Február 25 – a kommunizmus áldozatainak emléknapja – A régi rómaiak bölcs mondása szerint a történelem az élet tanítómestere. Ez azt jelenti, hogy a múltban történt események a mának szóló üzenetek hordozói.
A történelem ismerete segíthet eligazodni a jelenkor mindennapjaiban adódó bonyolult helyzetek megoldásában.
Ilyen tekintetben – mi, magyarok – rendkívül szerencsések vagyunk, hiszen a magyar történelem nemcsak eseményekben gazdag, hanem tele van máig ható tanulságokkal. És tragédiákkal. Ilyen volt a huszadik század két legnagyobb eszmerendszere által létrehozott diktatúra, a fasizmus és a kommunizmus. Az áldozatokról minden évben megemlékeznek a Felvidéken és Magyarországon is.
Mindkét korszak komoly tanulság mindnyájunk – de különösen a fiatalok – számára. Merthogy minden korban vannak dolgok, melyek érettek arra, hogy a fiatalok változtassanak rajtuk, és vannak eszmék, nemes célok, melyekért érdemes élni és küzdeni. Így volt ez a kommunizmus idején is, amikor emberek százai álltak ellen a diktatúrának, az igazságtalanságnak, a zsarnokságnak, az elnyomásnak, az alapvető emberi és közösségi jogok, az élethez való jog, valamint az emberi méltóság megcsúfolásának. Ez az időszak a legjobb bizonyítéka annak, hogy egészen egyszerű emberek, fiatalok, idősek, várandós édesanyák is hősök lehetnek, s példát adhatnak az utókornak, ha gondolkodásukat, tetteiket a szabadság, az igazságosság, a jobbítás szándéka vezérli. Ady szavaival élve: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.” A kommunista diktatúra elleni küzdelem harcosai ilyenek voltak és maradnak. Sorsukban a legnehezebben vállalták a magyar nemzet sorsából. A legkevesebb tehát, hogy emlékezzünk rájuk és megismertessük történeteiket, hőstetteiket, az általuk létrehozott értékeket az utókorral.
Az emlékezés mindig fájdalmat okoz az érintetteknek. Tévedés azonban azt hinni, hogy az emlékezés kizárólag az érintettek, az áldozatok, vagy azok hozzátartozóinak az ügye. A kommunizmus áldozataira való emlékezés nemzeti ügy. Az egész magyar társadalom ügye, sőt: a határon túli magyaroké is, hiszen a kommunista diktatúra az egész kelet-közép-európai térség közösségeinek életére rányomta a bélyegét.
Azért (is) kell különösen odafigyelnünk a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, mert akik ma a nyilvánosság előtt beszélnek emlékeikről, mint élő szemtanúk, ők az igazán hiteles szemtanúk, az ő történeteik az autentikus beszámolók, visszaemlékezések. Az ő véleményeiket, történeteiket különösen értékes és hiteles forrásként használhatja az utókor történésze, oknyomozó újságírója, vagy éppen krónikása. Mindez azért fontos, mert nem mindegy számunkra, hogy a ma felnövő nemzedék milyen történelemkönyvekből és történelem-tankönyvekből tanulja a magyar történelmet, ezen belül pedig a XX. századi magyar históriát.
S hogy miért éppen február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja? Vitathatatlanul a magyarországi kommunista rendszer megteremtésének fontos, szimbolikus eseményéhez kötődik. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, a kommunistákkal szemben álló törekvések következetes képviselőjét, 1947. február 25-én tartóztatták le a magyarországi szovjet hatóságok az ellenük folytatott kémkedés és ellenkormány alakítására irányuló összeesküvés koholt vádjával. Jelképes volt ez a pillanat, mert ilyen nyílt szovjet beavatkozásra ritkán került sor. Ezért egyebek között éppen ez az esemény mutatta meg, hogy ha a kommunista követeléseknek nem enged a parlament – amelynek többsége megelőzően nem függesztette fel Kovács Béla mentelmi jogát – és a többi párt, akkor a megszálló Szovjetunióval találják szembe magukat.
Kikre is emlékezünk? Hány áldozatra emlékezünk? A számok nagyon sokat mesélnek. Magyarországon 1945 és 1990 között több mint 40 ezer személyt internáltak, 43 ezer személyt börtönbe vetettek, 223 ezer ember különböző módon zaklattak, például kihágási bűntett vádjával. Az ötvenes években 650 ezer vádiratot fogalmaztak meg és 390 ezer ítéletet hoztak magyar emberek ellen. A koncepciós perek kivégzettjeinek száma több mint 200-ra tehető, az ítélet nélkül kitelepített családok száma 5 182, ami 13 670 személyt jelent, az ítélet nélkül kényszermunkatáborba hurcolt családok száma 4 050, azaz 9 700 fő. Az 1953. évi közkegyelmi rendelet 750 190 személyt érintett. A kádári megtorlás példátlan mértékű volt, a népességhez viszonyítva számokban és kegyetlenségben egyaránt túlszárnyalta a szovjet megtorlás mértékét. Ezen annak idején maguk a szovjetek, így az NKVD, majd a KGB főnöke, Berija is csodálkozott, illetve 1956 előtt nyilvánosan is szóvá tette. Mintegy 40 ezer ember ellen folyt eljárás, 27 ezer főt ítéltek börtönbüntetésre, 13 ezer embert ítélet nélkül internáltak, 229 személyt kivégeztek, és az 1956-os szabadságharcnak becslések szerint mintegy 20 ezer áldozata volt.
A kommunizmus áldozatainak emléknapja azonban nemcsak az emlékezésre kötelez bennünket, hanem a továbblépésre is. E napnak nemcsak azért van jelentősége, mert a magyar Országgyűlés határozata kimondta, hogy február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja legyen, hanem azért is, mert a rendszerváltás után két évtizeddel végre kialakíthatjuk a saját emlékezetpolitikánkat. Mi lenne ennek a lényege? Mindenekelőtt az, hogy a fiatal nemzedék megismerje a valós magyar történelmet, s hogy ezáltal bátran szembe tudjon nézni múltjával. Ez a legfőbb biztosítéka annak, hogy egyre kevesebb fehér folt marad a magyar történelem palettáján, s hogy az egységes magyar nemzetnek nem csak múltja és jelene, hanem jövője is lesz.
Tarics Péter
{iarelatednews articleid=”38136″}