Ma tovább folytatjuk Jákóbnak és fiainak a történetét. Továbbra is nagy az éhínség Izráelben. Nincs mit enni. Ismét menni kell Egyiptomba. Még akkor is, ha ehhez nincs nagy kedvük sem a testvéreknek, sem pedig az apjuknak, Jákóbnak, aki félti legkisebb gyermekét, Benjamint. Hogy miként dönt Jákób, arról Simon Ilona gútai lelkipásztor gondolatait ajánljuk elolvasásra.
Az éhség nagy úr és az cselekvésre készteti a testvéreket, akiknek ugyan feltűnik a sok megmagyarázhatatlan dolog, de nem jut eszükbe, hogy tovább gondolják azt. Miért is érdeklődik annyit utánuk az az egyiptomi férfi, miért kíváncsiskodik? Meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg talán a rabszolgaként eladott testvérük faggatja őket. Mert most a régi álmok nem jutnak eszükbe, hogy mit is mondott József egykor. A mai ember valahogyan nem ilyen. Furja az oldalát, hogy mire való egy ilyen kíváncsiskodás. Aztán talán arra a következtetésre is juthat, hogy esetleg a titkosrendőrségnek a keze is benne van, mert ennyire jól csak az alaposan tájékozott ember tud kérdezni és ennyire célirányosan. Sok minden szöget üthet az ember fejében.a történet kapcsán. Gondoljunk csak bele. A testvérek kifizetik a gabonáért járó összeget, de aztán hazatérve azt látják, gabonájuk és pénzük is van. De valami mégsincs rendben, mert gyanúsnak találják az esetet. Manapság esetleg az jutna az ember eszébe, hogy milyen csalafinta módon fizették le és ezért bizony a következőkben majd ellenszolgáltatást kell nyújtania. Hiszen ingyen kapott valamit. Vagy, ha ma kitudódik az ilyesmi, hogy valaki bizonyos személyt előnyben részesített, akkor a vád az lenne ellene, hogy bezzeg ingyen adja az ismerősének és a családjának azt, amiért másoknak fizetni kell. Micsoda protekció! Talán családi maffiának is kikiáltanák ma Józsefet csak azért, mert a családját akarta segíteni és jobb útra téríteni ezáltal. És melyikünk nem esne hasonló kísértésbe, hogy könnyítsen a hozzá legközelebb állók sorsán, ha teheti. A Biliai időkben másként gondolkodtak. Ma inkább az irigység, féltékenység, az én akarom megmondani, hogy ki mit érdemel meg és mi hogyan legyen elv érvényesül. Hogy az a másik már ne kapjon, mert azt családi szálak fűzik bizonyos személyekhez. Érdemes ezen elgondolkodni.
A felvetett gondolatsort Simon Ilona gútai lelkipásztor folytatja elmélkedésében, amelyben arra keresi a választ, hogy miként engedte útnak Jákób fiat ismét Egyiptomba.
1Mózes 43, 1-14
Keresztyén Testvéreim az Úrban!.
Nagyapám szokta azt mondani, mikor mi gyermekként, a két húgommal finnyásan, orrot húzogatva ültünk az étel felett, hogy ők az orosz hadifogságban, amikor nagyon éhesek voltak, amikor nem volt milyen ennivaló között válogatni, mert sokszor ennivaló sem volt, bizony jóízűen ették meg a fagyott cukorrépát is. Az éhes has nem jó tanácsadó – szokta mondani – mert az embert olyanra is rászedi, amit egyébként nem tenne meg. Azóta ezt a történetet, nagyapám bölcs, tanító szavait én is gyakran elmondom a gyermekeimnek, amikor ők válogatnak és húzogatják az orrukat az ételek fölött.
Ezt a rövid történetet azért osztottam meg az olvasókkal, mert az Ige azt mondja, hogy „az éhínség azonban országszerte súlyosbodott.” A József által megfejtett fáraó álmainak a következménye egyre keményebbé, súlyosabbá válik nemcsak Egyiptom földjén, hanem Kánaánban is. Évek óta nem terem a föld semmit. Kopár, száraz az egész vidék. Az elültetett mag ki se nő. Hasztalan minden fáradozás. Éhezik ember, állat egyaránt.
