A fővároshoz közeli kis német-magyar ajkú falu, amelyet a 80-as évek elején a terjeszkedő, népesedő város szó nélkül bekebelezett, mára elvesztette eredeti lakosainak zömét. Aki tehette azóta vidékre, sokan a határon túlra, a közeli magyar településekre költöztek.
Helyettük – főleg a szükséglakásokba – a lecsúszott, alacsony jövedelemmel rendelkező családok jöttek. Alig van háztömb, ahol még az eredeti lakosok vagy azok utódaik élnének, és csak minimális mértékben cserélődött volna az együttlakók köre. Szerencsénkre, a mi lakótömbünk ezek közé tartozik. Ennek köszönhető, hogy az elköltözés gondolatával eddig alig vagy egyáltalán nem foglalkoztunk. Hangsúlyozom, eddig!
Napi rendszerességgel járom agyfrissítő sétáimat. Biztonsági okokból vagy különböző időszakban vagy fordított irányban sétálok a most hársfa- és mézillatú közeli lakótömbök ölelte parkban. (Ha ezt télen, a korai sötétedés miatt már este teszem, a tenyeremben ott lapul a kulcscsomó, mint egy ujjra húzható bokszer.) A nyári hűsítő alkonyatban ez a séta még biztonságos, és felettébb tarka életképet kínál a sétálók számára. A tőlem idősebb és itt rekedt embertársaim, főleg a hölgyek így is csak pórázon vezetett rosszkinézetű kutyáikkal mernek a parkba merészkedni. Nem csodálom, mert a parkok padjait ellepik az unalomtól és az egésznapi semmittevéstől tettre vágyó, erejüket fitogtató kamasz fiúk és az új „szerkójukban” magukat kellető tinédzser lányok. Ritkán látom, hogy a fiatalok parkban űzhető sporttal múlatnák az időt. A járdaszéleken és a padok körül eldobott szemét jelzi fő időtöltésük „dokumentumait”, a pici érfecskendőket, a megolvadt s elhajlott fémkanalakat, a füstös, kettészelt műanyag flakonokat, egyszóval a drogozás eszközeit. A parkból kiérve a közeli bevásárló központ övezte kikövezett tér már inkább az ingyen cirkusz helye. Az alkoholtól és drogtól elfáradt ifjúság tobzódását a padokon üzleteléssel foglalkozó honfitársaink sűrítik be. Sajátos beszédmodorukban, anyanyelvükön kommunikálnak egymással, sokszor a tér egyik végéről a másikba átkiabálva. Az igazi élet akkor zajlik, ha a roma hölgyekhez a férfiak is csatlakoznak, mert ritkán keverednek. Külön-külön kasztokban és nemek szerinti csoportokban folyik a napi problémák és gondok megvitatása. A kiszáradt torkokat a közeli két romakocsma kínálata enyhíti. Itt ünneplik meg, ha okuk van a vidámságra. Több száz decibeles hangfalak ontják a sajátos zenét, ahol nyoma sincs a szlovák nacionalista hevületnek, mert a roma, magyar, szlovák, cseh cigányzenészek minden zenei értékét végighallgathatja az ember. A férfiak ilyenkor a kocsma előtt ropják a „lépegető-riszálóst” az asszonyok csoportjából lopva hozzá partnert. Ha szabad padot találok, nem mulasztom el meghallgatni a zenei kínálatukat, mert szeretem ezt a spontán mulatozásukat látni, de főleg a temperamentumos muzsikájukat hallgatni.
A nyilvánosság előtt zajló életüket figyelve bennem más gondolatok is megfogantak. Történetesen az, hogy lassan ez a tér, a park és a lakótömbök kicsik és kevesek lesznek azt itt élők befogadására. A gyereksereg, amely a mulatozó romacsoportok körül játszik, erre enged következtetni. Úgy, ahogy a lakótelepet most ellepték – és mivel csak luxuslakások épülnek a külterületeken – ezek az emberek a belváros felé fognak menni és letelepedni, mint ahogyan az megtörtén már Kassán. Nem mondanék igazat, ha nem látnám a viselkedésükben és az öltözködésükben beállt minőségi változást. Ezek – legalább is az itt élő romák – észlelhetően szocializálódtak és ezt öröm tapasztalni. Keverednek, közösen élnek az itteni szlovák és magyar emberekkel. Érezni a közeledést, az egymás iránti tisztelet jelét. Sok történetet hallok, tudok az itt élők hétköznapjairól, az egymás segítésének, megbecsülésének pozitív megnyilvánulásairól. Olyan esetekről például, amikor a fehér emberek átlépnek a magas vérnyomása miatt rosszul lett, a bejárati ajtó előtt útban heverő embertársukon, és a romaszármazású ember hívja ki hozzá a mentőorvost. Van sok dicséretes példa a felemelkedésükre, a társadalomba való beilleszkedésükre. Persze, van példa az ellenkezőjére is. De szokásaik azok, amik a sajátjuk, és amit kár volna, ha feladnának. A tömbházak között is a szabad emberek szabad életét élik. Igaz, hogy néha zavaróan, ugyanakkor néha irigylésre méltóan.
Felvidek.ma, Dunajszky Géza