A Gorilla igencsak mérges. Hogy miért, ezt lényegében mindannyian kapisgáljuk, hiszen minden valamirevaló médiafelület hetek óta ezt a nótát húzza.
De hogy a Gorilla mitől borult ki ennyire, azt nem biztos, hogy valóban értjük. Felrúgva a tollforgatói etika alaptételét, hadd lőjem le most hamarjában, egy képzeletbeli légvédelmi ágyúval a jegyzet poénját egy Hofi idézettel: … aranyoskáim, ne legyetek mán ennyire málészájúak… Itt nem egy büfét raboltak ki, hanem egy országot.
Mielőtt ezt a rövid jegyzetet papírra vetettem volna, egy esti pozsonyi tárlatnézés után szlovák újságíró barátaimmal találkoztam a Pen-klubban. Azon tanakodtunk, hogy egy mondásáért ki is kapja meg másnap a bohóc-orrot a legolvasottabb szlovák napilapban.
– Hát nem más, mint maga Dzurinda. A piros orr járt neki, hiszen íme az idézet: „… azok az események, amelyek említést nyertek a Gorilla- dossziéban, közelebb hozzák egymáshoz az SDKÚ-DS-t, a KDH-t,a Most Híd-at, s lehet az SaS- is.” A sokat tapasztalt újságírók szinte kórusban fordították politikusi nyelvről érthető nyelvre az elhangzottakat: „… uraim, ha már mindannyian nyakig benne vagyunk a … ban, akkor pártjaink közeledése esetén, összefogva hamarább kimászunk belőle…” Valaki aztán – amolyan hofisan közbeszólt: … meglátjátok, kéz-kezet mos, kimásznak … A pincér szintén közbeszólt: … ha majd a Gorilla engedi őket kimászni.
Hát, igen… A Gorilla azért is mérges, mert a drámaibbnál drámaibb történések, az ügy valóságalapjának egyre világosabban látszó kontúrjai után eddig csak néhány, úgynevezett kishalat sikerült kifogni, vagyis a helyéről elmozdítani. Az érintett cápák úszás közben viszont éppen arról kvaterkáznak, ki-kivel társul, ül majd együtt ismét a parlament padjaiban. Vagyis a gyanús ügyletekből begyűjtött pénzösszegekből a választási kampányban milyen típusú óriásplakátokkal, tollakkal, mütyürökkel, gulyással, meg lagzilajcsikkal és alaptalan ígérgetésekkel pukkasztják majd a mintegy kétmillió választópolgárt személyes sikereik, s pénztárcáik ismételt megtömése érdekében. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Gorilla dossziékban Dzurinda úr neve 44x, Palackáé 54x, Miklošé 47x, Ficoé 142x szerepelt. Az ügyet jelenleg egy erre szakosodott speciális bűnügyi nyomozócsoport vizsgálja. A 2005-2006-os éveket taglaló olvasmány érdekes, név szerint tudhatjuk meg például, kinek kell majd 3-5 millió csúszópénzt átutalni, s kinek 5-7 milliót. A parlamenti folyosókon szinte naponta tartózkodó hírlapírók napi penzumban kapják ma is a dózist, vagyis a parlament zugaiban hallott ügyintézési monológokat: „… ha a Jozsónak szóltok, kiveszi nektek a termőföld alapból ezt és ezt a parcellát, milliókért árusíthatjátok a telkeket Pozsony környékén. A Janó viszont a kórház megvételében tud segíteni… Ha elintézed a Slavín melletti park telekké való legalizálását, akkor én a számodra…” És így tovább, körbe-körbe karikába… A bértollnokként, alacsony gázsiért működő, az állását féltő újságíró viszont csak keserűen mosolyog, s ha azt hallja, Gorilla-akta, akkor már több mint valószínű, hogy az ő fejében az fordul meg, hogy „semmi új a Nap alatt”.
Lehet, a Gorilla fülébe is eljutott már a sok elemző által leírt politológiai szakzsargon: a politika ott kezdődik, ahol a tisztesség véget ér. Természetesen ezzel sokan egyetértünk, bár hadd mondjuk ki, nem minden politikus szélhámos. Ha Hofi Géza élne, azt vágná rá hirtelen, hogy: a politikus addig nem szélhámos, amíg azzá nem válik… Hát igen… „Ha kell, az ördöggel is” alapon… Persze, mégis csak mondjuk ki: Igenis vannak tisztességesen cselekvő politikusaink is. Minket természetesen az egész ügy – habár átvitt értelemben is – nemzetiségi vonatkozásában érdekel.
