Az agrárágazat és az élelmiszerárak kérdései időről időre a közvélemény érdeklődésének előterébe kerülnek. Kezdjük most az élelmiszerárak növekedésével, melynek globális és helyi okai vannak. A globális okok viszonylag egyszerűek: az a kínálati piac, ami a mezőgazdasági terményekre jellemző volt az elmúlt évtizedekben, keresleti piaccá alakult, elsősorban a fejlődő országok növekvő fogyasztása és az energiatermelésre szánt területek növekedése miatt.
Az első okkal egyszerűen nem lehet mit kezdeni, de a második ok súlyát is piaci tényezők fogják eldönteni: amennyiben versenyképesen lehet energiahordozókat termelni mezőgazdasági területeken, akkor ezeknek a szerepe továbbra is jelentős lesz, főleg fosszilis energiahordozókkal nem, de nagy mezőgazdasági potenciállal rendelkező országokban, mint például Brazíliában.
Az árnövekedés másik fő oka a kőolajár, és így a műtrágyák, mezőgazdasági üzemanyagok és szárítási médiumok árának növekedése, ami keresleti vagy egyensúlyi piaci viszonyok mellett szinte azonnal megjelenik a költségekben, majd az árakban. E téren sem várható hosszú távon javulás a kereslet felfutása miatt, talán csak időszakos, ha politikai okokból a kőolajtermelők megnövelik a termelést.
A helyi okok is jelentősek: Nem mindegy, milyen forgalmi adó terheli az élelmiszereket; míg ez Szlovákiában húsz százalék, addig Európa sok országában tíz százalék alatti. A szlovák kormány épp idén emelte egy százalékkal az áfát. Arról lehet vitatkozni, hogy egy adócsökkentés relatíve csökkentené-e az árakat. Ha a kormány párhuzamosan nem avatkozik bele az árképzésbe árstoppal, vagy azonos arányú árcsökkentéssel, akkor lehet, hogy nem, már csak azért sem, mert a hazai élelmiszer-kereskedelemben nincs igazi piaci verseny, konkurencia. Ennek legékesebb példája az a nyereségszint, amit az elmúlt évtizedben az üzletláncok produkáltak: ez hasonló nagyságrendű, mint a mezőgazdaságnak juttatott támogatások.
A nyereségszintet a verseny korlátozza, már ha létezik verseny. Ennek hiányában a magas nyereség a kívánatosnál nagyobb árszínvonalból származik, plusz abból a kiszolgáltatott tárgyalási pozícióból, amiben a beszállítók vannak.
Egy ilyen monopolszerű, oligopol rendszerben, kevés piaci szereplővel rendelkező kereskedelmi szférában az adócsökkentés nem tud piaci eszközökkel leképződni állami beavatkozás nélkül az árak szintjén. Fel van hát adva a lecke a kormányzatnak! Az üzletláncok, már csak a fenti okokból is történő, európai példákkal illusztrálható megregulázása egyre sürgetőbb.
E helyett mit tesz a mostani, neoliberális szörnyetegekkel teletűzdelt „szlovmagy“ kormány? Csökkenti a már meglévő szabályozást is! Már szó sincs arról, hogy kötelezően legyenek a pultokon hazai (alapanyagokból gyártott) termékek, hogy legalább a választás szabadsága megmaradjon a fogyasztó számára, s ne az üzletláncok beszerzési menedzserei döntsenek helyettük. S ha úri kedvük úgy tartja, levehessék a polcról a magasabb beltartalmi értékkel bíró hazait (még ha az némileg drágább is). A kormányzatnak vannak eszközei ennek elérésére, és nemcsak a törvény kényszerítő ereje működik: Magyarországon erkölcsi-szakmai kódexet fogadtak el a láncolatok és beszállítók a hazai termelés támogatására. Ha ez itt nem megy szépszerével, akkor példát lehet venni a magyar kormányról, amely a bankokhoz hasonlóan szigorúan adóztatja a láncolatokat. Legalább lenne pénz a hazai agrártámogatások olyan szintjére, amit az EU megenged, s az elmúlt kormány alatt megvolt.
Logikusan következő fontos terület lenne a hazai mezőgazdaság versenyképessége, amit a fent említetteken kívül a szlovák-magyar koalíciós kormány is nagyban sújt. Magas az adókulcs az input (a bemeneti) oldalon is. Az MKP jogosan bírálta a mezőgazdaság által felhasznált gázolaj kedvezőbb adózásának eltörlését, amihez a kormány magyar tagjai elegánsan asszisztáltak annak ellenére, hogy eurokomform megoldás volt. Emellett tavaly az ágazat komoly termeléskiesést volt kénytelen elkönyvelni, amit csak az év végi felvásárlásiár-növekedés enyhített némileg. Oda jutottunk, hogy délen veszteséges a termelés, míg északon a területkarbantartással foglalkozó „agrártermelők“ vígan megélnek…
Helyesen teszi a kormány, ha (?) meg akarja nyitni a brüsszeli agrártámogatások nagyságának kérdését. Az a támogatás, amit száz százaléknak hívunk hektárra vetítve, igazából jóval kevesebb, mert hektárhozam-bázisértéken lett „kiharcolva”, s ez Ausztriával összehasonlítva igazából csak a fele, míg a költségek ennél jóval magasabbak. Úgy, hogy Ausztriában sem földadót, sem földbérletet nem fizetnek a gazdálkodók, hisz jórészt saját területen termelnek.
Kénytelen vagyok szóba hozni a termelőknek azt a sérelmét is, amit az önkormányzatok okoznak a földadó-emeléseikkel. Ismerünk olyan példát, ahol a megemelt földadó összegét másnap szétosztották a községházán prémium gyanánt. Így a termelésben nem lesz prémium, ami a kisebbik baj, de lehet, hogy nem lesz pénz fémzárolt vetőmagokra sem, ami már nagyobb baj, mert a jövőt veszélyezteti. Az történik, hogy a kormány átruházza a mezőgazdaságra annak a finanszírozásnak egy részét, amit neki kéne az önkormányzatok irányában megtennie. A földadó mértékét egységes játékszabályok szerint kell megállapítani, hogy az kataszterek szerint ne ugorhasson akár a többszörösére. Ez így szerepelt az MKP választási programjában is.
Megér egy misét a földtulajdonlás kérdése is. Azt mondta az agrárminiszter, hogy Magyarországhoz és Lengyelországhoz hasonlóan meg kívánja hosszabbítani a külföldi magánszemélyek földvásárlási moratóriumát. Erre azért is szükség lenne, hogy a miniszter úr időt nyerjen megtenni azokat a beígért legiszlatív változásokat, melyekkel helybenlakáshoz kötné ezt a lehetőséget. Valahogy nagy a csönd e körül. Csak nem az történt, hogy a külföld szekerét toló szlovák neoliberális szociopaták nemet mondtak? Ezt is jó lenne tudni, hogy ha esetleg netán valamilyen helyes lépés történne, azt támogathassuk!
Hogy lehessen néhány jó szavunk is!
Szerző: Könözsi László, az MKP földművelési és környezetvédelmi bizottságának a tagja
(Megjelent az MKP-hírvivő e havi számában)
Felvidék Ma