Sőt, mi több, a gabona, amit Jákób fiai, első útjuk alkalmával Egyiptomból hoztak, elfogyott. Nincs kenyér, nincs mit enni, nincs mi között válogatni. És a szükség ráveszi Jákóbot, hogy a fiait újra Egyiptomba küldje: „Vásároljatok megint egy kis élelmet!”
Napjainkban is tapasztalható, hogy sok fiatal, sőt már idősebb ember is, külföldre megy, mint a mesebeli királynak a fia, szerencsét próbálni. Ilyenekkel érvelnek: „Itt úgy sincs semmire lehetőségem. Nincs munkám, nincs kenyerem, nem akarok egész életemben a szüleim nyakán lógni. Inkább elmegyek, ha szerencsém lesz, ott kint sok pénzt keresek, megalapozom a jövőmet, aztán hazajövök és lesz miből elindulni.” Aztán ez vkinek bejön, vkinek nem, vki hazajön, vki. ott kint, az idegen országban letelepedik.
Jákób habozva fogalmazott, nem ejtette ki az „Egyiptom” nevet, csak nagyon óvatosan szólt „egy kis élelem”ről. Jákób fél. Fél, mert a pénz, amit fiai első útjuk alkalmával a gabonáért kifizettek, hiánytalanul visszakerült a zsákjukba. És itt van az a másik ember is, Egyiptom felügyelője, aki az úján hordja a fáraó pecsétgyűrűjét, aki a fiaival olyan keményen beszélt, aki kémeknek nevezte őket és Simeont is, az egyik fiát fogságban tartja, és most azt akarja, hogy Benjámint, a legkisebb fiút is magukkal vigyék. Jaj, de nehéz ez az apai szívnek, Józsefet a szeretett fiát már elveszítette, és most Benjámint is elveszik tőle, de nincs ennivaló!
Júda látja apja kétségbeesett tekintetét, látja és érzi gyötrődését, tehetetlenségét, de tudja, hogy szólnia kell. Figyelmeztetnie kell apját arra, amit az az ember, Egyiptom felügyelője olyan szigorúan megparancsolt nekik: „Ne kerüljetek a szemem elé, ha nem lesz veletek a testvéretek. Ha tehát hajlandó vagy elküldeni velünk a testvérünket, elmegyünk és vásárolunk neked élelmet. De ha nem küldöd el, nem megyünk el, mert az az ember megmondta nekünk: Ne kerüljetek a szemem elé, ha nem lesz veletek a testvéretek.” (3-5v.)
Júda kétszer is elmondta az Egyiptomi felügyelő feltételét, hogy meggyőzze apját arról, mennyire fontos, hogy Benjámint, a legkisebb testvért is elengedje velük.
Izráelt nagyon elszomorította ez a felelet, amit Júdától hallott, és ezt mondta nekik: „Miért tettetek velem ilyen rosszat, hogy elmondtátok annak az embernek, hogy van még egy testvéretek?”(6v.)
Érdekes, hogy a Szentírás itt a Jákób név helyett az Izráel nevet használja. Ezzel is figyelmeztetni akarja a mindenkori olvasókat arra, hogy Isten ígéretei igazak. Ő nem változtatja meg az ígéreteit egyik percről a másikra, mint ahogy mi ezt nagyon sok esetben megtesszük.
Isten ígéretet tett egykor Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak is arról, hogy nagy néppé teszi őket, hogy népek gyülekezete származik majd tőlük, királyok sarjadnak ágyékukból. És bár most Jákób ebben a nyomorúságos, hitet megpróbáló, nehéz helyzetben van, amikor úgy tűnik, hogy elfeledkezett Isten ígéretéről, Isten akkor is hű marad hozzá, nem hagyja el, hiszen szövetséget kötött vele.
Jákobnak csak fel kellene tekintenie az ő Istenére, a mindenható Úrra, aki azt mondja: „én vagyok a pajzsod, ne félj”. És azt kellene mondania: Igen Uram, ha ez a te akaratod, akkor nyugodt szívvel elengedem a fiamat.” E helyett mit csinál Jákób, gyötrődik és szenved, és azt kérdezi a fiaitól, hogy „miért tettetek velem ilyen rosszat … ?” Jákób nem veszi észre, hogy mindezek mögött a cselekvő Isten van jelen, aki a szenvedéseket, megpróbáltatásokat is a javunkra akarja fordítani, mert azt akarja, hogy higgyünk abban , aki Krisztusban megbékéltette magával a világot.
