Szlovákia a XXI. században kezd hasonlítani egy középkori várra, amelynek erős falai közt egy szigorú várúr tartja a gyeplőt és alattvalóit kénye-kedvére idomítja. A más népeket pedig, akik udvarában találhatók, igyekszik beolvasztani. Szépen-lassan elveszi mindenüket. Nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti identitásukat.
Egyesek janicsárokká válnak, a várúr talpnyalói lesznek és helyeslik döntését, még saját nemzetük közösségében is az uralkodó eszméket hangoztatják és szükségesnek érzik, hogy csatlakozzanak az államalkotó többséghez. Hiszen csak így élhetnek tovább viszonylagos békében és még funkciókat is kapnak, kitüntetéseket és az uralkodó oldalán mutatkozhatnak. Megbontják a nemzeti egységet és inkább saját, önös érdekeiknek adnak elsőbbséget, hiszen a hírnév és az uralkodóhoz való jó viszony fontosabb a közösség érdekeitől.
Akik nem hódolnak be a felső rétegnek, azokat a várúr megbünteti. Ma nem tanulhattok teljesen magyarul! Holnap nem használhatjátok nemzeti jelképeiteket! Holnapután emlékműveitek magyar nyelvű tábláit szlovák felirattal is lássátok el! Jönnek az újabb és újabb parancsok és közhírré teszik az udvarban. Más uralkodók nem szólnak bele, hiszen nem akarnak háborút. Inkább meghúzódnak várukban és onnét figyelnek, de tenni valamit? „Ej, ráérünk arra még!” Esetleg a fényűző lakomák közepette elejtenek egy-egy szót, hogy jaj, de sajnáljuk a szomszédos vár lakóit, de mit tehetnénk? Egy-egy főtanácsos javaslatára pár koncot vetnek oda, hogy megmutassák, mi törődünk veletek, de hozzánk ne gyertek!
Eközben a magát nemzeti uralkodónak hirdető várúr, tanácsosaira hallgatva, tovább szipolyozza a magyar szolgákat. „Jól éltek nálunk! Mindenetek megvan! Máshol ennyit sem kapnátok!” – vélekednek az udvartartásban. Ellenkezni nem mernek, sőt a magyar janicsárok még rátesznek egy lapáttal: „Igazad van fenség, sok ez nekünk! Mi, szolgáid akarunk lenni, hiszen első a gazdaság!” Jókedvre derül a várúr és összehívja nemzeti érzelmű tanácsosait, még mit tehetnének. Jönnek is ám a javaslatok. Az egyik „keresztes” hazafi, aki még nem józanodott ki az esti lakoma után, jobbnál jobb ötletekkel áll elő. Bólogat rá a már kormányrudat megjárt másik hazafi is. „Nosza, kezdjük az alapoknál! Hiszen úgyis sokan az államalkotó többség óvodáiba, iskoláiba küldik gyerekeiket! Kezdjük itt, lassan ojtsuk be a gyerekeket, majd csak janicsárokká válnak és a mi ügyünket szolgálják!” – gondolja a várúr és máris parancsba adja udvartartásának, hogy készítse elő a terepet az újabb csapásra. „Szórakozni járnak a magyar alattvalók? Zászlóikat lengetik? Nem, nem mehet ez így, ez az én országom!” – szól a szigorú várúr és újabb rendeletet hoz. „Cenzúrát ide!” – kiálltanak talpnyalói és bólogató jánosai.
A szigorú várúr nem nyugszik bele, hogy múltkor ellenkezni mertek vele a magyar alattvalók, mást támogattak a választásokon, mint ő. A következő alkalommal másképp lesz, és elveti az irigység és gonoszság magját övéi közé. „Ne szavazhassanak a magyar szolgák, csak mi, akik többségben vagyunk!” A mag, ha jó földbe hullik, olyanba, amely befogadja, táptalaja lesz és szárba szökken. Az uralkodónak akadnak szép számmal jó befogadóképességű alattvalói, majd ők megoldják, gondolja. Kezét mossa, ahogy Pilátus Jézus ítéletében!
Elégedett mosollyal tér nyugovóra a keménykezű uralkodó, hiszen megtette, amit elvárnak tőle. Szétszabdalja a magyar szolgákat, elveszi nemzeti identitásukat, kultúrájukat, vallásukat, nemzeti jelképeiket és még a kisgyermekeket is átneveli! Örül annak is, hogy más nem szól bele nemzetmegmentő tervébe, hiszen vannak a másik oldalról is páran, akik pénzért mindenre képesek és a hírnévért bármit megtesznek! Társadalmi vezető, tanár, művész vagy pap – mindegyik rétegben akadnak hűséges alattvalók, akik bármire képesek!
„Jó dolog ez a közös Európa és a demokrácia!” – gondolja a várúr még lefekvés előtt és álomra szenderül. Álmában már látja magát és a vár népét alkotó többséget, ahogy megtisztítja a magyar szolgáktól a várat. Birkák ezek – gondolja – hiszen bármit megtehetünk, nem egységesek. Ügynökeink jól dolgoznak és bomlasztanak, ahogy illik. Számára szép álom, míg másoknak rémálom! Magyar anyák és gyerekek, dolgozó családapák gondterhelten fekszenek le, míg az uralkodó réteg mámorosan, győzelemittasan gondol a másnapra.
A várúr elégedetten kel majd fel, hogy munkába fogjon, de mit tesznek az elnyomottak és a megfélemlítettek? Az nem lehet, hogy semmit! Hiszen, akkor sírunkat ássuk. Temették már ezt a népet annyian és mégis fennmaradt, mert a nehéz időkben össze tudtak fogni a magyarok! Az összefogásra ma is szükség van minden téren!
Karaffa Attila
