Ezekben a napokban a címben leírtak a kulcsszavai a szlovákiai magyarok életét befolyásoló eseményeknek. Szlovákiában május 20. – június 9. között tartották a szokásos tízévenkénti népszámlálást. A felvidéki magyarok szempontjából ez kiemelkedően fontos eseménynek számít, mivel az elkövetkező évtizedben az itt kimutatott adatok alapján történik a nemzetiségi kultúra és iskolaügy finanszírozása, illetve a kisebbségek számaránya más területeken is irányadó lehet, például a kisebbségi jogalkotásban.
A szlovákiai magyarság lélekszáma 1990 után drámai csökkenésnek indult. A 2001-es népszámlálás az előzőhöz képest 47 ezerrel kevesebb magyart mutatott ki (520 ezer). Szociológusok és népességkutatók szerint ez a tendencia tovább folytatódik. A mostani számlálásra vonatkozó becslések és előzetes számítások szerint fél millió alá fog csökkenni a magukat magyarnak való lakosok száma. Egyébként 25-50 ezer közöttire teszik a csökkenés arányát.
Átérezve a helyzet súlyát a szlovákiai magyar pártok és civil szervezetek az elmúlt hetekben, eddig sohasem tapasztalt intenzív felvilágosító kampányt folytattak a magyar lakosság meggyőzésére, hogy bátran vallja mindenki magát magyarnak, mert ebből nem származhat semmilyen hátránya. Nos, ez utóbbit nem véletlenül hangsúlyozták. Az elmúlt egy év tapasztalatai azt mutatják, hogy nemcsak a kimondottan nacionalista húrokat pengető, Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt és a R. Fico vezette baloldali nacionalista SMER (Irány) párt, hanem a jelenlegi jobbközép kormánykoalíció pártjai is ellenségesen viszonyulnak a magyar kisebbséghez. A szlovákiai magyar vezetők attól tartanak, hogy a magyar lakosság egy kevésbé iskolázott, de elég széles rétege, nem tudja majd értelmezni és megkülönböztetni a népszámlálási kérdőív nemzetiségre és állampolgárságra vonatkozó kérdéseit és tartva a büntetéstől biztonságból inkább a szlovák nemzetiséget ikszeli be. Eme, egyébként kellemetlen történelmi tapasztalatokon alapuló óvatosság, a magyar állampolgárságért folyamodók alacsony, szinte elenyésző számában is megmutatkozik.
Amíg Erdélyben és Délvidéken a magyar ajkú lakosok januártól tömegesen kérik a magyar állampolgárság könnyített formában történő felvételét, Szlovákiában ez szinte a nullával egyenlő. Egyedül a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke, Berényi József hozta nyilvánosságra, hogy beadta igénylését a magyar állampolgárságra. Ezen kívül még csak számok sem ismertek arról, hogy vannak-e egyáltalán további kérelmezők. A szlovák médiában találgatások jelentek meg arról, hogy esetleg lehetnek olyanok, – hozzáteszik nem túl nagy számban, – akik valamelyik magyarországi határ menti hivatalnál adták be kérelmüket.
Hogy mi az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok nem kérelmezik a magyar állampolgárságot? A válasz egyszerű. A szlovák parlament még az 2010-es szlovákiai parlamenti választások előtt, tehát még a baloldali nacionalista Fico kormány idején, – reagálva a magyar parlament döntésére a magyar állampolgárság könnyített formában történő felvételének lehetőségéről, – lóhalálában módosította az állampolgársági törvényt. Ez szerint elveszíti szlovák állampolgárságát az, aki állandó külhoni lakhely és huzamos ott tartózkodás hiányában felveszi egy másik ország állampolgárságát. De, hogy ezt titokban se lehessen megkerülni, a törvény kimondja azt is, hogy az a szlovák állampolgár, aki felveszi egy másik ország állampolgárságát, az köteles azt a szlovák hatóságoknak bejelenteni. Aki ezt elmulasztja, azt 3600 €-s büntetéssel sújtják. Nos nem csoda tehát, hogy a szlovákiai magyarok ezek után nem tolonganak a magyar konzulátusok előtt a kérvényeikkel. Ki kockáztatná egzisztenciáját ilyen körülmények között? És ki vonná magára a súlyos pénzbüntetést? Ugyanis annak ellenére, hogy valamennyien uniós polgárok is vagyunk, az állampolgárság elvesztése jelentős hátrányokkal járna. A szlovákiai magyaroknak ebben a vonatkozásban igen tragikus történelmi tapasztalatai vannak.