Az élet sok öröme és szépsége mellett tengernyi szenvedés van az emberiség életében kezdettől fogva. A szenvedés állandó kísérőnk, fenyegetését állandóan érezzük, nincs hathatós védekezési mód ellene. És senki sem kerülheti ki.
Ilyenkor mi is csak azt kérdezzük, mint Jákób, hogy „miért”, „miért történt mindez?”, és bár sokszor úgy tűnik, hogy a szenvedés értelmetlen, mégis meg kell látnunk, hogy Istentől rendelt célja van.
Az Úr nem tartozik nekünk számot adni szenvedésünk célja felől. Aki azonban már találkozott Krisztussal, és megismerte Isten szeretetét, hűségét, jóságát és irgalmát, az tudja, hogy Isten csak azt rendeli az életébe, ami feltétlenül szükséges és a javát szolgálja. Tudja, hogy az az út, amelyen Isten vezeti, nemcsak jó, hanem a lehető legjobb. Ezért adjanak hálát a hívők Istennek mindenkor mindenben, az apostol felszólítása szerint (Ef 5,20).
Bár most még sok mindent nem értünk, nem látjuk a célját, de biztat Jézus szava: „azon a napon nem kérdeztek éntőlem semmit.” (Ján 16,23) Akkor minden kérdés megoldódik, a homály, amelyen itt a földön nem tudunk átlátni, megvilágosodik. Ha majd a célnál leszünk, éppúgy, vagy talán még inkább hálát adunk majd az Úrnak az átélt szenvedésekért, mint az örömökért, mert felismerjük, hogy a szenvedések nagyban elősegítettek minket a kiteljesedés felé vezető utunkon.
Jákób minden porcikájával tiltakozik a kialakult helyzet ellen. Ő nem így tervezte, nem így gondolta az egészet. Az mondta magában, hogy a fiai majd újra hoznak gabonát, lesz mit enni és Benjámint sem engedi el a többiekkel, talán már el is feledkezett róla az az egyiptomi ember. Jákób itt nem kérdezte meg Urától, Istenétől: mi a te akaratod Uram, mit cselekedjem? Jákób a saját útjára indul. Isten nélkül dönt: „nem engedem el a fiút.” A saját utunknak azonban mindig nyomorúságos vége van.
Isten minket is sok minden által megszólít az életben, a hétköznapokban, és mi olyan könnyedén kimondjuk azt a szót, mint Jákób, hogy „nem”. Aztán jön egy-két megpróbáltatás, csapás, megtörik az életünk és megtanuljuk meghajtani fejünket Isten előtt, megtanulunk az ő szavára hallgatni és azt mondani „igen”. „Igen Uram, ha ez a Te akaratod.”
Sokszor úgy volt, hogy féltünk valamitől, el akartunk kerülni valamit, úgy éreztük, hogy a boldogságunkhoz, békességünkhöz ragaszkodnunk kell. Féltünk elindulni az úton és azt mondtuk, hogy nem. Isten aztán intett és el kellett indulni, és meg kellett tanulni a nagy leckét: igen, Uram! Nem tekintek hátra, a múltra, mert tudom, hogy Te velem vagy, ezért megyek.
Életünk során többször éreztük úgy, hogy valakinek meg kellene bocsátani, de mégis azt mondtuk: nem. Aztán Isten megjáratta velünk a szenvedés útját, összetörte a szívünket, büszkeségünket, és megtanultuk azt mondani: igen.
És lehet hogy valakihez nagyon ragaszkodtunk. És nem akartuk, hogy elmenjen a halál útján, azt mondtuk, hogy: nem. De Isten intett, bele kellett nyugodni, hogy: igen.
És még sok mindent említhet ki-ki a maga életéből, amire azt mondta, hogy „nem”. De aztán megtapasztalta, mint az öreg Jákób is megtapasztalta, hogy amiről ő azt látta, hogy csupa félelem, veszedelem, baj, amiről ő mindenképpen azt mondta, hogy nem, mert „akkor a bánat miatt juttatjátok ősz fejemet a halottak hazájába” (1 Móz 42,38), arról Isten úgy gondoskodott, hogy az öröm, békesség, áldás legyen, hogy az erő és kegyelem legyen, hogy majd annak az útnak a végén megköszönje az ember az Úr Istennek, hogy elindította rajta.
