldetését, hite az elutasított kísértésekben edződött gyémántszilárdságúvá. Ha figyelsz a téged kereső Úrra, akkor benned is megszilárdul az istenhit, Krisztus-gyökérzetűvé növekszik. Fedezd fel mostani pusztaságodban a lelki kősziklát, aki megáll melletted, hogy megitasson kortynyi kegyelemmel, a remény forrásvizével. Legyen mai élethelyzeted, és pár perced a megüresedésnek és Krisztus befogadásának szent alkalmává, a remény oázisává! Ámen.
Felvidék Ma, Református Újság, Dr. Békefy Lajos