Rövid ismertetés erejéig érdemes felidézni a szlovákiai magyarokat sújtó állampolgárság megvonás történelmi előzményeit. Azért is indokolt ezt megtenni, mert a régebbi, főleg az első világháborút követő történések ezen vonatkozásai ma már szinte kivesztek a köztudatból. A Párizs környéki béketárgyalások idején a megalakult Csehszlovák Köztársaság 1919. szeptember 10-én Saint-German-en-Laye-ben megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés aláírásával vállalta, hogy fenntartás nélkül megadja azon volt német, osztrák és magyar állampolgároknak a csehszlovák állampolgárságot, akik a szerződés életbelépésének idején Csehszlovákia részét képező, vagy a békeszerződés által még megszerzett területeken laknak. Ezt követően azonban a csehszlovák hatóságok olyan megszorító intézkedéseket foganatosítottak, amelyek lehetővé tették az állampolgárság megtagadását a számukra nemkívánatos személyektől. Történeti kutatások feltárták, hogy 1920. december végéig több mint 101 ezer személy hagyta el lakhelyét és költözött át a maradék Magyarországra, nagy részük éppen az állampolgárság megtagadása miatt. Az 1921. évi csehszlovák népszámlálás több mint 16 ezer magyar ajkú lakost rendezetlen állampolgárságúként vett nyilvántartásba. Sőt a prágai Nemzetgyűlés három magyar képviselőjétől is megtagadták a csehszlovák állampolgárságot, majd megfosztották mandátumuktól és kiutasították az országból. Ez Surányi Lajos és Nagy Gyula szociáldemokrata, és Tobler János keresztényszocialista képviselőt érintette.
Az 1930-as népszámlálás idejére sem rendeződött az állampolgársági kérdés, sőt tovább növekedett a rendezetlen állampolgárságú magyaroknak a száma, amely a kutatások szerint már meghaladta a 45 ezret. Ez a kérdés gyakran terítékre került a parlamenti és egyéb politikai vitákban. A magyar képviselők ezt egyértelműen durva retorziós eszköznek minősítették, amely a magyar kisebbség számarányának csökkentésére irányul. Nos ilyen folyamatok is napirenden voltak a két háború közötti Csehszlovákiában.
Ezt a gyakorlatot a maga brutalitásával jóval felülmúlta az 1945-öt követő retorzió, amely az állampolgárság megvonása mellett, vagyon elkobzással, kitelepítéssel, kényszermunkával és gyakran internálással is járt. A hírhedt Benes-dekrétumok egyikének intézkedése éppen az állampolgárság általános megtagadását írta elő a német és magyar ajkú lakosok esetében. Itt a cél a cseh-szlovák nemzetállam kialakítása volt, amely a magyar lakosság eliminálása nélkül nem volt elképzelhető. Nos az, hogy ezt nem sikerült következetesen végrehajtani, az több tényezőn múlott. Többek között a szlovákiai magyarok ragaszkodásán szülőföldjükhöz, nyelvükhöz és egyáltalán magyar identitásukhoz.
Napjainkban, amikor az 2010-es magyarországi választások után a magyar kormányzat és parlament több évtizedes halogatás és vergődés után hozzáfogott a magyar nemzet határok megváltoztatása nélküli kulturális, szellemi és lelki egyesítéséhez, a szlovák politikai és közéletben újra felerősödtek a félelmek déli határaik tarthatósága körül. Annak ellenére, hogy magyar részről erre semmilyen törekvés sincs és Magyarország nemzetközileg sem számíthatna semmilyen javára történő határrevízió támogatására, a szlovák társadalomban állandóan, kimondva, kimondatlanul ott bujkál a félelem a hátárok megváltoztatásától. Tudat alatt mintha éreznék, hogy az 1920-ban hozzájuk csatolt tisztán magyar lakosságú területek megszerzése mégsem volt teljesen korrekt. Ebben a gondolkodási módban nincs különbség az egyes politikai és ideológiai irányzatok képviselői között, legfeljebb a retorikájuk más, illetve különböznek az eszközeik a magyarság eliminálására.
