A nyári uborkaszezon veszélyes időszak. Ilyenkor alábbhagy a politika lendülete, az emberek természetes módon más tevékenységi formák felé orientálódnak. Vannak azonban olyanok is, akik tudják, hogy ez az ingerszegény időszak lehetőséget kínál témák felvetésére is.
Felvidéki magyar berkeinkben az elmúlt hetekben két olyan téma jelent meg, amely érdekes. Az egyik a figyelmet a kétnyelvűség hiányára felhívni igyekvő „matricázó” civil kezdeményezés, amely az elmúlt időszak kétségkívül leginkább figyelemre méltó, pozitív lépése. Milyen ódákat hallottunk itt az elmúlt hónapokban arról, hogy az elfogadott kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény mennyire hozzájárul majd a kétnyelvűség megerősödéséhez a dél-szlovákiai régióban! S ha valaki nem engedelmeskedik a törvényi dikciónak, azt milyen komoly büntetésekkel tanítják majd móresre! Nos, a civilek nagyon ügyes módon irányították rá a figyelmet erre a témára, s tetszik vagy nem, a kormánynak viszonyulnia kell ehhez a kérdéshez. Van is hebegés-habogás a kormányoldalon, az ugyanis mindenki számára világos, aki a szlovákiai magyarlakta régiókban él, hogy a kétnyelvűség megerősítése terén semmilyen érzékelhető előrelépés nem történt. A civilek feladták a labdát: akik kormányoldalról mindenféle ígéreteket hallattak az elmúlt hónapokban, most megmutathatják, szövegeiknek hány százaléka volt igaz. Egyébként teljesen elveszíthetik hitelüket.
A másik téma, az állampolgárság kérdésének kezelése, már nem ilyen egyértelmű ügy. Erről azért is hangsúlyosan kell szólni, mert eljutottunk addig a határig, ahol az összehangolatlan és átgondolatlan tevékenységek nem előre viszik a témát, hanem károkat okozhatnak közösségünknek.
A kiindulási pont itt véleményem szerint csakis az lehet, hogy tudatosítsuk: eme kérdés kezelése szempontjából Szlovákiában paranoid viszonyok közt élünk. Ezt sem magamutogatással, sem hazudozással, sem hamis nemzetieskedéssel nem lehet kezelni. Az egyedüli megoldás a kérdéssel való felelősségteljes szembenézés.
A lényeg ugyanis a következő: Szlovákia 2011-ben, állampolgársági törvénye alkalmazásában elvileg visszacsúszott a múlt század negyvenes-ötvenes éveibe. Akkor történt ugyanis, hogy az állampolgárságról szóló beneši dekrétum illetve a későbbi kommunista törvény értelmében az állam polgárainak bizonyos csoportját erőszakkal fosztotta meg állampolgárságától, azok akarata ellenére.
A sors fintora, hogy ezt az a kormány teszi, amelynek tevékenységéhez a tavalyi választások után sokan oly sok reményt fűztek. Mert bár Robert Fico koalíciója fogadta el az egyértelműen durván antidemokratikus törvényt, Iveta Radičová kormánya alkalmazza azt. Más szóval: a Mikuláš Dzurinda SDKU-ja, Ján Figel KDH-ja, Bugár Béla Most-ja és Richard Sulík SaS-ja által alkotott koalíció fosztja meg Szlovákia állampolgárainak egy részét azok akarata ellenére állampolgárságuktól.
S hogy még inkább kidomborodjon a helyzet abnormalitása: ha valaki felmérést végezne a szlovákiai és a magyarországi magyarok között, s a kérdés az volna, kit tekint a megkérdezett a legnagyobb magyarfalónak Szlovákiában, a nagy többség bizonyára Ján Slotát jelölné meg annak. S ha a kérdés az lenne, ki az, aki a szlovák politikusok közül a legtöbb megértést tanúsítja a szlovákiai magyarok iránt, a válaszadók nagy része valószínűleg Iveta Radičovát említené meg ilyen összefüggésben.
Lám, lám, mennyire erősek a mi beidegződéseink is. Ján Slota tényleg egy kártékony fajankó, s tényleg minden alkalmat megragad arra, hogy bántsa a magyarokat. A legtöbb esetben azonban ezt csak szóban teszi, s 2011-ben ráadásul nincs is hatalmi pozícióban, konkrét lépéseket ha akarna, sem tudna megvalósítani. Iveta Radičová viszont miniszterelnök, s regnálása idején – tehát a Dzurinda-Figel-Bugár-Sulík csapat regnálása idején – történnek a fenti szégyenletes lépések. 2011-ben a kettős állampolgárság viszonylatában ez a koalíció sokkal több kárt okoz nekünk, mint Ján Slota és csapata. Olyan politikusok részvételével, akik magyarnak mondják magukat, s akik szlovákiai magyar szavazatokkal jutottak mandátumokhoz.
