Először március 13-án a Csemadok alapszervezete tart hagyományos koszorúzási ünnepséget Czuczor Gergely szobránál, melyet ünnepi est követ a székházban Galán Géza szímnművész fellépésével, majd március 15-én a KulúrKorzó ünnepel a főtéri Kultúrházban a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóján. Az emlékesten a Budapesti Vonósok Kamarazenekara ad komolyzenei koncertet.
Ennyi a beharangozó hír, és nem is lenne semmi baj azzal, ha egy felvidéki városban két kultúrszervezet is megemlékezik a magyar történelem fontos eseményéről. Tavaly is így volt már, valószínű jövőre se lesz másképp, Érsekújvárban augusztus 20-ról is kétszer emlékeznek meg. Ezzel nincs is baj. A baj ott kezdődik, hogy miért van ez így, mi okozza a duplicitást, miért nem ünnepel együtt a nem egész 28 százaléknyi érsekújvári magyarság az ilyen jeles magyarságünnepek alkalmával – teszik fel sokan a költői kérdést a városban. Mert a városhatárokon is messze túlment már a híre a két említett szervezet között régen tartó viszálykodásnak, egészségtelen rivalizásnak, sőt ki merem mondani, gyűlölködésnek és rosszindulatú vádaskodásnak, melyet ezidáig sem a magyar párt(ok), sem a polgármester, sem az egyház nem volt képes mérsékelni. Sokan már arra sem emlékszenek, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, mi a genézise a jelenlegi álló (kultúr)háborúnak, amely személyeskedésektől sem mentes, és melynek a város magyar nemzetiségű lakossága issza meg elsősorban a levét, lásd a legutóbbi önkormányzati választások eredménytelenségét. Szétverődött a magyar közösség Érsekújvárban, szándékosan nem írtam le azt, hogy szétverték, mert akkor azt is le kellene írnom, hogy kik verték szét, és a döntést inkább a tisztelt olvasóra bíznám. Szétverődött olyan szinten, hogy a helyhatósági választásokon nemcsak hidas és emkápés helyi választó feszült egymásnak, hanem csemadokos és kultúrkorzós is. Kicsinyes egymásnakfeszülések, gyanakvó tekintetek, tömegesen elutasított Csemadok egyéni tagsági – kérelmek, kollektív tagság-lehetőséggel való takarózás, kollektív bűnösség, kollektív ártatlanság, rendőrségi feljelentésig fajuló indulatok – végzetes következmények.
Induljunk ki egy közismert gyermekjátékból – Enyém a vár, tiéd a lekvár. A játék lényege az, hogy egy kis halom tetejéről a ha(ta)lombirtokosoknak erőnek erejével, hangos szóval és tettel vissza kell verniük a lázadó halomostromlókat, mert különben elfoglalják a „halomvárat“ , az „álomvárat“, és akkor nagyon rossz lesz, akkor minden megváltozik, összedől mindaz, ami jó, ami a múltból nézve értékes. Elveszik az érsekújvári magyarság szellemi és fizikai otthona, az igazi és egyedüli magyar kultúra védőbástyája és szimbóluma – a Csemadok – székház, amit fáradságos munkával, hosszú évtizedeken át puszta két kézzel építgettek sokan, téglát téglára téve. És ami annyi idő után végre hivatalosan is az övék, a mienk. Védünk és szolgálunk!
A barikád túlsó oldalán a „lehet másként is csoportosulás” áll, tele fiatalos és lendületes tennivágyással, profi szintű kultúraszervezéssel, vajúdó önmeghatározással és önmegvalósítással, önfenntartással, némi önmérséklet – hiánnyal, közösségépítő vággyal, otthontalansággal, az ebből eredő daccal, türelmetlenséggel és jogosnak érzett sértődéssel. Magukat polgári társulásként, társadalmi szervezetként, rendezvénysorozatként, 9 civil szervezet összefogásaként határozzák meg, és programszervezésben egy újfajta gondolkodást igyekeznek bevinni a köztudatba, aminek lényege, hogy komolyabb támogatás hiányában (mert nem csupán vár, de lekvár se) nagyszabású tömegkulturális rendezvényekkel, szórakoztatással teremtsék elő az anyagiakat az értékesebb, más jellegű kulturális élet feltételeinek biztosításához.
A magát semlegesnek tartó középkorú ember meg tágra nyílt szemmel, értetlenkedve figyeli a helyi eseményeket, hiszen a Csemadokban nőtt fel, jól ismeri a múltból annak közösségformáló, érdekképviseleti, identitásőrző és kultúraszervező érdemeit, ezeket senki sem vitatja, még azt se, hogy történnek ma is értékes dolgok a székházban. Viszont tovább kell haladni a korral, közelebb kell engedni hozzánk az új törekvéseket, ne nézzünk minden mást, mindenki mást ellenségesen, gyanakodva, egyszerre védekező és támadó alapállásból, mert egyszer úgyis át kell adni a székházban megtestesülni vélt érsekújvári magyar kultúra kulcsát másoknak, fiatalabbaknak. A kérdés csupán az, hogy lesz- e kinek átadni azt a jelképes kulcsot, ha most elutasítjuk őket…
Száraz Dénes, Felvidék Ma