Jákób fiai látják apjuk határozatlanságát, lázadozását, ezért így felelnek neki: „Sokat kérdezősködött az az ember rólunk és családunkról. Él-e még az apátok? Van-e még testvéretek? És ezekre a kérdésekre nekünk válaszolnunk kellett. Honnan tudhattuk volna, hogy majd ezt mondja: Hozzátok ide a testvéreteket! Bizony, ha nem késlekedünk, már kétszer is megfordulhattunk volna.” (7 és 10 v). Bizony, ha nem késlekedtünk volna, már régen itthon lennénk a gabonával, és nem lenne gondunk. Ne késlekedj, ne habozz már annyit, bízd rá magad Istenre, ő megsegít, hiszen megígérte.
Hányszor így van ez a mi életünkben is. Isten sokszor megszólít minket, vagy küld valakit, akin keresztül megszólít és hív. Hív az ő követésére, szolgálatára, igéjének meghallására. És mi azt mondjuk, hogy „nem”. „Én nem akarom meghallani Isten szavát, nem hiszek benne, nem akarom követni őt, nem akarok az istené lenni, az ő népe közé tartozni.” És majd egyszer összetörten, vagy öregen, talán a halálos ágyon meghajtod a fejed és ezt mondod: igen uram, de kár, hogy nem hallgattam hamarább rád, hogy annyit késlekedtem, hogy annyit vártam.
Isten ma nekünk is azt üzeni az Igén keresztül: „Ne késlekedj!” Ne késlekedj, ha szeretni kell, ha megbocsátani kell, ha az Úr Isten színe elé kell menni, ne késlekedj te se! Ki tudja, hogy mi lesz holnap, hogy lesz-e még rá időd, hogy lesz-e még holnapod. Ne késlekedj! Minden elhalasztott nap pótolhatatlan óriási veszteség. Ezért ne késlekedjünk mi se, a hit, a szeretet és a békesség útján.
Ne késlekedj édesapám, „küldd el velem a fiút, had keljünk útra, hogy életben maradjunk, és ne haljunk meg sem mi, sem te, sem a gyermekeink! Én kezeskedem érte, tőlem kérd számon! Ha nem hozom vissza, és nem állítom eléd, egész életemben viseljem vétkem terhét.” (8,9 v) – szólt Júda az apjához. Milyen óriási nagy fordulat ez. Az a Júda, aki egykor azt ajánlotta testvéreinek, hogy ne öljék meg Józsefet, de adják el az izmáeli kereskedőknek. Most átérezve a helyzet súlyosságát, kezességet vállal az öccséért, Benjáminért. Tőle kérje az apja számon, ha nem hozza vissza testvérét.
Azt szoktuk mondani, hogy Júda ezzel a tettével előképe lett a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki Isten színe előtt kezességet vállalt értünk bűnösökért. „Ezért ő jobb szövetségnek lett a kezesévé.” (Zsid 7,22).
Kedves Ige hallgató testvérek! Én úgy gondolom, hogy Jákób azzal, hogy elveszítette a szeretett fiát, Józsefet, most pedig annak a tudatával, hogy Benjámint is elviszik tőle, óriási mélységeken ment keresztül. A testvérek is azzal, hogy eladták Józsefet és szembesülniük kellett apjuk haragjával, csalódottságával, majd az első egyiptomi út során történt megpróbáltatások miatt szintén óriási mélységeken mentek keresztül. De mindez a javukra vállt. Jákób megtanulta, hogy nem kivételezhet egyik gyermekével sem. Nem szeretheti az egyiket jobban, mint a másikat, mint ahogy mi sem tehetünk különbséget a gyermekeink között, akikkel a mindenható Úristen megajándékozta a családi életünket. A testvérek pedig alázatot tanultak. Megtanulták meghajtani a fejüket a másik előtt, hogy ne mindig az én akaratom, az én kevélységem, büszkeségem, esetleg csalódottságom győzedelmeskedjen, mert így lehet, hogy a bánat miatt juttatom a másikat a halottak hazájába.
