(Képekkel kiegészítve) A Pozsonyi Magyar Galéria egy újabb érdekes emlékező, emlékőrző vándorkiállítás anyagát mutatja be augusztus hónapban a művészetkedvelő közönségnek-, látogatóinak. Kalita Gábor kurátor e szavakkal méltatta az eseményt:
„Itt Pozsonyban, ezen a tárlatnyitón indítjuk útjára annak a képgyűjteménynek a bemutatását, amelyet egy magát megnevezni nem kívánó gyűjtő bocsátott rendelkezésünkre. Ugyanis a szlovákiai magyar értő közönség ennek a vándorkiállításnak a keretén belül – több magyarlakta helyszínen – láthatja az 1987-ben elhunyt Dúdor István 21 festményét, tusrajzát és grafikáját.
Még mielőtt ecsetelném Dúdor István művészetét, néhány tőmondat erejével, emlékeztetőül vázolnám a grafikus és festőművész rövid, de annál termékenyebb életútjának főbb történéseit.
Dúdor István 1949. november 11-én született Deresken. l964-től l967-ig villanyszerelőnek tanul, de a mesterlevél megszerzése után nem folytatja tanult szakmáját, gyermekkori álmának útjára lép. Így 1967 és 1968 között a Pozsonyi Iparművészeti Középiskola növendéke. Első munkáihoz erkölcsi és szakmai útbaigazítást Bacskai Bélától, Szabó Gyulától majd később Milan Mravectől kapott. Ugyanis ők korrigálták első rajzait, festményeit, ők segítették pegazusi szárnybontogatásában. 1968 és 1973 között, külső munkatársként, az Új Ifjúság és a Hét illusztrátora. 1973-ban felvételt nyert a Prágai Képzőművészeti Akadémiára, ahol kamarafestészeteti szakon, František Jiroudek, Nemzeti Művész, professzor vezetése mellett 1979-ben fejezi be tanulmányait. A későbbi időszakban szabadfoglalkozású festőművész, grafikus. Kiállít, közben szlovákiai magyar lapokban illusztrál, könyvpublikációkat, művészkönyveket tesz esztétikusabbá rajzaival. Majd 1987-ben Tornalján – egy tragikus eset következményeként – itt hagy mindannyiunkat. A tehetséges alkotóművészt – gonosz erők fosztják meg fiatal életétől.
Az említett alkotóról, Dúdor Istvánról bevezetőként elsősorban azoknak szeretnék egy amolyan rövid szóbeli bemutatást eszközölni, akik az alkotót személyesen nem ismerték, s gazdag hagyatékát is csak néhány művén, alkotásán keresztül érzékelték. Dúdor mindig is egy állandó lázban, feszültségben égő poetikus-, s emellett filozofikus alkat volt, művészetét, s alkotásmódját elsősorban az ösztönösség jellemezte, az az expresszionista szemlélet, ahol az alkotó megélt élményeit, vívódásait formálta képi jelenéssé, melyek történetiségük mellett a téma történelmiségét is érintették. Ugyanis a művész helyspecifikus és interaktív – gondoljunk csak szülőföldjének tájábrázolására -, de minden esetben kontextusfüggő, vagyis az adott közösséget, életérzést, tájat tematizáló műveket alkotott. Témaválasztásai is arról tanúskodnak, hogy Dúdor –élve a kifejezéssel – nem dőlt be az amerikai álmoknak, a művészeti elemző szakterminológia szerinti American Dreams-nek, holott prágai évei-, prágai tanulmányai ehhez valóban ajtót nyitottak számára. Neki szülőfaluja Deresk, s maga az általa ezerszer átvonatozott Felvidék többet jelentett, mint az idegen művészeti stílusokon élősködő, ezt másoló, a társadalmi karrier-tülekedésekben ügyesebb művésztársainak olcsó, furfangos sikerhadjárata. Pozsonnyal is csak úgy volt, hogy habár hosszabb- rövidebb időre gyakran megállt itt közöttünk, de a szíve mindig is az állomás felé húzta. Talán a vonat fülkéje, a sínek lüktető zakatolása, ritmusa jelentette számára azt a parnasszust, egyben lelki búvóhelyet, ahol habár sokad magával, persze mégiscsak egyedül szőtte, szőhette azt a hálót, amely lelki kapaszkodót jelentett számára a felismerhetetlen felismerésére, a láthatatlan láttatására.