Nem állunk jól ebben a kérdésben véleményem szerint mi sem. A korrektség kedvéért ismét meg kell említeni, hogy a magyar törvényt körültekintőbb módon kellett volna meghozni, s akkor megspórolhattunk volna magunknak néhány problémát. De ez most már a múlté, a konkrét helyzettel kell szembesülnünk.
Nézzük először a téma súlyát és a közösség reakcióit. Már tavaly figyelmeztető volt, hogy mennyire erősen hagyta magát megfélemlíteni a szlovákiai magyarság nagyobbik része a szlovák ellentörvény és az azt kísérő suttogó propaganda által, amelynek az volt a lényege, hogy aki nyíltan felvállalja a magyar állampolgárságot is, az minimum inkorrekt Szlovákiával szemben, de azt megfoszthatják nyugdíjától vagy akár ki is telepíthetik. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy elbizonytalanított, megosztott magyar közösséggel van dolgunk, amelyet az elmúlt évtizedek elidegenítő igyekezetei és a szlovák nemzeti érdekeket (meg saját gazdasági érdekeiket) kritika nélkül kiszolgálni igyekvő magyar aktivisták eléggé megzavartak. Szabadjon visszautalnom arra, hogy az én filozófiám az elmúlt két évben a következő volt: a sikeres európai parlamenti és megyei választásokra építve erős öntudatra alapozott nemzeti töltetű kampányt valósítunk meg a parlamenti választások előtt, amely szervesen folytatódik majd a nemzeti identitás vállalását hangsúlyozó kampánnyal a népszámlálás előtt. A fő cél: a megerősített belső összetartó erőre építve egy felemelkedő, szellemileg-anyagilag erősödő, öntudatos közösség összekovácsolása.
Az eredmény közismert: a megosztott szlovákiai magyarság inkább a nyakbehúzást, az öntudatos állampolgári attitűd helyett a megalkuvó alattvalói magatartást részesítette előnyben.
Napjainkban is látni kell, hogy a kettős állampolgárság ügye néhány ezer szlovákiai magyart érdekel csupán. A szociális és gazdasági problémák messze túlcsapnak ezen a kérdésen.
Ezért is szükség van fokozott felelősségre részünkről ebben a kérdésben is.
Nem ez látszik. A korrekt hozzáállások mellett zavaró elemek is megjelentek a folyamatban.Az észérvek néha mintha háttérbe szorulnának az átgondolatlan kuruckodás által diktált megnyilvánulások mögött.
Négy elem került napvilágra a közelmúltban, nyíltan kell beszélnünk mind a négyről.
Az első kezdeményezés a petíció, amelyben az állampolgárok felszólítják a kormányt, hogy törölje el vagy alapjában változtassa meg a diszkriminatív szlovák ellentörvényt. Ez egy jó kezdeményezés, amelyet mindannyiunknak támogatni illik, még azoknak is, akik nem szándékoznak felvenni a magyar állampolgárságot. A szabadságjogok érvényesítéséről van szó ugyanis, egy durva diszkrimináció eltörléséről, s ez minden demokrata számára fontos elvi ügy kell, hogy legyen. Ám azt is tudnunk kell, hogy ha nem jön össze vállalható számú aláírás, akkor a kezdeményezők inkább rosszat, mint jót tettek az ügynek.
A szeptember elsejére tervezett tiltakozó összejövetel is jó ötlet véleményem szerint, ám nagyon kell vigyázni, hogy félre ne csússzon (vagy provokatőrök félre ne csúsztassák). A hangolása pozitív kell, hogy legyen: európai, demokratikus jogokért tüntetünk, a bigott nacionalizmus és az állampolgárokra rabszolgaként tekintő kormányzati filozófia ellen. Persze az sem mindegy, hogy hányan leszünk ott Komáromban.
Két másik felhívás is elhangzott civil szervezetek részéről Komáromban a múlt héten, azokkal viszont véleményem szerint óvatosabban kellene bánni. (Jó lenne nyilvánosságra hozni azt a jogi-politikai elemzést, amelynek alapján ezek a felhívások megfogalmazódtak. Attól tartok azonban, hogy nincs ilyen dokumentum.)
