A szlovákiai iskolaügy egyik sajátossága, hogy folyamatosan bizonyítani akarja: a nemzetiségi iskola tulajdonképpen tévedés, merénylet a gyerekre, szakmailag sem jó,
elsősorban azonban nyilvánvaló zsákutca a fiatalok érvényesülése szempontjából, akár orvos akarna lenni, akár kőműves, mert ugye államnyelv, demokratikus lehetőségek mindenki számára, stb. – az alattomos érvelésben kifogyhatatlanok. Ennek ellenére – mivelhogy demokrácia van, nemde – lehetővé teszik a nemzetiségi iskolák működését, mi vagyunk a hálátlanok, akik ezt a nagylelkűséget meg sem köszönjük megfelelően, és nem vagyunk elég jó hazafiak. Holott a beneši dekrétumok után, hát vegyétek már észre, miféle haladás ez: a munkásosztály győzelme után a nevezetes februári puccs után megalakultak az első magyar iskolák, éljen a szocialista internacionalizmus.
Szép címke volt ez, főleg pedig hasznosnak mutatkozott, mivel akkor a nemzetköziséget kellett bizonyítani, meg a munkásosztály s a szocializmus győzelmeit gyarapítani, meggyőzni az embereket, mennyire igazságos és demokratikus a proletárdiktatúra. Homok volt ez a szemünkbe, mégsem vakultunk el teljesen, kilátszott a lóláb: internacionalizmus ide vagy oda, mindig kiderült, hogy jobb, ha a magyar gyerek inkább szlovák iskolába jár. Mégis többet nyújt az, lásd be, jobb, ha a gyerek az állam nyelvén tanulja meg mindazt, amire az életben szüksége lesz, otthon beszélhetsz magyarul, semmi akadálya annak, pláne, ha konyhanyelvvé degradálódik ezáltal anyanyelved. Amit a szlovákok a magyar hatalomnak tulajdonítottak, nevezetesen a nemzetiségi iskolák bezárását (ami azonban nem egészen úgy zajlott, ahogy azt manapság szívesen mondogatják), azt most maguk tették meg, nyilván olyan elképzelés alapján, hogy ha én teszem, amit te tettél, akkor az nem ugyanaz. Persze, más indoklással történt, más módszerrel, atyai gondoskodásba csomagolva. Hogy érvényesüljön a gyerek, csakis azért. Mintha csak szlovákul lehetne érvényesülni, más nyelven nem. Annál inkább, hogy akin érezni lehetett nem tökéletes szlovák kiejtését akár, az nem is lehet elég művelt, mert ha még a nyelvet sem bírja… Szóval olyannal bizonyára nem érdemes foglalkozni, nem is lehet rendes állampolgár, föltehetően irredenta, aki szocialista hazánk integritását veszélyezteti.
Ismerős az ilyen szöveg? Ez 1989 előtt így ment, azóta pedig nem sokat változott, csak éppen a szocialista jelző maradt el, s lehetőleg valami hazafias jelzővel helyettesítik. Meg olyan is volt, hogy a gyerek jobb érvényesülése érdekében az volna ideális, ha már olyan fontosak azok a nemzetiségi iskolák, hogy legalább némely tantárgyakat szlovákul oktassanak a magyar iskolákban, magyarázták a kommunista kriptonacionalisták, mert ugye a szakterminológia, meg a szakma, ugyebár. És aztán a nevek írása körüli hisztéria: merte volna bárki utónevét magyar formájában leírni, a női vezetéknevet pedig –ová nélkül! Máris előhozakodtak a helyesírási szabályokkal – bár a döntő érv ebben sem a nyelvi szabály volt, hanem az, hogy „na Slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul), éspedig mindent. Az anyakönyvbe nem is lehetett úgy beírni az utónevet, hogy István, mikor annak hivatalos formája Štefan volt. Az 1953-ban kiadott helyesírási szabályok szerint bizonyos esetekben olyan női vezetékneveknél, amelyek alakja a szlovákok számára nagyon szokatlan, elmaradhatott az –ová. Példaként említik ott madame Curie nevét, valamint Henrieta Marouzeau-t (alattomos módon ez utóbbinak keresztnevét szlovák formájában biggyesztették oda). Két francia névvel példálóztak tehát, s tudjuk, hogy a francia indoeurópai nyelv, akár a szlovák. A magyar viszont nem az, vagyis nyelvi szempontból még távolibb, még szokatlanabb, mint a francia. Talán éppen ezért kellett kiemelt figyelemmel kezelni. Az előbb említett tolerancia még az 1931-ben, valamint az 1940-ben, a Matica slovenská által kiadott szlovák helyesírási szabályokban úgy jelentkezik, hogy a nem szlovák eredetű női vezetékneveket nem lehet mnidig –ová-val képezni. A szlovák hazafiság és a magyarok iránti kiemelt figyelem aztán oda vezetett, hogy az 1991-ben kiadott helyesírási szabályzat már külön fejezeteket szentel a nevek átírási módjának (itt tudjuk meg, hogy Pázmány tulajdonképpen Pázmaň, Rákóczi pedig Rákoci, stb.), az ovázást viszont mint nyelvtani jelenséget már nem is említi. Ekkorra már „megértünk”, megértettük, hogy ovázni természetes kötelességünk, akármilyen furcsa, idegen a hatása. Hiába lett olyan törvény, amely lehetővé tette az –ová hivatalos elhagyását: ugyan ki élt vele?