Jákób és fiai Isten formáló keze közé kerültek, aki az ő kevély szívüket megtörte. A „kemény” szívnek nincs szüksége Istenre, a „megtört” szívhez viszont közel van az Isten. Jézus mondja: „… és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29)
Ezek után Jákób (Izrael) belátta, hogy nem tehet mást, hiába ellenkezik, hiába keménykedik, amit az Isten egyszer elrendelt meg kell annak lennie.
Jákób megadja magát és tanácsot ad. Azt mondja a fiainak: „Ha már így kell lennie, ezt tegyétek: rakjatok az ország java termékeiből zsákjaitokba és vigyetek ajándékot annak az embernek: egy kis balzsamot, egy kis mézet, gyógyfüvet, mirhát, diót és mandulát.” (11 v) Üres kézzel ne menjetek az elé az ember elé, de vigyetek neki ajándékot a miénkből, abból ami itthon van.
Milyen jó annak az embernek, szülőnek, akinek a házában van még gyümölcs, amit odaadhat a gyermekének, amikor az elindul a szülői házból az élet rögös útján. Milyen jó, amikor a szülő benyúlhat a lelki kamrájába és azt mondhatja a gyermekének: „Gyermekem vigyél magaddal szeretetet, jóságot, békességet, hűséget, mindent amit itthon találsz, vigyél magaddal az útra.”
És milyen szomorú, amikor a gyermeknek otthonról nincs mit elvinnie magával az útra, mert nem talál egyebet, csak szeretetlenséget, rosszakaratot, gyűlölséget, irigységet.
Mint szülők, nagyszülők, keresztszülők legyen ott előttünk mindig a kérdés: „Mit adhatunk gyermekeinknek a lelki kamránkból, ha egyszer majd elindulnak ez élet útján?”
Jákób a pénzről is tesz említést a fiainak: „Pénzt pedig kétszer annyit vigyetek magatokkal, mert ami pénz visszakerült zsákjaitok szájába, azt is vigyétek vissza! Hátha tévedés volt!” (12 v) Ne maradjatok adósai annak az embernek, de adjátok oda neki a pénzt. Nem jó adósnak maradni.
Mi is szívesen visszafizetjük a rajtunk esett sérelmeket, sőt sokszor kamatostul adjuk azokat vissza. De sokszor adósok maradunk a szeretettel, a Krisztus szerinti élettel. Pedig azt mondja a Szentírás: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.” (Róm 13,8)
Ha tehát valaki felé valamilyen tartozásod van, vagy valami lelki adósságod van, intézd el hamar, kérj bocsánatot, vagy te bocsáss meg minél hamarább, hogy senkinek semmiben ne tartozz, csak azzal, hogy szeresd felebarátodat.
Végül Jákób belenyugodva gyermekei döntésébe és Isten akaratába, elismeri, hogy nem tehet mást, minthogy elengedi őket: „Testvéreteket is vigyétek, készüljetek, menjetek vissza ahhoz az emberhez! És adja a mindenható Isten, hogy az az ember irgalmas legyen hozzátok és küldje vissza veletek a másik testvéreteket is, Benjámint.” (13-14 v)
Mi is csak ezt tehetjük, ha felnőnek a gyermekeink, ha kirepülnek a családi fészekből és új életet kezdenek, hogy Isten áldását kérjük az ő életükre: Isten segítsen, Isten adjon boldogságot gyermekem! Isten legyen veled mindvégig az úton. Mert ez a legfontosabb, hogy Isten maradjon velünk az úton. Szeretteink elhagyhatnak, elszólíthatja őket mellőlünk a halál, de aki az Istenben marad, abban az Isten is mindvégig megmarad.
És akkor, amikor Jákób erre az Istenre gondol, akkor tudja igazából meghajtani a fejét és akkor tudja igazán ezt mondani: „Ha már el kell veszítenem gyermekemet, hát elveszítem.” (14 b)
Mintha azt mondaná: Én pedig odateszem az életemet minden fájdalmával, minden bánatával, keserűségével az én Istenem kezébe. Tegyen velem ahogy akar.
Adja a Mindenható Úr Isten, hogy mi is nap mint nap őszinte szívvel tudjuk kimondani: Atyám „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Luk 22,42). Legyen úgy velem, ahogy akarod. Köszönöm, hogy a te kezedben van az életem. Ámen.
Felvidék Ma, sk