Az első felhívás azt célozta, hogy minél több szlovákiai magyar vállalja fel nyíltan a magyar állampolgárságot. Én tiszteletben tartom mindenki véleményét ezzel a kérdéssel kapcsolatban is, szeretnék azonban figyelmeztetni arra, hogy ennek az útnak komoly veszélyei lehetnek. Ez lényegében tömeges önfeljelentést jelent, egy ilyen folyamat a szlovákiai magyar közösség politikai szétzilálásához is vezethet. A belügyminisztérium ugyanis másra sem vár, csak erre: alkalmazni fogják a paranoid törvényt, amelynek az lesz az eredménye, hogy a szlovákiai magyarságot épp a nemzeti szempontból legegyértelműbb részétől foszthatják meg. Több irományt olvastam a sajtóban az állampolgárság elvesztésének következményeiről, s a szlovákiai magyar realitásra jellemző módon eddig a kérdést mindegyik az állampolgár számára okozott személyi hatások szempontjából vizsgálta. Fontos ez is, persze, de nem hanyagolható el a közösségi szempont sem. Itt pedig az egyik legfontosabb következmény az, hogy az ilyen ember elveszíti aktív és passzív választójogát a legfontosabb választás, a parlamenti választás vonatkozásában. A szlovák belügyminisztériumban sokan vannak olyanok, akik élvezettel várnak egy ilyen helyzetre: tömeges magyar önfeljelentés után az állampolgárság tömeges megvonásának lehetőségére. Hasonló helyzet állhatna így elő, mint a második világháború után, a hontalanság éveiben, amikor a szlovákiai magyar közösséget lényegében lefejezték. Most ráadásul álszent módon hivatkozhatnának arra, hogy ezt nem ők, hanem maguk az érintettek kezdeményezték. Nem kell megadni nekik ezt az örömet, okosan, felelősségteljesen kell viselkedni. Ez nem lehet a vak bátorság kérdése, a szakadékba való előremenetelés nem érdem. Akinek tehát fontos, hogy a szlovákiai magyar entitás politikai közösségként is fennmaradjon, az komolyan kell, hogy mérlegeljen egy ilyen lépést – illetve, ha már megtette, esetleg éljen a visszahonosítási lehetőséggel is.
A második felhívás azt célozta, hogy minél többen jelentsék be, kérik vagy kérni fogják a magyar állampolgárságot. Ha ez a bejelentés tömegesen, nem nevekkel hangzik el, rendben van. Ha viszont azonosíthatóan, nevekekkel, akkor a hatalom paranoiájára való tekintettel az illető polgárnak megint csak számolnia kell azzal, hogy a hatalom molesztálni fogja őt – s egy idő után a dolog kínos csapdahelyzetté válhat, tekintettel arra, hogy az illető komoly nyomás alá eshet. Előbb vagy utóbb valamilyen nyilatkozatot kicsikarnak belőle, s ha az az állampolgárság vonatkozásában pozitív lesz, ott vagyunk a fenti pont tartalmánál, ha viszont negatív (tehát bejelenti, hogy nem kapta meg), az még rosszabb, mert az félelmetes következtetések sorozatát indíthatja be. Aki ugyanis nem kapta meg, de kérte a magyar állampolgárságot, az időközben vagy visszavonta kérelmét, vagy nem tett eleget a teljes adatszolgáltatási kötelezettségnek – tehát hazudott, nem komolyan gondolta az állampolgárság megszerzését, a bejelentést csak eszközként használta valamire. Ha pedig ne adj Isten, a másik oldalon – tehát az adományozó, a magyar kormány oldalán – van a gond, az még nagyobb probléma, mert akkor nagyon komoly akadályok kell, hogy fennálljanak (pl. nemzetbiztonsági problémák).
(Egyébiránt, ha már ehhez a témához értünk: a szlovák külügyminisztériumban április óta szóbeszéd tárgya egy szlovákai magyar polgár esete, aki tiszteletbeli konzul szeretett volna lenni, de a Nemzetbiztonsági Hivataltól nem kapta meg a legenyhébb átvilágítási bizonylatot sem. Azt talán mondanom sem kell, hogy nem a nemzeti oldalon, hanem a túloldalon kell kereseni őt – ha már valaki keresni akarja.)