És pontosan erről van szó: elfogadtuk az –ová-t. Elfogadtuk nevünk torzítását, s ezzel személyiségünk torzítását is, hiszen a név az azonosság kiemelten fontos jele, az egyéniség megismételhetetlen jelképe, még akkor is, ha olyan tömegnévről van szó, mint amilyen a Nagy, vagy a Kis. Ha én Thurzó vagyok, nem lehetek bármilyen nyelvi meggondolás miatt Turzo, mert az valaki más. Az ovázás durva kényszer, megbocsáthatatlan beavatkozás intim szféránkba egy pszeudoobjektív kifogásra hivatkozva, egy mondvacsinált nyelvtani szabályra. És nagylelkűen megengedik, hogy otthon magyarul beszélhetünk. Hivatalosan azonban leováznak. Mi pedig elfogadtuk, a majd száz év alatt meg is szoktuk, és amikor lehetőség nyílt hivatalos nevünk visszacsinálására, már csak legyintettünk.
A név azonban az egészben tulajdonképpen „csak” jelkép. Átnevezhetnek ezerszer és bárhogyan – mert keresztnevem átírásával és a női vezetéknevek ovázásával azt tették –, én akkor is én maradok. Ha maradok. Ha én maradok. Ha lélekben sem fogadom el a goromba beavatkozást egyéniségem identitásába. Ha megtartom nyelvemet, kultúrámat, a rám testált hagyományokat és mindezt tovább is adom utódaimnak. De vajon mit tettünk? Mennyi kifogással áltatjuk magunkat, amiért föladtuk, s megadtuk magunkat az egyenlőtlen ráhatásnak? A világpolgársági álidentitástól, a kozmopolitizmustól a primitív lustaságig minden benne van a pakliban. Itt élünk egy országban, amely úgy keletkezett, hogy megkérdezésünk nélkül többször is áthúzták a határokat a fejünk fölött, és hát alkalmazkodtunk, s mivel megengedik, itt-ott magyarul is beszélünk – otthon. Hagyjuk, hogy gazdag nyelvünk konyhanyelvvé degradálódjon. Önként lemondunk az örökbe kapott kultúráról, nyelvről, csak azért, mert megbélyegezték, mindenféle negatívummal ellátták, s már el is hisszük ezeket a – már-már a rasszizmust súroló – „értékeléseket”, mivel a pozitív érveket nem ismerjük, sem a magyar szemléletű történelmet, sem a magyar kultúrát (a bugyuta tévésorozatokat annál inkább), s lassan már a nyelvet sem, mivel unokáinkat nem tanítottuk meg rá. És sokkal egyszerűbb, kényelmesebb ez így, mivel kisebbségben – ez aranyszabály! – kétszer kell bizonyítani.
A magyar iskolák leépítésének ez a következménye. Mert a magyar iskolákban, bár a történelmet a szlovák tankönyvek tükörfordításából tanítják, mégis közvetítik a magyar szellemiséget. És mert a magyar órákon magyar irodalmat is tanítanak. Aki egyaránt járt a szlovákiai szlovák és magyar iskolákban, észrevehette, hogy a magyar iskolákban más a hangulat, a szellemiség: s ez is olyan élmény, aminek személyiségformáló ereje, hatása van: fontos üzenet ez!
Vajon miért adjuk föl iskoláinkat? Hiszen érvényesülni igazán akkor tudunk, ha anyanyelvünkön sajátítjuk el a tudnivalókat. És miért mondunk le önként olyan gazdagságról, amilyen a gazdag magyar nyelv, irodalom, hagyomány, szellemiség? Sokan durva nemzeti elnyomásra panaszkodnak, s döngetik közben szorgalmasan nemzeti hevületű keblüket. De vajon mi pozitívat tettek az asztalra, a melldöngetésen és zászlólobogtatáson kívül mit tettek, hogy ne így alakuljon iskoláink sorsa? Szél ellen nehéz vitorlázni, de ha hagyjuk, hogy elvegyék iskoláinkat (s ráadásul templomainkat is), akkor vajon mi marad? Utánpótlás híján még a konyhanyelv is eltűnik. És csak feketére festett múltunk marad régmúlt történelemként.
Pedig jobb volna megszívlelni Reményik Sándor intelmét:
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
A jogokkal pedig élni kell!
{iarelatednews articleid=”34425,34324,34271″}