A kilencvenes évek elején induló magyar pártok „történeteiről” gerincesebb politikusainktól is sokat hallottunk. Az egyes pártokat háttérből mozgató volt kommunista ügynökök, újságírók, a beépülő gazdasági, politikai spekulánsok az idők folyamán – kihasználva politikai hatalmukat, ismeretségi körüket – nagyon hamar elvesztették nemzetiségünk iránti lojalitásukat, közös ügyeinkért való tenni akarásukat, s gazdasági, üzleti klikkekbe tömörültek. Az 1994-es komáromi nagygyűlés remek példája, egyben korrekt bizonyítéka annak, kik is ellenezték az önrendelkezést, a szlovákiai magyarok gazdasági fellendülését, kik is riogatták fenékbebillentéssel azt, aki csak a szájára veszi, hogy autonómia, vagy kulturális önrendelkezés. Ezek az emberek fényévekre távolodtak el közösségünktől, ennek gondjaitól, s ma már bőséges anyagi javaik rózsaszín szemüvegén keresztül nézik a világot, s játsszák a mindenekfelett álló, pénzzel bélelt zsúrfiúk szerepét, hátuk mögött a dácsáikkal, kastélyaikkal, magánosított kórházaikkal. Holott, nemzetiségi fronton rengeteg a gond. Magyarjaink hetven százaléka anyagi gondok között küszködik, a napi megélhetés, az emelkedő élelmiszer- és energiaárak a családok anyagi gyarapodását szinte lehetetlenné teszik.
Az egyes, munkanélküliséggel sújtott, elszegényedett vidékeinken, Érsekújvár, Párkány, Rimaszombat stb. környékén az emberek feje fölül, végrehajtók segítségével elveszik a tetőt. Az alacsony nyugdíjak szinte mélyszegénységbe döntik azokat, akik egész életükben keményen dolgoztak. A falvainkban élő nyugdíjasaink zöme áttért a fával, szénnel való fűtésre, mivel a néhányszáz eurós bevételükből képtelenek kifizetni a folyamatosan emelkedő gázszámlákat. A kilencvenes évek telekspekulánsai – nemzetiségi magyar részvétellel is – a tudatlan öregektől, az elesett emberektől fillérekért vásárolták fel a kerteket, földeket, a rossz miniszteri intézkedések tönkre tették a helyi gazdálkodást. Az állatállományok leépítése, az elszegényedés eredménye az lett, hogy a helyi közösségek – elvesztve földjeiket – szinte képtelenek bebiztosítani az élelmiszerrel kapcsolatos önellátásukat. Olyan térségekben is, mint például a Csallóközben, ahol a szervezett, helyi felvásárló központokkal ellátott kertészkedés magas színvonalon volt, ma már a főváros közelségéből adódó fejetlen telekfelvásárlások következményeként is stagnál az ágazat. Tehát az udvarból való árusítás törvénye alaposan elkésett, a helyi önellátást biztosító szövetkezetek újraindítása – az emelkedő energiaárak miatt is – csakis a jobbmódúak privilégiuma. A déli autópályák építése – a csakis önmaguk, s enklávéjuk meggazdagodására figyelő politikusaink következetlensége miatt – a kilencvenes évektől számítva utópia maradt.
Nemzetiségünk gondjai természetesen tovább sorolhatók, a kettős állampolgársággal kapcsolatos fejetlen döntések, a történelmi helységnevek körüli alpári szintű viták, magyarságunk megosztása, politikai kettészakítása mind-mind megoldásra várnak. Persze ezekre csakis a tiszta múltú, hitelüket megőrzött politikusok képesek, a korrupcióba keveredett, ma már hatalmas vagyonokkal rendelkezők a felsorolt gondokra már nem, vagy csak amolyan „nesze semmi fogd meg jól” alapon reflektálnak. Ezek ugyanis már saját önző céljaikat elérték, szociális érzékenységük valahol a padló táján hever, s a politikában már csakis azért szerepelnek, hogy gazdagságukat, befolyásukat tovább gyarapítsák, s ha esetleg – jegyzetem főszereplőjének – a nagyon mérges Gorillának a mancsai közé kerülnek, onnan képviselői mentességük alapján menekülhessenek.
Éppen ezért, minden becsületes szlovákiai magyar alaposan gondolja át, kire, milyen pártra is szavaz majd március tizedikén.
Kalita Gábor, Felvidék.Ma