Mindenki szabadon dönt tehát ezekben a kérdésekben, természetesen, ezt a jogot senkivel kapcsolatban nem lehet megkérdőjelezni. Ám paranoid, nacionalista környezetben talán továbbra is az a legokosabb hozzáállás, ha az állampolgár arra a kérdésre, magyar állampolgár-e, azt feleli, hogy ez az ő személyes ügye, amihez senkinek semmi köze nincs. Ez nem gyávaság és nem gerinctelen taktikázás, ez a jelen helyzetben a leginkább felelősségteljes viselkedés. A tisztességgel kezelt bölcsesség ugyanis nem megalkuvás. A botorság pedig soha nem válik bátorsággá.
Persze, azt is látni kell, nagyon különbözőek vagyunk, és ezt a kérdést is nagyon eltérően látjuk. Valószínűleg az alábbi viselkedési formák azok, amelyekkel szembe kell néznünk.
Kezdjük a legrosszabbal, az aktív elutasítók csoportjával. Ide tartoznak azok, akiket sikerült az elmúlt évtizedekben elidegeníteni mindentől, ami magyar. Ide tartoznak azok is, akik gazdasági vagy egyéb érdekek miatt elutasítják a kettős állampolgárság felvételét. Az eddigi nyilatkozatok alapján azt mondhatjuk, hogy ezt a kategóriát öleli fel a Híd hivatalos álláspontja. Szó sincs tehát versenyfutásról az MKP és a Híd között, ahogy azt egyes újságírók láttatni akarják, hiszen a két párt teljesen eltérő irányban mozog. A Most tehetetlen, semmit nem tud elérni ezen a téren sem, s politikai impotenciáját kapkodó retorikával próbálná elfedni. Az MKP sem egyértelmű néha, de ha visszatér a tavaly júniusi, a szlovák parlamentben is deklarált állásponthoz, s hozzájárul egy átgondolt petíciókampány sikeréhez, már tett valamit az ügyben.
A második kategóriába a passzív eltasítókat sorolhatjuk. Ők nem zsigerből utasítják el a témát, inkább elbizonytalanítottak illetve megfélemlítettek. Ide tartoznak azok is, akik erős kisebbségben élnek vagy erős, nem magyarbarát közegben dolgoznak. A fenti csoporttól abban különböznek, hogy azért van némi lelkiismeret-furdalásuk, nem büszkék a döntésükre – s a jövőben netán hajlandóak lesznek azt akár meg is változtatni.
A harmadik kategóriába azokat sorolhatjuk, akik még nem döntöttek, várják a fejleményeket. A fenti felhívás a felelősségteljes viselkedésre reagálás eme csoport tagjainak bizonytalankodására is. Ha valakin vagy valakiken a paranoiás hatalom példát fog statuálni, ez a célcsoport témánk szempontjából elveszik.
A negyedik csoportot azok alkotják, akik már eldöntötték, hogy felveszik a magyar állampolgárságot is, de kivárnak – vagy esetleg már fel is vették, de ezt az információt megtartják maguknak. Szerintem a jelen helyzetben ők viselkednek a legésszerűbben.
S ott az ötödik csoport is, akik nyíltan, büszkén vállalják a magyar állampolgárság felvételét. Szabad emberként nekik is joguk van ilyen álláspontot megélni, de tisztelettel kérem őket, olvassák el még egyszer ennek az írásnak a fenti részét. Vannak összefüggések, amelyeket nem okos figyelmen kívül hagyni. Közösségünknek minden értelmes emberre szüksége van.
Lehet, hogy vannak olyanok is – nem szívesen írok róla -, akik magamutogatásra, politikai hamisjátékra használják fel ezt a kérdést. Ezt én sajnálatosnak tartanám, őket mielőbb ki kellene szűrnünk és távol tartanunk a kérdéstől. Persze, eme kategória körül megjelenhetnek titkosszolgálati befolyásolások is.
Látható tehát, hogy a kérdés bonyolult. Hosszú menetelésre kell felkészülnünk, a megoldás korántsem lesz egyszerű. A helyzet méltatlan, a szlovák állam úgy tekint ránk, mintha a tulajdona lennénk. A másik oldalon itt van bennünk a hagyományos magyar szabadságszeretet, virtus is, amely – nagyon helyesen – meggátolja, hogy ezt az alárendelti viszonyt elfogadjuk. Ezt az elvi álláspontot nem szabad feladnunk – ám nagyon kell vigyáznunk arra is, nehogy ez az elkötelezettség átgondolatlan cselekvéssorozat irányába sodorjon el bennünket. A konkrét lépések szempontjából tehát ismétcsak a bölcsességre apellálok. Mindenkinek figyelmébe ajánlom ugyanis az 1444-es várnai csata leírását. Hunyadi János akkor úgy gondolta, hogy miután ütőképes nehézlovasságot tudott összeszedni, könnyű győzelmet arathat. Neki is rohantak derekasan a páncélos lovagok a domb gerincén védekező janicsároknak – akik erre menekülni kezdtek. A magukat már-már győztesnek hívő lovagok viszont csak közel érve döbbentek rá, hogy a hegygerinc alatt, a janicsárok háta mögött ravaszul egy nehéz harci kocsikból kiképzett fal volt felállítva. A teljes sebességgel rohamozó páncélosok saját mozgási energiájuknak köszönhetően annak rendje és módja szerint fel is kenődtek rájuk – s a csata elveszett.
