A komáromi Limes Galériában december 10-én nyitották meg Nagy János szobrászművész tárlatát, amelyhez köszöntő szavakat Koncsol László írt, és Pogány Erzsébet olvasta fel. A megnyitó ünnepségről Képgalériánkban láthatják Krüger Viktor fényképeit, az alábbiakban az ünnepélyes megnyitó szövegét olvashatják el:
Kedves Barátaink! Aki ma vállalta, hogy eljöjjön a révkomáromi Katonatemplomba, az az égiektől ihletett jutalomban részesül. A művészet nem szakma, hanem fentről nyert igen-igen ritka ajándék. Megkapta az ógörög költő, aki a költői műfajok ősmintáinak megalkotásához a Múzsát invokálta, meg például Johann Sebastian, az ötödik evangélista, aki orgonázása közben a hunyt szemhéja mögött suhogó angyalokat figyelte, és mondjuk El Greco, aki elsötétített ablakai közt keverte ki gondolatban festményeinek döbbenetes, nem evilági színeit. Alkalmam nyílt egyszer, sajnos, csak egyszer látnom a Vatikáni Múzeum görög bronzait és latin márványait. A tökéletes márvány fejekből hiányzott az, ami a görög bronzokból ránk sugárzott: az élet, a lélek, a szellem, a gondolat. Egy hideg fejet egy jó iparos is megformál, de egy szellemtől sugárzót, csak az az ember, akit a világteremtő Isten ihlet rá, mert nyitottak egymásra. Ilyennek látom Nagy János szobrait: életerő, szépség, elegancia, bensőség, lélek, szellem, gondolat sugárzik belőlük. A földi hatalom különböző szintű birtokosai nem szeretik Jánost, Isten viszont nagyon szereti. Alkotó társak: az Úr kezdte, az Úrtól ihletett szobrász folytatja a földi teremtést, világunk fogható formáival. Köztük jár-kel most pár hétig ezen az élethű-tárlaton a látogató.
Nem vagyok műtörténész: János barátja vagyok. Remélem, ezzel Ő is egyetért. Az elemi számtan nyelvén igazolhatom, hogy 16 éves és 44 napos korában ismertem meg itt, a révkomáromi magyar gimnázium 1. osztályában, 1951. szeptember 1-jén, nagyjából – közel – 60 éve. Csodák csodája, hogy még mindig a világ nyakán élősködünk, és ki így, ki úgy, babrálgatunk ezzel-azzal, kővel, fával, rézlemezekkel, szövegekkel. Úgy vélem, minden lényeges dolgot tudunk egymásról. Életét, pályáját szinte megszakítás nélkül nyomról nyomra követhettem, több fontos munkáját formálása közben is láthattam, s elmondhatom, hogy nemcsak az embereknek úgy általában, nemzetünknek különösen és a szlovákiai magyaroknak a legkülönösebben, hanem az én számomra is nagy ajándék ez az ember. Egyszer talán még arról leszek emlékezetes figurája életünknek, hogy az ő barátja lehettem.
Minden művész elindul valahonnan, tanul valakiktől. Most ne szóljunk az iskoláról, esetünkben a pozsonyi Akadémiáról, ahol az ember a mesterséget sajátítja el mestereitől. János azonban ott érzett rá az ó- és újkori barokk szobrászat feszített kifejező erejére. Ezt nem lehet megtanulni, ez vagy benne van az emberben, vagy nincs. Jánosnak ilyen kódja van, s a barokk példák csak fölszabadították belőle az erős szobrászi beszéd ösztönét. Tessék megcsodálni az ipolybalogi temetőbe álmodott Sírbatételt, a Levételt a keresztről, az Emese álmát, a búcsi lovasszobrot, a Sobieski-szobortervet, és így tovább. Erő, mozgás, érzelem, szellem, harmónia és mély apologetikus azonosulás áramlik belőlük kifogyhatlanul. Ezért nem lehet Nagy János szobrait megunni.
Van itt persze sok egyéb műtörténeti, kortársi és természeti impulzus. Van egy mezopotámiai ihletettsége, itt van Henry Moore fölszabadító hatása a hatvanas évek elejéről, a vízmosta köveké vagy a kínai írásjelekből szerkesztett három dimenziós, elegáns plasztikák. Itt látható domborműveinek és plakettjeinek egy része, s utalhatok a közeli Esztergom két megrendítő domborművére, a ferencesek templomának falára fölrakott IV. Béla és az 1956-os sortűz áldozatainak emlékére fölrakott, megrázó kompozícióra. A révkomáromiaknak könnyű megtekinteniük a Monostori-erőd falára kirakott Kitelepítési vagy lakosságcsere-emlékművet vagy párját, a rácsokra kapaszkodó levágott-leszakadt kézfejekkel, a dunaszerdahelyi II. világháborús mártíremlékművet, a „mészárszéket”, ahogy még János révkomáromi műhelyében, a Rozália-templom mögött Szabó Gyula nevezte, és az 1956-os dunaszerdahelyi kőplasztikát, a derékban kettétört nagy kőlapot az eléje komponált bronz jelképekkel, illetve a szintén szerdahelyi bronz Pelikánt a református templom közelében. Reméljük, talán hisszük is, hogy mind az Emese álma, mind az Esztergom Főterére készülő sokalakos fa Betlehem méltó helyére fog kerülni. Talán akad olyan magyar város, amelyik nem fog félni a turul látványától; ha nem botránykő a cseh oroszlán, az osztrák kétfejű sas, a francia gall kakas, a latin és román farkas Romulusszal és Rémusszal, akkor mi is vállalhatjuk uralkodó királyi dinasztiánk mitikus tetemállatát, a kerecsensólymot, a turult.
A művészet és a művek sorsa az alkotók és a legtágabb értelemben vett közösség (társadalom, hatalom, nemzet, személyek, pénzforrások) viszonyától függ. Nem kis mértékben az országoké is ezektől. Vajon Görög- vagy Olaszország szellemi értéke, vonzereje és belőlük eredő idegenforgalma olyan volna-e, amilyen, ha a különböző világi és egyházi mecénások nem támogatták, mi több, ösztökélték volna képzőművészeiket akkora bőségben az alkotásra? Ugyanolyan fényes, értékes, beszédes, vonzó jövőt álmodunk mi is közép-európai régiónknak. Ha már elődeink különböző okokból nem tudták olyan gazdaggá formálni, legalább a jövőnk legyen olyan fényes, de hogy álmaink valóra váljanak, ugyanolyan buzgalommal és tudatossággal kellene a mi felelős embereinknek is támogatniuk nagy tehetségeinket, hogy minden településünk köztereit, templomait, középületeit és otthonait szobrokkal és festményekkel népesíthessék be. Nagy János álma már főiskolai hallgató korában az volt, hogy minden szlovákiai magyar települést szobraival és plasztikáival ékesíthessék. Községeink vezetői zömmel nem egészen így gondolták a dolgot, de talán van még némi mód a korrekcióra. Elgondolásom akár javaslat is lehetne: vajon képtelenség-e hogy Révkomárom város önkormányzata megajándékozná a város fölneveltjét, majdnem szülöttjét, Nagy Jánost egy műteremházzal, amely később galériává alakulna át? Kérem a polgármester urat és óúj tanácsát, tűnődjenek el javaslatomon. Eljön a kor, amely áldani fogja őket, ha a gondolatot valóra váltják. Addig is örüljenek a műértő-műpártoló révkomáromi és újszőnyi (komáromi) polgárokkal együtt ennek a szivárvány ívű, gazdag és gyönyörűséges életmű-kiállításnak.
Koncsol László (Pozsony)