Dúdor István Prágában eltöltött évei mély jelet hagytak későbbi magánéleti, művészi pályáját illetően. Stílusváltása az új- expresszionizmus irányába sem volt a véletlen műve. Míg a korábbi években Dúdor a klasszicista művészet elemeit használta kifejezőeszközéül, gondoljunk csak a kiállításon látható Anya gyermekével c. 1966-ban alkotott festményére, vagy korai tájképeire. Később már a táj, a figurális kompozíció belső, szellemi oldalára koncentrál, kifejezési eszköztára már racionális. A híres esztéta, Wilhelm Worringer szerint az északi ember általános lelki alkatára az állandó metafizikai megfélemlítettség nyomja rá bélyegét, s mivel a klasszikus művészet lényegét jellemző nyugalom, világosság, derű nem adatott meg neki, egyedüli menekvése nyugtalanságának és zavarának olyan mértékig való fokozása, míg kábulatot és megváltást nem talál. Mint tudjuk, az expresszionizmus Európa északi tájairól indult el világhódító útjára, s a prágai művészeti élet mindig is élt ezzel az alkotói megjelenítési formával. Az emberi teremtő – és alkotó készség ugyanis a történelem minden időszakában hűen fejezte ki az ember viszonyát a környező világgal. Itt érdemes megemlíteni, hogy Dúdor a lekéri ideggyógyintézeti kezelése alkalmával 1984-ben készítette el azokat az új-expresszionizmus jegyeit magukon viselő portréit, amelyek a látnoki, szimbolikus humanizmust jelenítik meg, amelyek valóban komoly esztétikai feltárást, elemzést érdemelnének. Ez, sajnos eddig nem történt meg.
Dúdor Istvánnal l972 tavaszán találkoztam először egy szerkesztőségben, majd a későbbiek folyamán Zs. Nagy Lajos, költő-, lapszerkesztő barátom invitálására számos alkalommal – úgymond – összejöttünk. Pista egyszer éppen az állomásról jövet megállt nálam, majd mappájából elővett néhány ecsettel készült figurális kompozíciót, vedútát, tájképet, s így szólt hozzám – amolyan keleties hanglejtéssel; – Na, mit szólsz … Érnek-e valamit … ? – Akkor, későbbre hagyva a magam számára tartalékolt véleményt – csak ennyit szóltam; – Érnek hát … Aztán, az íróasztal mellett valaki így horkant fel szinte fuldokolva a nevetéstől, hogy – ezek a firkálmányok… ? – akkor döbbentem rá, hogy Dúdor tulajdonképpen – egy paradigmával élve – nem is festi képeit, hanem-ecseteli. Ecseteli a pillanatnyi örömöt, bánatot, kételyt, esendőséget, a bukás lehetőségét olyan átérzéssel, alázattal és gyorsasággal, hogy a leggyakorlottabb új-expresszionisták is megirigyelték volna – ismét szójátékkal élve – a pillanatnyi érzés brilliáns rögzítésének mesterségbeli formáját. A szó, – ecsetelés – valóban szó szerint értendő, hiszen kik is voltak Dúdor leghűbb alkotótársai, akikkel együtt épülhetett, akikkel együtt gondolkodhatott; egy-két képzőművész, ám a többségük bizony – tollforgatókból, literátorokból állt. Hogy csak néhány jeles költőnk, írónk, gondolkodónk, szerkesztőnk nevét említsem sokuk közül; Zs. Nagy Lajos, Koncsol László, Bettes István, Kulcsár Ferenc, Hizsnyai Zoltán, Dusza István, s a többiek. Tehát innen, innen is erednek Dúdornak azon – a képein, festményein kalligrafikus jelekkel kifejezett – gondolatsorai, amelyek szinte a barlangrajzok érzelmi pontosságával tárják elénk azt a – tájképbe,figurába sűrített – mondanivalót, amelyet talán másként nem is, hanem csak így – úgymond átfogalmazva -, dúdorosan lehetett érzékelhetővé, felfoghatóvá tenni. Csak nézzünk meg egy-egy későbbi tájképét, lírikusan kiképzett tusrajzát, s valóban felismerhetjük majd ezeket a könnyű kézzel, értelemmel felvitt kalligráfikus ecsetvonásokat, vagyis –gondolati síkon maradva – ecseteléseket. Ez a földi és földöntúli jelenségábrázolás – alkotásain keresztül reánk hagyva – olykor keserves, öngyötrő, és számos, de mindig gondolati tartalmat kínáló beszélgetésekkel, együtt gondolkodással telt, átvirrasztott éjszaka termése. Persze csakis rajtunk múlik, hogy ezekből a képi, s gondolati jelenségekből mit vagyunk képesek a magunk és a jövő számára felismerni, értékként tartalékolni, megőrizni.”
Felvidék Ma, Kalita Gábor
Kapcsolódó hír:
Dúdor István, Élnem kell – kiállítás Pozsonyban
