Bár liberális demokráciának éppenséggel nem lehetett nevezni, még a késő köztársaság kori ókori Róma atyái is jobb formában voltak, mint korunk egyes vezető géniuszai.
Például Robert Fico szlovák kormányfő. A derék rómaiak ugyanis legalább mellékeltek némi kenyeret is a cirkusz mellé, cserébe azért, hogy az istenadta nép (korabeli, a politikai korrektséget némileg mellőző szóhasználattal: csőcselék) eltekintett a gondolkodástól, pláne a felszín alatt bugyorgó problémákra való rákérdezéstől. A mese szerint a nagy rabszolgalázadást kegyetlenül leverő Marcus Crassus több havi gabonaadagot osztott szét a nép között, megünnepelendő a nagy harci tettet.
Ehhez képest nézzük csak meg, mivel is szolgál a néhai triumvir kései „utóda” (ne lepődjünk meg ez utóbbi szócskán, a szlovák történetírás szerint simán találkozhatott egymással a két nép – a római és a szlovák – vezére, semmin se lepődjünk meg tehát).
A hasonlóság – minden külsőség ellenére – igencsak számos. A rabszolgák például – ókori sorstársaikhoz hasonlóan – ma sem lehetnek maradéktalanul elégedettek sorsukkal. Mára ugyan sikerült elhitetni velük, hogy teljesen szabadok és vannak jogaik (sőt, csak azok vannak) s ami a legfontosabb: szerezhetnek maguknak saját tulajdont. Már ha megengedhetik maguknak. Paradox, a rabszolga fogalmához aligha illő módon ugyanis egyre gyorsuló ütemben csökken azok száma, akik munkából biztosíthatják maguk és családjuk fenntartását. A Szlovákia nevezetű provinciában a dologtalanok aránya az összlakosság ötödéhez közelítő mértékű – egyes területeken a harmadát is meghaladja.
Ilyen körülmények között tehát kézenfekvő- ezt legkésőbb éppen Róma óta tudjuk – a panem et circenses, a kenyert és cirkuszt módszerének bevetése. Csakhogy a silány utódok már a kenyérről megfeledkezvén a maguk szánalmas cirkuszát adják elő, olykor bohócként magukat is beállítva az arénába. Hogy miről is van szó? A provincia – akarom mondani: az ország – iszonyúan le van gatyásodva, a bajok nagyobbak, mint gondolnánk. Nincs munka és ami a legrosszabb: kilátás sincs arra, hogy belátható időn belül jobbra fordulna a helyzet, legalábbis ezzel az iránnyal nem, amit a jelenlegi vezetés csinál.
S minthogy ötlet nincs a megoldásra, a kenyér is elfogyott a kamrából, jönnek a cirkuszi elemek.Ennek pedig vannak állandó, többször is újra hasznosítható elemei és vannak egyszer alkalmazható fogások. Az előbbiek közé tartozik a kisebbségek, pontosabban a magyar kisebbség rugdosása. Nem újdonság, ismerjük jól a történetet, nem is értem mi volt ez a nagy meghökkenés Fico maticások előtt előadott epehányása miatt. Az egyszer használatos trükkök azonban a legjobbak, ehhez kell ugyanis a legnagyobb kreativitás. Vagy ha ez nincs, lehet alapozni az emberek emlékezetének legendás rövidségére. Így kerülhetett elő a puttony mélyéről az a bizonyos fehér boríték, benne a fehér porral: egy címzés, egy bélyeg, egy nyalás és már viheti is a derék postás a terrort a szlovák kormányhivatalba.
S ahogy ilyenkor lennie kell: óriási a riadalom. Lelki szemeim előtt úgy jelenik meg, mint a tyúkudvarra bedobott hanggránát után: ész nélkül száguldozó szárnyasok, röpködő tollak, hangos hisztéria. Aztán „végre valami történik” felkiáltással nagy sebesen megérkeznek a szkafanderes „szagértők”, akik atombiztos konténerben elszállítják a veszélyes anyagot. Az természetesen a forgatókönyv szerint ilyenkor még nem sajtónyilvános, hogy milyen anyagról is van szó. Ha elég finomra őrölték a kristálycukort a házi kávédarálóval, akkor bizony nehéz megkülönböztetni a finomliszttől – legalábbis annak, aki még nem találkozott eredeti formájában egyikkel sem. Az idegeket persze nem lehet a végtelenségig borzolni, tudja ezt jól a szakállas pasas is a belügyben, így hát mindenki legnagyobb megdöbbenésére (és sokak csalódására) bejelenti, hogy az „anyag” nem volt veszélyes. Azt már nem tette hozzá, hogy a szakértők végül milyen címletű euróbankjeggyel szívták fel a maradékot, a lényeg mindenesetre az, hogy volt miről beszélni tegnap is, ma is.
De vajon mi lesz a következő felvonásban? A figyelemelterelő hadművelet eddigi „eredetiségét” tekintve aligha számíthatunk újszerű ötletekre. Talán egy újabb klasszikus kerül elő a tarsolyból. Hmm…lássuk csak. Megvan! Mit szólnának egy eltévedt vidéki kislányhoz/kisfiúhoz, aki mondjuk merő véletlenségből felszállt valamelyik pozsonyi gyorsra, hogy aztán a fővárosba megérkezve némi nézelődés után éppen arrafelé járjon, amerre a kutyáját sétáltató miniszterelnök is? A jóságos „premiér” pedig kézenfogja a kislányt/kisfiút, hazaviszi, megitatja meleg kakaóval -s miután megérkezett a média, kezébe veszi a telefonkagylót és nagy hallózás után (csak hogy olyan közülünk valónak lássék) előadja a kétségbeesett szülőknek, hogy a kiskópé megvan, jól van és majd holnap küldik. Még jobb, ha a kis csellengő magyar, hiszen ezzel egy csapásra el lehet oszlatni a magyarellenesség összes vádját. De ha még egy kiskutyát is kerítenek valahonnan, holtbiztos, hogy még a tengerentúlon is megsiratják.
Ne tessenek szörnyülködni ezen! Volt már ilyen a történelemben, lásd a Szemlőhegy ura és az eltévelyedett gyermek történetét.
Az ilyen könnyfakasztó meséket csak úgy issza az istenadta. A nagy mesemondó reményei szerint legalább annyira, hogy még a kenyérről is megfeledkezik közben.
Hm. Lehet, hogy ezek mégiscsak jobban csinálják, mint a rómaiak…?!
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