Az 2010-es szlovákiai választások után fellépett szlovák jobbközép koalíció kormányprogramjában meghirdette ugyan, hogy megváltoztatja a Fico-féle retorziós állampolgársági törvényt, de ez végül kudarcba fulladt egyes koalíciós képviselők ellenállásába ütközve, illetve az ellenzékhez történő átszavazásuk következményeként, aminek kapcsán komolyan felmerült a kormány bukásának veszélye. A koalíciós pártok többsége, kivéve a Bugár Béla vezette Most-Híd szlovák-magyar vegyes pártot, a szőnyeg alá igyekezett söpörni a problémát. Valójában a szó szoros értelmében elsumákolták az ügyet. Ez rámutat arra, hogy számukra sem elfogadható az, hogy a szlovákiai magyarok magyar állampolgárságot is szerezhessenek anélkül, hogy átköltöznének Magyarországra. Viszont kényelmetlen számukra a Fico-féle törvény mert életbelépése óta már több mint harminc szlovák állampolgár elveszítette állampolgárságát, mivel egy másik ország állampolgára is lett. Ezek közül viszont csak egy volt magyar. Most a szlovák kormány vergődik és fő a saját levében. Politikusaik pedig azon gyötrik az agyukat, hogyan módosíthatnák úgy az állampolgársági törvényt, hogy az csak a magyarok részére szabjon gátat a magyar állampolgárság felvételekor, de a többi nemzetiséget az ne korlátozza. Ebben a játszmában komoly szerephez juthat a Most-Híd párt is. De az sem kizárt, hogy a magyarfóbia és magyarellenesség szellemében a kormánykoalíció szlovák pártjai ebben a kérdésben összefognak Fico ellenzéki pártjával. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.
A szlovákiai magyarok meglehetős letargiával követik az eseményeket. A történelmi tapasztalatok arra intenek, hogy óvatosnak kell lenni. A (cseh)szlovák politika ugyanis eddig mindent megtorolt ami szerintük a törvényeikbe ütközött. Daniel Lipšic, szlovák belügyminiszter (a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom tagja) nem régen azt jelentette ki, hogy ha a szlovák hatóságok tudomást szereznek arról, hogy valaki egy másik ország állampolgárságát is felvette, és ezt nem jelentette időben, azt haladéktalanul megfosztják szlovák állampolgárságától. Szerinte a hatóságoknak megvannak a módszerei az információk megszerzésére. Hozzátette még, hogy a módszereik nem biztos, hogy száz százalékosak. Ugyan miben nem száz százalékosak? Talán arra gondolt a miniszter, hogy nem mindenben törvényesek? Mert hiszen Magyarország nem szolgáltat ki adatot senkinek a magyar állampolgárokról, ezt ugye felelős magyar politikusok többször kijelentették. Akkor csak a szlovák titkosszolgálati módszerekről beszélhetett a belügyminiszter és azok pedig ellenőrizhetetlenek. Innentől kezdve minden elképzelhető. Nyilatkozatának nyomatékául a miniszter még hozzátette, hogy a törvény (mármint a Fico-féle retorziós törvény) érvényben van. Ezt azért hangsúlyozhatta, hogy a szlovákiai magyar is tudja, merre van észak. Tudja is, és nem dől be annak a korábbi ígéretnek, hogy ők meg akarják változtatni a retorziós törvényt. A belügyminiszter fenti nyilatkozatából sugárzik az az elszántság, amely arra enged következtetni, hogy kéjjel érvényesítenék a retorziókat, ha rajtakapnának egy szlovákiai magyart hogy felvette a magyar állampolgárságot. Az egész történetnek a paradoxonja, hogy a szlovák alkotmány kimondja, hogy senki sem fosztható meg a szlovák állampolgárságától. Ez látszólag nem zavarja a szlovák alkotmánybíróságot és a szlovák politikai elitet és a közvéleményt sem, sőt még az Európai Parlament vehemens jogvédőit sem, akik oly hevesen kikeltek magukból, amikor a magyar médiatörvényt bírálták, többnyire mondva csinált okok miatt. Nos, mondja még valaki, hogy a magyarokat nem éri indoktalanul hátrányos megkülönböztetés. Ezek ismeretében nem csodálkozhatunk majd a népszámlálási adatok közzétételekor, ha Szlovákiában egyre kevesebb magyar meri majd az összeíró íven vállalni a születése nyomán keletkezett eredeti nemzetiségét.
Felvidék.ma, Bécsi Napló, Varga Sándor
{iarelatednews articleid=”28936″}