Ne így legyen a mi esetünkben – ám ahhoz bölcsesség és önmegtartóztatás kell.
Nézzük végzetül röviden a jogi tényeket – vagyis a hegygerinc mögötti falat.
Alapkövetelmény, hogy aki érdemben kíván ehhez a kérdéshez hozzászólni, annak át is kell tanulmányoznia a törvény vonatkozó részének szövegét. Ha ért a joghoz, rájön, hogy a jogalkotók aljas módon fogalmazták meg az illető paragrafust: az állam tulajdonképpen „csak” tudomásul veszi a polgár szabad döntését más állampolgárság felvételére, ám ehhez a döntéshez cinikus módon két következményt rendel hozzá. A polgár ugyanazon egyetlen döntése jogszerzést jelent más állam és jogvesztést a saját állam vonatkozásában. Cinikus módon keményítettek még a mintául szolgáló cseh és osztrák cikkelyek szövegén is.
Aki jogász, tudja, hogy ezért (is) bizonytalan a dolog bírósági illetve alkotmánybírósági útra terelése. Az Európai Emberjogi Bíróság előtt sokkal nagyobb az esély a sikerre (mert ott az Európai Emberjogi Konvencióval hasonlítják össze a szlovák normaszöveget), de az 6-7 évig is eltarthat. Kétoldalú magyar-szlovák megegyezéssel sem lehet rendezni a dolgot, ha változatlan marad a törvény. A szlovák kormány számára természetesen a törvény szövege a mérvadó.
A probléma kétségkívül politikai és a törvényalkotóra – tehát a parlamentre – tartozik. Véleményem szerint azonban irreális 2011-ben vagy 2012-ben parlamenti megoldást várni – főleg azután, hogy a kormánykoalíció (és benne a Most-Híd képviselői) két hónapja megszavazták, hogy elítélik a magyar alaptörvény ama kitételét, amely erőteljesebb kötelezettségvállalást ír elő a magyar állam részéről a külhoni magyarok védelme ügyében. Parlamenti-politikai megoldás 2010-ben lett volna reális, két időpontban: vagy a kormányprogram elfogadásakor, vagy ősszel, a 2011-es költségvetési törvény elfogadásakor. A Mostnak azonban más prioritásai voltak, szerintem a mostani nyilatkozataikat sem gondolják komolyan. Kínos számukra az ügy, érezhetően ködösíteni próbálnak, ám megoldást nem tudnak elérni. Persze, ők nem is ezért jöttek létre, inkább az a feladatuk, hogy a szlovákiai magyarság szempontjából pozitív budapesti nyilatkozatokat és lépéseket megpróbálják semlegesíteni vagy legalább azok ellen felszólalni. Így a szlovák politika maga mondhatja, hogy ezt – úgymond – a felvidéki magyarok nem akarják, hiszen az a parlamenti képviselet, amelyre a szlovákiai magyar választók többsége adta tavaly a szavazatát, ez ellen van.
Ismétlem, ez nem egy könnyű helyzet. A legnagyobb hibát azzal követnénk el, ha átgondolatlanul cselekednénk, illetve, ha egymásra kezdenénk licitálni, ki a nemzetibb. Okos vállalás és önfegyelem kell most, professzionalizmus és empátia.
(Ami az én személyemet illeti: hadd mondjam el, hogy tavaly júniusban, a törvény elfogadásakor lényegében ugyanezt a szöveget vágtam a parlamentben a szlovák kollégák szemébe, s ugyanezt a viselkedési módot képviseltem a nyilvánosság előtt is. Akkor álmomban sem gondoltam rá, hogy a szlovákiai magyarok többsége nem az egyértelmű és ésszerű nemzeti utat fogja támogatni.)
Nemzetileg elkötelezett, felelős bölcsességre van tehát szükségünk. Káosz helyett tegyünk rendet fejeinkben és tetteinkben egyaránt.
S Magyarország részéről is ideje lenne már látnunk egy koherens Szlovákia-politikát.
